Évekkel később, mikor Milánóban festettünk graffitit Ádámmal, bocsánatot kért, hogy nem tudott érdemben semmit szólni, ott a stúdióban. Mondtam neki, ne marháskodjon, én sem tudtam volna neki semmit mondani hasonló helyzetben.
Néztük egymást Ritával. Arra jutottunk, hogy akkor most csináljunk valamit, mert ezt ki kell heverni. Könnyeink elapadtak, elhatároztuk, hogy utazunk. Felhívtuk a barátainkat a spanyol határ mellett, Normandiában és Bretagne-ban. Mind a ketten beszélünk franciául, ez volt az egyik szakunk a suliban. Egy közös volt ezen emberekben, hogy mind éltek Magyarországon, önkéntesek vagy lektorok voltak iskolákban vagy roma alapítványokban, itt kötöttünk barátságot. Mindegyikük beszélt valamelyest magyarul, az egyikük, aki 3 évig dolgozott roma fiatalokkal, kifejezetten ügyesen kommunikált, elképesztő szlengszótárral és roma káromkodásokkal megfűszerezve.
Az alig három hónapos fiunkkal és a két lánnyal, nekiindultunk a világnak és azt hiszem ez a terápia volt a leghasznosabb, amit kitalálhattunk.
Random helyeken aludtunk meg, kocsiban, parkolókban, szalmatetős 400 éves normandiai házban, kempingekben, szörfközpontban, jazzfesztivál mellett, erdőkben és mezőkön. Barátoknál és szüleiknél. Eltűnt az idő, és megint fiatalok lettünk, azok, akik korábban voltunk, és mi lebegtünk ebben. A gyerekek csodálatosan viselkedtek, Andor olyan kicsi volt, hogy vagy egy háti kendőben figyelt, vagy a kocsiban kuksolt a hordozó gyermekülésben. Beszéltünk antropológussal, profi szörfösökkel, makramékészítő mesterrel, megint random fordulatok, nincs terv, ez volt a terv! Emlékszem az ikonikus képre, ezernyi ember bámulja az óceánban lazuló szörfös isteneket, Andor pedig békésen szunyókál egy felé állított esernyő alatt, az Atlanti-óceán partján, a homokra terített sálon.
Egyik nap éppen egy parkolóban ültem, a gyerekek aludtak a kocsiban, Rita elment Christellel csavarogni és én a Dalai Láma életéről szóló könyvet csuktam be. A könyv nagyon érdekes volt, a ladaki régióról mesélt, ahová elmenekültek a követőivel. Mikor felpillantottam, egy pici embert vettem észre, aki egy asztalnál ült, egy könyvkupaccal az asztalon és engem nézett. Kiszálltam a kocsiból és odamentem. Saját életéről szóló útikönyv volt, Ladak régióban megtett útját mesélte el párszáz oldalon. Kicsit meghökkenve néztem a címet, mondtam neki gyorsan, micsoda véletlen, képzelje már el, én pont most fejeztem be egy kötetet ugyanerről a tájegységről. Mosolyogva nézett rám és válaszolt.
– Uram, maga pontosan tudja, hogy nincsenek véletlenek!
Hazatérésünk után, egyik nap, nem is tudom megmondani, milyen indíttatásból, vagy hogy hogyan is mertem, de merészen befaroltam az igazgatóm irodájába. Dermedten figyeltem magam, messziről integettem, hogy ne, haver, ezt most nem kellene, de függetlenítettem magam, beültem a székbe és tömören elmondtam neki, hogy én azt hiszem, felmondok, el kell mennünk az országból, és hogy szeretnék valami megoldást találni a távozásra. Annyira nem tűnt meglepettnek Zsolt, mint ahogy én voltam, megértően hümmögött, és beszélgettünk valami 5 percet. Abban maradtunk, hogy fizetés nélküli szabadságot veszek ki szeptembertől, egy esztendőre, sok sikert kívánt, én meg elmentem a következő órára. A folyosón csendben megálltam, hatalmasat fújtam én szuggeráltam magam. Természetesen beszéltünk Ritával a lelépésről, de az időpontja még nem tűnt stabilnak, én pedig csak beleugrottam a Mariana-árokba. Pánik fojtogatott, de nem volt mit tenni, ami történt, megtörtént.
Mikor Ritának elmeséltem, hogy felmondtam, nagyon megijedt. De tudtuk, Andor megjelenése nem volt véletlen, az utolsó csepp volt ő a pohárban, tovább nem lehetett eltitkolni, hogy rettenetesen érzem magam Egerben és magában az országban is.
