Aranyos a mosolya, mi a bajod?

Kollégánk Down-szindrómás kisfiának a története, hatodik rész.

Annak idején valami felrobbant Egerben és az országban, ami a művészetemet illeti. A meghirdetett akcióra hihetetlen sok ember jelentkezett, olyan volt a hype, mint amikor beteg gyermekeknek vagy valami nemes célra gyűjtenek emberek egy fél milliárdot pár hét alatt! A felhívás arról szólt, hogy bárki rendelhet képet, én kenem és annyit ad, mintegy adományként, amennyi belefér, mindent elfogadok. Rendeltek grófok, bárók, válogatott cigánylegények, ezenkívül egri potentátok, rendőrnyomozók, autószerelők, budapesti művészek, egri diákok, a Vármúzeum igazgatója, a Más Klub volt tulajdonosai, kollégák, roma tetoválóművész Felnémetről, gitárművész, névtelenek és nevezettek. Teljesen random személyek pénzt dobtak a postaládánkba, minden lábjegyzet nélkül, és voltak, akik az utcán adtak át borítékot. Rendeltek gyerekszoba festést, graffitit kertbe, kocsmába, karikatúrát, hagyományos street artot és vászonképeket. A pénz nagyon gyorsan gyűlt, mire elérkezett az indulás napja, már 9000 font volt készpénzben a zsebemben. Mert bármekkora összeg folyt be, azonnal váltottuk fontra, nehogy elmenjen pizzára, áramszámlára, benzinre, vagy sörre...

A gyűjtésben voltak elgondolkodtató részek is. Az egri Fidesz egyik alakja szintén ajánlott pénzt. Írtam neki, hogy ugye nem hisz akkora baleknek, hogy a város majd rajtam nyerít, hogy a nagy ellenzéki rajzoló a Fidesz pénzén vette meg a repülőjegyet! Komoly szócsata alakult ki, a végén azt hallottam vissza, hogy arról dumálnak a városomban, ilyenek ezek, ellökik a segítő kezet!

Ugrás a Mariana-árokba

A vezetési tanfolyamot hipersebességgel csináltam meg, a legjobban én voltam meghökkenve, hogy egy fél év alatt abszolváltam és az indulás előtt 3 héttel kezemben volt a nemzetközi teherautó vezetői jogsi.

Az indulás napja rohamtempóval közeledett. A baromfiudvarban bóklászó pár tyúkocskát egy szomszédban élő cigány családnak adtam át, olyan volt az udvar a kiürült ólakkal, mint Vuk dúlása után a Simabőrű hátsó kertje. Felverte a dudva, már nem jártam ki kapálni. Vár állott, most kőhalom.

Elfogytak a farakások, már nem vettem új szálfákat, a rozsdásodó rotakapa a tárolóban állt a Stihl fűrésszel. 

Kétségbeesetten rohangáltam a városban, próbáltam mindenkitől elköszönni. Az unokatesóm férje veregette a hátam, mondta, nem félt, én mindig talpra esek. Ebbe a mondatba évekig kapaszkodtam nehéz szituációkban!

A gyerekekkel közölnünk kellett a hírt. A nappaliban ültünk. Kimentem, elszívtam egy cigit, megittam egy pohár bort, aztán még egy cigi. Megpróbáltam, de tényleg, hihetetlen óvatosan felvezetni. Meséltem róla, hogy nagyon érdekes helyre fogunk elmenni, ahol fókák élnek a parton, ahol mindig zöld a fű és ahol új életet kezdünk, ami nagyon vicces lesz és izgalmas. A detonáció hatalmas volt. Andor békésen aludt az ágyban, Ilka boldogan tapsolt, ám Lida elkezdett sikoltozni, úgy bevágta az üvegajtót, hogy megrepedt. Dermedten ültünk Ritával, én lekuporodtam az ajtó mellé, és ott kezdtem el csendesen mesélni. Meséltem, hogy nem megyek el, csak előremegyek. Meséltem, hogy Ők a legfontosabbak nekem és hogy nem kell aggódni, minden rendben lesz. Az ajtó egy résnyire kinyílt, s bár a gyerekünk nem jött ki, tudtam, feszülten figyeli minden szavunkat. Később kiderült, félreértette, azt hitte, elhagyom a családot, valaki másért. Hatéves volt.