„Bízok a kenumban, megyek előre!”

A mesterterv az volt, hogy előremegyek Skóciába, és a család majd két hónap múlva követ. Megérkeztem Edinburgh-be, kezemben két táska, benne pár ruha, egy kamera, 40 filc, szórófejek festékspraykhez, matricák, egy plusz cipő, egy kabát és egy hálózsák. Ott álltam a repülőtéren, néztem a lilás eget, zsebemben a 9000 font, amit úgy szorítottam, mint a liánt a szakadék felett a felfedező, ez volt a csakrám, köldökzsinórom és a fegyverem. Ezt nem ronthatom el, ezt nem ronthatom el, mormogtam és beledőltem az új életbe.

Volt már tapasztalatom váratlan kalandokban, ezért arra gondoltam, hogy sodródom a vad hegyi folyóban és ha alkalmam van, arrébb taszajtom a kenum a vélt jó irányba, de tudtam, nincs sok mozgásterem, sodródni fogok és ez is jó lehet.

Az első két hónap elhozta a második kamaszkorom. Olyan régen nem voltam egyedül, gyerekek és család nélkül, hogy elszoktam a szabad időtől és meghökkenve konstatáltam, ez valami fantasztikus. Elkezdtem futni, vettem egy bicajt és szisztematikusan jártam a várost és környékét. Este bulizni jártunk, ismerkedtem a magyar közösséggel, fekete mosogatós segéddel, informatikusbolt-tulajjal, grafikussal, taxisofőrrel, lépcsőház takarítóval, festőkkel és kukásautó-sofőrrel. Mindenkit kérdeztem, hogy mit gondol, s mindenki gondolt valamit. Az önéletrajzomat igyekeztem szétszórni mindenfele, de az ügynökségek azzal kólintottak főbe, hogy nincs gyakorlatom a teherautó vezetéssel, nem lesz melóm. Sokan mondták, hogy hazudjak valamit, de egy egy hónapos jogsira nem lehet felfűzni egy hamis pályaívet. Hirtelen elvállaltam lakás takarítást, kábszeres öngyilkos lakását kellett először kipucolni egy ügynökségnek, szívtam a fogam, de elhatároztam, én csak bízok a kenumban és megyek előre.

Takarítottam macskaszaros lépcsőházat, voltam otthonápoló beteg embereknél három egész napig, de az emberi fekália gyomorforgató bűze annyira paralizált, hogy rájöttem, ezt én képtelen vagyok csinálni. Elhízott, leépült, begyógyszerezett nőket emeltünk fel szobalifttel egy vödör felé és ők boldogan ürítettek a szemünk láttára és én ott álltam két, egyenruhás otthonápoló nővérrel és imádkoztam, hogy édes jó Istenem, ments meg , mert a folyó nagyon gyors lett és félem a zúgót!

A terv az volt, hogy mire a család kijön, addigra szerzek lakást és munkát. Sajnálatos módon, egyiket sem sikerült abszolválnom, annyira telt, hogy a pénzünk nem fogyott amíg egyedül voltam, az alkalmi munkákból pont szinten tartottam magam. Azonban a barátaim nappalijában, a kályha előtti 3 négyzetmétert, el kellett hagynom, oda családot nem vihettem.

Egy másik barátunk egy lakást ajánlott fel egy hónapra ingyen, ez volt a terv.

Barátok. Két barátunk élt ebben a városban, akiket korábban ismertünk Szegedről és Egerből, egyikük már vagy 15 éve, másikuk is régen a fővárosban tartózkodott. Milyen érdekes, hogy mennyire triviális tapasztalás, hogy az emberek változnak és mikor, hosszú idő után, találkozol egykori haverral, baráttal, buli vonat utasoddal, rokonnal, egy testet látsz, de a személy benne, már más.

A repülőtéren megbillent a kenum, mivel eddig csak egyszemélyesnek véltem és mikor beszállt még négy ember a csomagjaival, feleségem és a 3 gyermek, plusz a barátok és a hozzájuk tartozó emberek tömege, irányíthatatlanná vált lélekvesztőm és a folyó is mordabban harsogta  a vadon szavát.

Nagyon gyorsan kiderült, hogy az ígért lakás nem létezik, hogy maximum 5 éjjelt maradhatunk a lakásban, láthatóan nem is tudott a házaspár másik fele arról, hogy mi jövünk ilyen kondíciókkal. A másik barátnál már hetek óta látszott baj van, szenvedélybetegséggel szembesültem, ott kellett kerülgetnem mások nyomorát, kerestem a kapcsolódást a régi emlékekben élő emberhez, de csak levegőt kapott a kezem.

Ültünk az ágyon Ritával és nem hogy erőnk nem volt ölelni egymást 2 hónap után, de villogó szemmel néztük a sötétet, én pirultam, mert nem tudtam megcsinálni amit vállaltam és kimondva oly könnyűnek tűnt, Rita pedig ekkor szembesült, hogy nincs hajónk, csak a kenu.

