Pierre Lemaitre: Nagyvilág (regényrészlet)

– Itt elsorvadok…
A tizenkilenc éves Hélène ugyanolyan csinos volt, mint az anyja az ő korában, azok közé a fiatal nők közé tartozott, akiken a férfiak szeme rögtön megakad. Főleg az irodalom területén jeleskedett – rengeteget olvasott –, de a rajzhoz is volt érzéke, így egyelőre nem döntötte el, hogy a tanulmányait a bölcsészkaron vagy valami felsőfokú művészeti iskolában folytassa…
Az apja mindig megilletődött Hélène tehetségén, hiába keresett, nem talált rá szavakat, csak tátogott, mint a hal, de miután kihüledezte magát, jobbára arra a következtetésre jutott: „Egy biztos, nem az én érdemem.”
Néhány héten belül lazán túl lesz az érettségi vizsgán, „kirázza a kisujjából”, efelől Louis-nak szemernyi kétsége sem volt. És akár az irodalmat, akár a képzőművészetet választja, nyilvánvalóan tanítónő lesz belőle. A lányok előtt ennél meg az ápolónőinél nem sok jobb pálya állt nyitva.
Hélène-t nem érdekelte, merre tovább. Fogalma sem volt, hogy mit akar, csak azt tudta, mit nem akar: otthon ragadni egyedül a szüleivel, nem, köszöni szépen, azt az egyet semmi esetre sem.
Viszonyba kezdett a matematikatanárával, bizonyos Lhomond úrral, aki rendszerint kivett az újonnan épült Kassar Szállóban egy igencsak fényűző szobát, ott találkoztak, de Hélène onnan is elvágyódott.
A menetben Étienne gyalogolt előtte, akire a majdnem öt év korkülönbség ellenére Hélène úgy tekintett, mintha az ikertestvére lenne. François-ra felnézett, Dundussal mélyen együttérzett, Étienne-nel viszont más volt helyzet, vele egyformák voltak. És elválaszthatatlanok. Mindeddig a napig nem hagytak fel azzal a szokásukkal, hogy Hélène átjárt Étienne szobájába aludni, kitalált történetekkel szórakoztatták egymást, megosztották egymással a titkaikat. És erre most elutazik! Hélène képtelen volt haragudni rá, csak végtelenül magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Fel sem merült benne, hogy utánamegy Indokínába, hagynia kellett, hogy Étienne élje a saját életét. Hé­lène első látásra megkedvelte Raymond-t, tetszett neki a szép szál, barátságos tekintetű, magabiztos férfi (amikor rajtakapta Étienne-t, hogy gyönyörködve rajta felejti a szemét, kuncogva odasúgta neki: „Csukd be a szád, Étienne…”, mire a bátyja elnevette magát), de megértette, hogy a kapcsolatukban neki nincs helye. Ugyanakkor ha belegondolt, hogy ezentúl itt őrlődik majd egyedül a szülei és a szappanfőzde között, az cseppet sem tűnt számára vállalható kilátásnak.
Étienne, mintha megérezte volna a kétségbeesését, hátrafordult. Az égre emelte a tekintetét, aztán állával finoman az „anyakirálynő” felé bökött: az anyjuk pontosan úgy viselkedett, ahogy előre sejtették. Hát nem megmondta reggel? „A mama ebbe bele fog halni, de csak miután felszolgálta az ebédet, és elmosogatott.” És Étienne tudta, mit beszél, a menet kétszer olyan gyorsan haladt visszafelé, mint oda, egy órára már az egész család az asztalnál ül majd.
Az Oszlopos kávéházban a törzsvendégek már várták a felvonulókat. A jeles napra összetolták a fehérmárvány asztalokat meg a fekete, fonott székeket, és miközben a hátsó teremben vidáman koccangattak a biliárdgolyók, a pincérek hozták a vízipipákat, minden jelenlévőnek felszolgáltak egy-egy pohárka aperitifet, és a gyülekezet Louis szájából sokadszorra is meghallgatta a Pelletier család történetét.
