Emberi együttható – Szabó Róbert Csabával pokoltói csodáról

Miért épp az 1977-es bukaresti földrengést választotta új regénye kiindulópontjául? Ez még a születése előtt történt. Volt esetleg családi emlék róla?

Nem, nem családi emlék. Ugyanakkor mégiscsak az, mert bár bukaresti földrengésnek hívjuk, de igazából az egész ország területén érezni lehetett. Számomra azért volt fontos, mert a kollektív emlékezetnek a helyeit keresem. Olyan helyeket, amiket magyarok és románok közösen éltek meg, mindenféle előjel nélkül. A földrengéstől pedig ugyanúgy szenvedett mindenki, ugyanúgy megélte valahogy ezt az eseményt. Ezeket a történeteket, a történelemnek ezeket a kitüremkedéseit próbálom megkeresni és dramatizálni a regényben, meghatározó pillérévé tenni annak a történetnek, amit el akarok mesélni.

A propaganda erősen beindult a katasztrófa után. Mennyire kellett tisztogatni ezt az eseményt a rárakódó történetektől?

A diktátor házaspár akkor épp nem volt otthon, de nagyon gyorsan hazautaztak, és rögtön az élére álltak a mentésnek. Vagyis abban a szerepben tetszelegtek, hogy az ő személyük a garancia arra, hogy itt és most rend lesz, és mindenki, aki bajba jutott, az egyfajta elégtételt kaphat, megmentik az életét. Egyébként – és ez a regényben is benne van – a földrengés első napjaiban hihetetlen összefogás valósult meg. Például akkoriban nem lehetett kapni déligyümölcsöket, de azokban a napokban mégis megjelentek a kirakatokban. Hihetetlen nagy volt a segítőkészség és segíteni akarás. Ugyanakkor tényleg az volt, hogy amikor hazajött a diktátor, rögtön kihasználta azt, hogy ezzel népszerűségre tehet szert, aztán elkezdődött Bukarest erőszakos átépítése az ő mániájának megfelelően. Miközben az volt a propaganda, hogy segítünk, mégis idő előtt abbahagyták a túlélők utáni kutatást is. Úgyhogy ebben a tekintetben persze mögé kellett látni, és valamiféleképpen tisztítani kellett. De inkább azt az emberi együtthatót kerestem, amikor elkezdtek segíteni egymáson, és az a csoda ott valahol megszületik a rémes tragédia árnyékában.

Említette, hogy a kollektív emlékezet közös helyeit keresi. Szilágysomlyó és a Pokoltó környéke megfelel ennek?

Részleteiben igen. A Trianon utáni korszakban – amikor államhatalom-váltás történt, és a terület a román államhoz csatoltatott vissza – meglehetősen problémás volt az együttélés. És amikor megtörténik 1940-ben a II. bécsi döntés, és visszacsatolják Magyarországhoz Észak-Erdélyt, akkor a magyarok és a zsidók egyaránt felszabadulásként élték meg, a románok viszont aligha. Volt egyfajta felszabadulás, mert a húszas-harmincas évek után a gazdaság eléggé a padlón volt világszerte, és mindenféle hátrány érte ekkoriban a várost, a leromlott kórházak szörnyű állapotban voltak, akárcsak a vasút és a többi. A regényben is szerepel viszont az, ami valóban megtörtént, hogy ’44-ben, amikor megtörténik a gettósítás, akkor el akarták érni, hogy a munkaszolgálatosok meglátogathassák az egyébként már az Észak-Erdély legszörnyűbb gettójában sínylődő szeretteiket. A táborparancsnok végül nem hagyta jóvá, de maga a gesztus annyira szép volt, hogy ez mégiscsak a kollektív emlékezetnek a része lehetne. Ez a százhetven román civil lemészárlása vagy a zsidók deportálása után történik, és a nagyon kevés történetek egyike, amelyekből lehetne építkezni, és talán része lehetne akár egyfajta megbocsátásnak.

Nekem elég személyesnek tűnt a regény, ráadásul a köszönetnyilvánításban többek közt a tanárának is megköszöni a témákat. Jók voltak a benyomásaim?