Pokoli egy hónap következett. Rohangálás, egy bicajjal száguldoztam a városban, intézkedni, de nem értettem a skót akcentust, az ügyintézést, és semmit sem. Végül az egyik barát rárakott minket a mozgójárdára, találtunk egy lakást, de mivel nem volt munkám, 4 hónapi kauciót kellett fizetni. A gyerekeket beírattuk a suliba és az oviba, Andor maradt otthon Ritával, hiszen egy éves is alig volt.

Az orvosnál is gondok lettek, mert mikor jelentkeztünk a helyi ellátó  szolgálatnál, a körzeti orvosnál, véletlenül rosszul fordítottam. Ugyanis Andor lába törött volt és el kellett vinni kontrollra, ezzel kezdtük a bemutatkozásunkat. Úgy tört el a lába még Magyarországon, hogy leesett egy szalma báláról egy farmon, miközben Lida lányom lovagolt. Ez 2 héttel az indulás előtt esett meg. Azonban mivel én nem tudtam angolul a szalmabálát, nagyvonalúan azt állítottam a lóról esett le. Rita viszont a telefonban azt mondta korábban, hogy a bála volt a ludas. Mivel , mint kiderült, nagyon nagy a családon belüli erőszak Skóciában, ránk küldték a rendőrséget és a családvédelmi szolgálatot, keresztkérdésekkel és családlátogatással, ami semmiképpen nem segítette labilis lelkem tartását. A pénzünk úgy égett mint a Hortobágy nyáron, mire elértük a decembert, már csak 400 fontunk maradt a számlán, hiszen kifizettünk 4 hónap lakbért, a lakás berendezését, egy 1500 fontos öreg kocsit, ha kellene munkába járni.

Rajtam fog mindenki röhögni. A nagy ellenzéki... egy bohóc, egy mosogatói állást nem tudtam találni. Néztem a sötétet. Reggel a hasam ment, néha hánytam.

Egyik nap, Rita felvetette, hogy olvasott pár hasznos információt. Egyrészt van itt egy Down szindróma alapítvány, amit meg kellene nézni, másrészt lesz Down szindrómás gyerekek szüleinek egy klub szombaton  egy templomban. Elég csípősen válaszoltam, hogy se templomba nem akarok menni, sem ilyen klubba, mert én nem akarom egy speciális gyerekre felfűzve élni az életemet. Nem egy downos baba apja akarok lenni, hanem Valér, akinek van három gyereke, az egyikük éppen speciális, ezt el is fogadom, de szeretném a régi életem is élni. Rita azzal vágott vissza, hogy úgy látja, éppen sehova nem hívták a nagy művész urat, szóval, ha nincs más programom, mehetnénk ide. Az egóm egy pofozózsákká avanzsált, jöttek a tockosok, jobbról és balról, mentünk a klubba.

Mosolyogtak az emberek, az alig pár hónapos, éves kis vágott szemű lurkók meg kúsztak, másztak a földön. Egy szőke skót nő ült le Rita mellé, elkezdtek beszélgetni, Rita később bevallotta, hogy szinte semmit nem értett belőle, olyan erős skót határvidéki akcentussal beszélt a partnere. Én körbejártam a templomot, ettem az ingyen sütit, meg ittam az ingyen kávét, a lányaink hintáztak. A gyűlés végén a szőke nő megadta a telefonszámát Ritusnak, kiderült, nem is olyan messze lakik tőlünk. Elváltunk, a vártnál sokkal jobban sikerült a buli, senki nem akart megtéríteni és mindenki nagyon közvetlen volt.

Végül lett munkám, januárban, Skócia legrosszabbul fizetett és legveszélyesebb melóját fogtam ki, de végre lett bevételünk. Tető és csatorna pucoló lettem, de én már nem bántam semmit, csak ne kelljen hazamenni köznevetség tárgyaként. Megindult az élet, keltem hatszor egy héten korán, mert mennem kellett, mert a fizetésből, alig jött ki az albérlet és a szerény ellátmány, a benzin és az extra kiadások. Vert a hó, az eső, estem le a létráról vagy hatszor, fájt a térdem, könyököm, mostam a tetőket nagynyomású vízsugárral, szedtem ki a csatornából a döglött galambot, füvet és mohát, dugítottam ki a lefolyókat. Mentem mint egy zombi, olyan fáradt voltam néha, hogy egyszer a feleségem a gyerekekkel, úgy talált meg a nappaliban, hogy a vízhatlan világító ruhában aludtam, sisakban a nappali szőnyeg padlóján. Nem is tudtak felébreszteni. Koszos voltam mindig, és karikás szemű és én csak a kenut néztem, hogy még benne vagyunk, nincs semmi baj, most visz az ár, majd ha jön egy mellékfolyó, vagy egy kis öböl, na majd akkor kell használnom az evezőt, most nincs mit tenni.