Egyedül Étienne és az anyja nem állt meg, ők szépen hazasétáltak, ahol Angèle aléltan lerogyott az egyik fotelbe.
– A sírba viszel – lihegte, aztán minden átmenet nélkül egészen más hangnemben folytatta. – Gyújtsd be a tűzhelyet, kérlek, de vigyázz, utána rögtön vedd le a lángot takarékra… Már csak az kellene, hogy odaégjen az étel!
A zarándoklat napján mindig ugyanazt tette az asztalra: fehérbab-főzeléket.
A hatalmas lakás csendes volt, az ablakok reggel óta tárva-nyitva. Pár pillanattal később behallatszott a szobába a gáz szisszenése, majd Étienne visszajött az ebédlőbe, ahol az asztalt már indulás előtt megterítették.
– Mondd csak, mamuskám – szólalt meg Étienne –, neked a szép Otero nem tűnik kissé túl vaskosnak?…
Az anyja elmosolyodott. Ez a fiú mindig meg tudta nevettetni, semmit sem vett komolyan. Pedig Angèle tudta vagy legalábbis sejtette, mennyi szenvedést kellett kiállnia, még felnőtt korában is gyakran hallotta esténként sírni a szobájában.
Étienne odakuporodott mellé, és az ölébe hajtotta a fejét. A kínálkozó alkalmat kihasználva Joseph is odasomfordált kettejük közé. Joseph cirmos macska volt, nagyjából nyolc hónapos, és folyton ágaskodott, mintha gólyalábon járna. A pofája keskenyebb volt, mint egy közönséges kandúrnak („úri származék”, állapította meg Étienne), a tekintete kifürkészhetetlen. Raymond szedte össze egy építési területen, Étienne meg megörökölte tőle. Hé­lène-nel a gondjaikba vették, etették, kényeztették, a macska pedig, amikor csak tehette, hozzájuk dörgölőzött.
Miközben Étienne Joseph bundáját simogatta, Angèle a fia haját birizgálta.
– Tudom ám… – mondta – Én csak egy bolond vénasszony vagyok…
– Dehogy vagy vén, mama!
Az anyja finoman adott neki egy taslit.
– Félek, hogy elkapsz valami betegséget…
Étienne felnézett.
– Mondjuk, amennyi rizst arrafelé magukba tömnek, a székrekedés garantált.
– Állítólag kutyahúst esznek.
– Azok a kínaiak.
– Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy azt hallottam, Indokínában is divat!
– Amíg Josephet nem akarják nyársra húzni…
Visszaengedte a fejét az anyja szoknyájára. Mennyi és mennyi órát töltöttek így egymáshoz bújva! Ez volt az ő kiváltságuk, a magánterületük, ahová bárki beláthatott, de senki be nem léphetett.
– Mióta nem kaptál hírt Raymond-ról?
Pontosan tizennyolc napja nem hallott felőle.
– Egy hete – válaszolta.
Az asszony úgy tett, mintha elhinné ezt a hazugságot.
– Egy hét, az semmi.
Angèle elgondolkodott, hogy a fia nem feleslegesen teszi-e meg azt a nagy utat. Mert mi van, ha Raymond, legyen bármilyen kedves ember, már nem kér az ő Étienne-jéből? És ha azért nem válaszol a leveleire, mert meggondolta magát? Pelletier asszony titkon remélte, hogy ez esetben a fia hazatérne hozzá, de rögtön el is szégyellte magát, amiért ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében. Csak hát az úti céljához annyi előítélet társult… Indokína kicsapongó és parázna vidék hírében állt, ahol mindenféle kalandor, romlott és züllött életű népség előszeretettel húzza meg magát. Amikor a fia bejelentette, hogy egy darabig abban az élvhajhász, bűnös országban kíván letelepedni, a tágabb környezetükben Angèle többeket somolygáson kapott, köztük például Cholet-ékat, akik egyetlen alkalmat sem szalasztottak el, hogy éreztessék a rosszallásukat. Mindamellett azon is aggódott, hogy ez a szemlélet nem férkőzött-e be magába a Pelletier családba is, teszem azt, nem fertőzte-e meg Jeant, ami igencsak elszomorította volna.