Igen, azért is személyes ez a történet, mert én Szilágysomlyón végeztem a középiskolát, és a volt történelemtanáromtól hallottam először kilencedikes koromban, hogy például Erdélyben itt volt a legkegyetlenebb gettó, és úgy egyáltalán a város történelméről tőle hallottam. Van egy múzeum az észak-erdélyi holokauszt emlékére, de az nem a környékbeli deportálásokat és a zsidóság életét mutatja be, hanem úgy átfogóan az észak-erdélyi és tágabb kontextusban a teljes magyar zsidóságnak az elhurcolását. Tehát nem feltétlenül helyspecifikus, viszont mindenképp egy nagyon fontos és gyönyörű, impozáns zsinagógáról van szó. Itt ortodox zsidók éltek elég nagy számban, majdnem kétezer fő, ami a negyvenkettes népszámlálás szerint az összlakosság 17-18 százalékát jelentette, és abszolút a környék gazdasági és kulturális motorjának számítottak.
A kiindulópont emellett pedig az első erdélyi újságírónőnek tartott Eller Gizella életútja volt, aki egy valóban létező személy volt: a húszas években a Brassói Lapoknál dolgozott, kemény oknyomozó riportjai voltak, óriási botrányok, bírósági ügyek fűződtek a nevéhez, végül abbahagyja az újságírást, és illatszerboltot nyit, és aztán a válása után visszaköltözik Szilágysomlyóra, ahol felnőtt. De a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban az szerepel, hogy 1944-ben halt meg, és nem sokáig kellett kutatnom, hogy kiderüljön, ez nem igaz, mert a hetvenes években még ott élt Szilágysomlyón, és nagybetegen került el – a visszaemlékezők szerint – a máramarosszigeti szegényházba. Elkezdett foglalkoztatni, hogy miért lehet ez, és akkor kezdtem felfejteni az ő rendkívül izgalmas történetét is. Az ő történeteinek az elmeséléséhez kerestem a nyelvet és a szemszöget, és akkor született meg az elbeszélő fiktív alakja. Ezeknek a karaktereknek a megalkotása volt a legnagyobb tét. Nem egyfajta bábokat vagy élettelen figurákat akartam, hanem hogy teljesen a tájba illő legyen a szereplők élete. Amikor elmeséli az elbeszélő, hogy kell fölmenni az Eller Gizi házához, akkor az egész útleírás magáról Giziről szól, aki a város legutolsó házában lakik, ami ráadásul valahol a hegyen van, tehát ezt a kívülállóságot, az elhúzódását és ezt a másságot akartam azzal dramatizálni, hogy leírom az odavezető utat. Ami egyébként egy nagyon emlékezetes út számomra, mert amikor először mentem oda Láng Zsolt írókollégámmal és barátommal, és amikor megtaláltuk a házat, akkor ő nagyon diszkréten félreállt, ugyanis az írók nagyfokú figyelmességével és érzékenységével ő már tudta, hogy én most a regényem egyik helyszínét pillantom meg vagy veszem szemügyre.

A szereplők rendre olykor megmagyarázhatatlan hiánytól, traumáktól szenvednek, miközben az otthonukat keresik. Ilát gyerekként a Pokoltón hagyja az anyja, Laci életében pedig nemcsak az elhurcolt zsidóság traumája, hanem a diktatúrából szökni vágyó ember sorsa bomlik ki. Az írói fantázia feltöltheti ezeket az üres helyeket?

Nyilván igen. Mindenki alakváltó ebben a történetben, Laci többszörösen is. Ott van Eller Gizi szerelme, aki ugyan meghal a fronton, de Ila és Gizi kitalálják a maguk verzióját arra, hogy mégis életben maradt. Tehát van az elbeszélésnek az az ereje, hogy valamit életben tart. Ez is egyfajta tét volt: élettel megtölteni ezeket a valóban kiüresedett emberi sorsokat. Az, hogy elmondjuk egymásnak, hogy mi történt velünk, ahhoz óriási bátorság kell, és a hőseim mind ez előtt az akadály előtt állnak, hogy meg tudják-e ugorni ezt, le tudják-e győzni a félelmeiket, és ezáltal valamennyire fölszabadulhatnak. Miközben óhatatlanul, amikor elmondunk valamit, akkor mi magunk is egyfajta alakváltozáson megyünk át, ha nem más, akkor megkönnyebbültünk.

Ha már alakváltók! Az utóbbi időben több ifjúsági könyve jelent meg, de előtte épp az Alakváltók című regényében foglalkozott a múlt század történelmével. Ezek a témák egyre nagyobb nyernek majd a könyveiben?

Engem Románia XX. századi történelme érdekel – abban most jelenleg Erdély is benne van –, és ezek a kollektíven megragadható emlékezeti helyek, a városoktól, az elmondott és el nem mondott történeteken át az emberi sorsokig.
A 2016-ban megjelent Alakváltók az ötvenes években játszódik, a székelyföldi hegyekben bujkáló ellenállókról szól, a mostani regény pedig ugye a negyvenes évekről és ’77-es földrengésről. Nem tudom, nyilván történelmi regények, de azt gondolom, hogy amíg vannak ilyen elmondatlan történeteink, akkor ezzel tartozom íróként. Nem is feltétlenül tudatos ez a választás. Egyszerűen így jön, ez érdekel, folyamatosan kutatom, mi az, ami megragadható a jelenből. De hát azt gondolom, hogy ha ezt az új könyvet olvassuk, hiába szól a negyvenes vagy a hetvenes évekről, ezek olyan történések voltak, amik máig meghatározzák a jelenünket, tehát tulajdonképpen mindig a jelenről olvasunk. Az, hogy például Szilágysomlyó és környéke zsidóságát elpusztították, végleg kibillentette az egyensúlyából ezt a nagyon gyönyörű, sokszínű, fantasztikus várost. És hát azóta is azt nyögi szerintem ez a város és az egész környék – és valahol minden erdélyi kisváros –, hogy itt kihúzták egy nagyon fontos pillérét annak az épülő társadalomnak. Ami mondjuk lehetett volna egészen más, hogyha a zsidók velünk maradnak.