A mesterterv az volt, hogy előremegyek Skóciába, és a család majd két hónap múlva követ. Megérkeztem Edinburgh-be, kezemben két táska, benne pár ruha, egy kamera, 40 filc, szórófejek festékspraykhez, matricák, egy plusz cipő, egy kabát és egy hálózsák. Ott álltam a repülőtéren, néztem a lilás eget, zsebemben a 9000 font, amit úgy szorítottam, mint a liánt a szakadék felett a felfedező, ez volt a csakrám, köldökzsinórom és a fegyverem. Ezt nem ronthatom el, ezt nem ronthatom el, mormogtam és beledőltem az új életbe.
Volt már tapasztalatom váratlan kalandokban, ezért arra gondoltam, hogy sodródom a vad hegyi folyóban és ha alkalmam van, arrébb taszajtom a kenum a vélt jó irányba, de tudtam, nincs sok mozgásterem, sodródni fogok és ez is jó lehet.
Az első két hónap elhozta a második kamaszkorom. Olyan régen nem voltam egyedül, gyerekek és család nélkül, hogy elszoktam a szabad időtől és meghökkenve konstatáltam, ez valami fantasztikus. Elkezdtem futni, vettem egy bicajt és szisztematikusan jártam a várost és környékét. Este bulizni jártunk, ismerkedtem a magyar közösséggel, fekete mosogatós segéddel, informatikusbolt-tulajjal, grafikussal, taxisofőrrel, lépcsőház takarítóval, festőkkel és kukásautó-sofőrrel. Mindenkit kérdeztem, hogy mit gondol, s mindenki gondolt valamit. Az önéletrajzomat igyekeztem szétszórni mindenfele, de az ügynökségek azzal kólintottak főbe, hogy nincs gyakorlatom a teherautó vezetéssel, nem lesz melóm. Sokan mondták, hogy hazudjak valamit, de egy egy hónapos jogsira nem lehet felfűzni egy hamis pályaívet. Hirtelen elvállaltam lakás takarítást, kábszeres öngyilkos lakását kellett először kipucolni egy ügynökségnek, szívtam a fogam, de elhatároztam, én csak bízok a kenumban és megyek előre.
Aranyos a mosolya, mi a bajod?„Senki nem mondta, hogy ez a gyerek Down-szindrómás?!"Takarítottam macskaszaros lépcsőházat, voltam otthonápoló beteg embereknél három egész napig, de az emberi fekália gyomorforgató bűze annyira paralizált, hogy rájöttem, ezt én képtelen vagyok csinálni. Elhízott, leépült, begyógyszerezett nőket emeltünk fel szobalifttel egy vödör felé és ők boldogan ürítettek a szemünk láttára és én ott álltam két, egyenruhás otthonápoló nővérrel és imádkoztam, hogy édes jó Istenem, ments meg , mert a folyó nagyon gyors lett és félem a zúgót!
A terv az volt, hogy mire a család kijön, addigra szerzek lakást és munkát. Sajnálatos módon, egyiket sem sikerült abszolválnom, annyira telt, hogy a pénzünk nem fogyott amíg egyedül voltam, az alkalmi munkákból pont szinten tartottam magam. Azonban a barátaim nappalijában, a kályha előtti 3 négyzetmétert, el kellett hagynom, oda családot nem vihettem.
Egy másik barátunk egy lakást ajánlott fel egy hónapra ingyen, ez volt a terv.
Barátok. Két barátunk élt ebben a városban, akiket korábban ismertünk Szegedről és Egerből, egyikük már vagy 15 éve, másikuk is régen a fővárosban tartózkodott. Milyen érdekes, hogy mennyire triviális tapasztalás, hogy az emberek változnak és mikor, hosszú idő után, találkozol egykori haverral, baráttal, buli vonat utasoddal, rokonnal, egy testet látsz, de a személy benne, már más.
Olcsó, alsópolcos könyvek soha ki nem fogyó témája, ott lapultam a 72. oldalon, néztem, néztem magam, a barátokat, a leszálló repülőgépet és rajta a családomat és kezdtem megijedni.
A repülőtéren megbillent a kenum, mivel eddig csak egyszemélyesnek véltem és mikor beszállt még négy ember a csomagjaival, feleségem és a 3 gyermek, plusz a barátok és a hozzájuk tartozó emberek tömege, irányíthatatlanná vált lélekvesztőm és a folyó is mordabban harsogta a vadon szavát.
Nagyon gyorsan kiderült, hogy az ígért lakás nem létezik, hogy maximum 5 éjjelt maradhatunk a lakásban, láthatóan nem is tudott a házaspár másik fele arról, hogy mi jövünk ilyen kondíciókkal. A másik barátnál már hetek óta látszott baj van, szenvedélybetegséggel szembesültem, ott kellett kerülgetnem mások nyomorát, kerestem a kapcsolódást a régi emlékekben élő emberhez, de csak levegőt kapott a kezem.
Ültünk az ágyon Ritával és nem hogy erőnk nem volt ölelni egymást 2 hónap után, de villogó szemmel néztük a sötétet, én pirultam, mert nem tudtam megcsinálni amit vállaltam és kimondva oly könnyűnek tűnt, Rita pedig ekkor szembesült, hogy nincs hajónk, csak a kenu.
Pokoli egy hónap következett. Rohangálás, egy bicajjal száguldoztam a városban, intézkedni, de nem értettem a skót akcentust, az ügyintézést, és semmit sem. Végül az egyik barát rárakott minket a mozgójárdára, találtunk egy lakást, de mivel nem volt munkám, 4 hónapi kauciót kellett fizetni. A gyerekeket beírattuk a suliba és az oviba, Andor maradt otthon Ritával, hiszen egy éves is alig volt.
A lányok a suliban bömböltek, hogy apa ne hagyj itt minket semmit nem értünk, én a sarkon összekuporodva bőgtem, Rita egy fának bújva nézett, nem tudtunk segíteni nekik, mert ez az ő harcuk lett és csak a suli kapujáig foghattam a kezüket.
Az orvosnál is gondok lettek, mert mikor jelentkeztünk a helyi ellátó szolgálatnál, a körzeti orvosnál, véletlenül rosszul fordítottam. Ugyanis Andor lába törött volt és el kellett vinni kontrollra, ezzel kezdtük a bemutatkozásunkat. Úgy tört el a lába még Magyarországon, hogy leesett egy szalma báláról egy farmon, miközben Lida lányom lovagolt. Ez 2 héttel az indulás előtt esett meg. Azonban mivel én nem tudtam angolul a szalmabálát, nagyvonalúan azt állítottam a lóról esett le. Rita viszont a telefonban azt mondta korábban, hogy a bála volt a ludas. Mivel , mint kiderült, nagyon nagy a családon belüli erőszak Skóciában, ránk küldték a rendőrséget és a családvédelmi szolgálatot, keresztkérdésekkel és családlátogatással, ami semmiképpen nem segítette labilis lelkem tartását. A pénzünk úgy égett mint a Hortobágy nyáron, mire elértük a decembert, már csak 400 fontunk maradt a számlán, hiszen kifizettünk 4 hónap lakbért, a lakás berendezését, egy 1500 fontos öreg kocsit, ha kellene munkába járni.
Feküdtem a földön, mellettem szuszogott a család, nem tudtam aludni, hallgattam a szívem monoton vergődését. Haza akartam menni.