Végre-valahára a menet vége is hazaért a kávéházból.
Angèle nagy nehezen felállt, elhessegette Hélène-t és François-t, mondván, nem akar senkit kerülgetni a konyhájában, látszott rajta, hogy már jobban érzi magát. Geneviève, miután megigazította a toalettjét, elsőként foglalt helyet az ebédlőben. Úgy trónolt az asztal mellett, egyedül, mintha ő lenne a díszvendég, akinek a kedvéért a többiek összegyűltek.
Ez nem festett róla túl jó képet, úgyhogy Jean hamar csatlakozott hozzá, Pelletier úr behozta a borokat, aztán hamarosan François és Hélène is megtalálta a székét.
Közelgett a pohárköszöntő.
Tudták, hogy amint Pelletier asszony előbújik a konyhából, a férje feláll, és a magasba emeli a poharát. A hagyomány úgy kívánta, hogy csupán pár szót szóljon. Hetek óta rengeteg energiáját emésztette fel, hogy kitalálja az éves beszéd vezérfonalát, olyan téma kellett, ami kifejezi a család egységét, listába szedte az ötleteit, időnként kihúzott közülük egyet, aztán az utolsó pillanatban hozzáírt egy újabbat.
Pelletier asszony csakhamar megjelent az ajtóban, levette a kötényét, Étienne tapsolni kezdett, a többiek is beszálltak, mire az asszony elmosolyodott, de csak módjával, kicsit kényszeredetten, a legutóbbi fejlemények nem adtak okot ünneplésre.
Leült, szerénykedve körbenézett, egyenként mindenkin végigjártatta a tekintetét, aztán széthajtogatta a szalvétáját, az ölébe terítette, megtámasztotta a könyökét az asztalon, és mivel az utóbbi időben nem sokat látta így, együtt a gyerekeit, elgyönyörködött bennük. A fiatalok elég jól kijöttek egymással, csak Dundus lógott ki valamelyest közülük. „Őt soha senki sem értette meg igazán…”, futott át az anyjuk fején, aki hirtelen halványan elbizonytalanodott, hogy nem ő rontott-e el vele valamit. Pár pillanatig elnézte oldalról az arcát, magában megállapította, hogy kezd tokásodni, holott még harmincéves sem múlt. Dundust ő sem tudta egészen megfejteni, mert amennyire mindannyiuk számára nyilvánvaló volt, mit nem szeret (a szappanüzemet, a feleségét, meg semmit, ami ezekhez kapcsolódik), azt egyikük sem tudta volna megmondani, igazából mit akar, mire vágyik, mit vár az élettől. Angèle tovább fürkészte a társaságot, tekintete sietve átsiklott Geneviève-en, és Hélène-en állapodott meg, aki épp Étienne nyakába borulva pukkadozott a nevetéstől. Ők ketten jó párost alkottak, az egyik lázadó, a másik pimasz. François, az örök szorongó, mellette ült. Miközben a családfő kihúzta a palackból a dugót, és mint egy figyelmes pincér körbejárta az asztalt, és töltött mindenkinek, Angèle François füléhez hajolt.
– Megmostad a kezedet, kisfiam?
– Jaj, mama! – felelte François, aki ezt már nem bírta megállni nevetés nélkül.
Pelletier asszony gyanakvóan csóválta a fejét. Az ápolatlan körmök és a tövükben azok a fekete pászmák valahogy nem illettek egy párizsi egyetemistához, aki ráadásul az egyik legjobb hírű intézmény óráit látogatja.
Pelletier úr komótosan öntögette a poharakba a Château Musart, valahányszor felemelte, egy ügyes mozdulattal megcsavarta a palackot, nehogy az utolsó csepp az abroszra hulljon, és foltot hagyjon rajta. François csendben unatkozott, Hélène úgy viselkedett, mint aki legszívesebben ráborítaná a társaságra az asztalt. Étienne a gondolataiba merült. „Egy hét, az semmi”, ahogy az anyja mondta, de tizennyolc nap, az azért már valami.

                                                                                           Molnár Zsófia fordítása