Ritát felhívta a szőke nő, lett neve is, Jill, a fia pont annyi idős volt mint Andorunk. Elmentek párszor sétálni, meghökkent, hogy semmilyen támogatást nem kapunk, elmondta Ritusnak, hol és hogyan pályázzunk, mert ezek járnak, főleg egy downos gyerekkel. A pályázatot megírták, és nagy örömömre egyszer csak jött egy levél, miszerint  havi 800 fontot ítélt meg nekünk a tanács, amelyet visszamenőleg kifizetnek nekünk. Ott feküdtem a nappali közepén, elmondtam egy imát, észre sem vettem, hogy mire vetemedtem, csak néztem a számlám, és tudtam, hogy nem kell többet hat napot dolgoznom. Fogtam az evezőm, mert jött egy mellékfolyó és bementem a főnökömhöz, hogy csak 4 napot szeretnék dolgozni. Felvázoltam neki a fiam állapotát és hogy a feleségem nem bír a teherrel egyedül. Tördeltem a kezem, hüppögtem, megértően vigasztalt és engedélyezte, egyedül nekem a cégnél, hogy csak 4 napot dolgozzam. Andor lett a kifogásom és az örökös alibi, mert rá lehetett fogni mindent.  Természetesen nem volt krízisben a kapcsolatunk és Rita is vitte az akadályokat egyedül, de meg kellett tanulnom lódítani és nekem ilyen kártyám volt a pókerasztalnál. Végül is nem loptam meg senkit, csalásom csak arra korlátozódott, hogy időt kapjak, s elkezdhettem újra élni. A körzetünk közösségi házában belefogtam egy kert kiépítéséhez, elkezdhettem megint festeni, sportolni, utazgatni a környéken, sétálni, olvasni, írni. 

A szőke nő, akinek a neve Jill azzal kereste meg Ritát, hogy indul egy foglalkozás downos gyerekeknek egy hölgy kertjében, most kezdi az üzletének a beindítását. Került valamennyi pénzbe is, de  Jill közben elintézte, hogy még  extra 200 fontot kapjunk csak Andor után, és ez bőven fedezte a kiadásokat mindenre. Így jutott le Andor egy lovaglóklubba is, amit szintén új barátunk intézett el nekünk.

A hölgy a hátsó kertjével egy mosolygós raszta asszony volt, aki szélesre tárta a kapuját és a szívét is előttünk. A kert olyan volt, mint egy varázslatos liget szélcsengőkkel, kis házakkal, sátrakkal, nyuszikkal, virágokkal és veteményessel, lugassal és szobrokkal. Ott hevert hat kicsi downos baba a fűben a nagy hangtányérok és dobok mellett, felettük szivárványos zászló lobogott és fútta arcukat a szellő.

Jill elbeszéléséből kiderült, hogy ő meg egy erdei iskola beindítását tervezi, kellene neki valaki, aki segít, Ritusra gondolt. Rita elkezdett járni erdei iskola képzésre, egy elképesztő véletlen folytán az intézmény 4 kilométerre volt tőlünk, míg mások 200 kilométerről jártak minden pénteken a suliba. Ez volt Skócia egyetlen erdei iskola tanár képzője.

Ezzel párhuzamosan, mivel Jill éppen elkezdett sportolni, Rita is nekiállt futni és terembe járni, mert az erdei iskola képzésen rájött, hogy mennyire jó kint lenni a szabadban és mozogni. 

A gyerekek pedig cseperedtek. A lányok az első egy év Néma Levente mozgalma után hirtelen elkezdtek skótul trécselni, edinburghi akcentussal és mi csak néztük, hogy ők segítenek nekünk néha megérteni az elhangzottakat, ha elakadtunk valahol. Andor egy óvodába került, majd amikor az igazgatónő állást változtatott, mert kinevezték egy sokkal jobb intézmény élére, Andort vitte magával, kacsintások közepette. Valamit megláthatott bennünk?  Nem tudom, de 

Kevesebb munka, több pénz, kalandok, jó óvoda, alakuló baráti kör, kiváltságok, eddig nem ismert ajtók. Még sokszor pánikban, de valahogy nem vettem még észre, hogy már nem a sodró hegyi patakon ülünk a kenuban. Egy nagy, kiszámíthatatlan folyó volt még mindig, de esése kellemesebb volt, nem voltak már sziklák, sok volt az öböl és mellékfolyó, vidám halak ugráltak ki a sodorvonalon, és mi utaztunk. 

Az aranykártya ott volt a zsebünkben, de én még mindig nem láttam, hogy egy korábbi isten csapásának vélt váratlan esemény az, ami egy komplett családot kimentett a magyar valóságból és egy paradicsomi tórendszer felé lavíroz minket...