A probléma csak annyi volt, hogy elképzelésem sem volt, mihez fogok kezdeni egy idegen földön, főleg úgy, hogy még az országot sem találtuk ki, ahová menni szándékoztunk. Nézegettük a térképet hetekig, hezitáltunk a Kanári-szigetek, Hollandia, Belgium, Franciaország, London, Berlin, és Skócia között. Azzal érveltem Ritának, hogy a globális felmelegedés okán, északra kellene orientálódnunk, ahol lesz víz, és amit a majd elinduló, éhező embertömegek később érnek el. Rita nem tudott ilyen Mad Max-stílusban gondolkodni, inkább Európában maradt volna. Sokat vitatkoztunk, végül ráböktünk Skóciára, mert random módon, két barátunk is élt ezen a területen, pontosabban Edinburgh városában. Abban bíztunk, hogy eleve a személyük és várható segítségük megfelelő ok, hogy ideköltözzünk. A döntést követően még sokszor fogjuk módosítani a terveinket, de lelövöm a poént, végül tényleg Skócia lett a befutó.
A következő nagy gond az volt, hogy honnan fogunk akkora összeget összeguberálni, ami elég egy ekkora tervre.
Lövésünk sem volt, mennyibe kerülhet egy kiköltözés, végül is Han Solo mondatai jutottak eszembe a Csillagok Háborújából. Éppen azt bizonygatta neki valaki, meg kell menteni Leia hercegnőt, mert annyi jutalmat kapnak érte, amennyit el sem tud képzelni. Erre Solo kapitány azt válaszolta, hogy bármekkora jutalmat el tud képzelni! Nekem is annyi lóvét kell összeszednem, amennyit csak lehetséges!!!
Már évek óta kuporgattuk a pénzt egy esetleges fiktív kiadásra, de most élesbe fordult a történet, a homályos kép kontúrt kapott. A két tanári fizetésből szinte lehetetlen volt eltenni bármit is, ezért inkább szimbolikus összeg táborozott a bankszámlánkon.
Egyik este, valami hajnali három órakor, hirtelen ültem fel az ágyban, és hangosan kiáltottam fel. Szegény Rita, annyira megrettent, hogy azt hittem, bepisilt. Elkezdtem kajabálni, hogy megvan a terv, amit valóban megálmodtam. Az egyik, hogy kamionsofőrnek tanulok, mert azt meg lehet csinálni fél év alatt, a másik, hogy elkezdem elárverezni a képeim, ebből csinálok pénzt!
Rita, aki már mondhatom, nagyon hosszú évek óta nézte ámokfutásom az életben, kényszeredett mosollyal bámult rám, de amikor reggel felvázoltam neki a lehetőségeket és a perspektívát, elismerte, nem akkora baromság, mint azt hajnalok hajnalán vélte.
A következő napokban meglehetősen besűrűsödtek az események. Írtam egy posztot, hogy kedves emberek, én vagyok az az arc, aki évek óta, kint hagyja a képeket a városban és az országban. Mintegy aukciót hirdettem, hiszen eddig ingyen volt minden, boldog boldogtalan vihette a művészetem. Most azonban, nagyon sok pénzre van szükségünk, állt a hirdetésben! Felkértem a követőim a művész oldalamon, hogy ha tehetik, vegyenek képet, vagy adjanak támogatást, mert alig fél évem van a nagy út előtt és három gyerekkel, valószínűleg hatalmas összeg lesz a kiköltözésünk. A posztot kitettem az oldalamra, és mint egy amatőr horgász, leültem a partra, és elkezdtem nézni az úszót.
A másik nagy történés az volt, hogy besétáltam egy tanfolyamra, ahol jelentkeztem a teherautóvezetői képzésre. Az iskola igazgatója elém tette a követelményeket, én meg befizettem a horribilis összeget. Otthon a nappalinkban, meghűlve néztem a követelményszintet. Azonnal megértettem, ezt én nem tudom megcsinálni, főleg nem bukás nélkül, márpedig én nem bukhattam, hiszen az indulást már belőttük, és nem volt munkám. Először is volt három tesztsor, ezernyi kérdéssel, műszakiról, KRESZ-ről és egy egészségügyi kvíz. Ahogy rápillantottam a kérdésekre, azonnal rám tört a szapora, hiszen egy bicajkereket nem tudtam kicserélni, nemhogy váltóról, fékrendszerekről vagy ADBLUE folyadékról eszmét cserélni. Aztán volt egy műszaki oktatás, majd a vezetési gyakorlat, vizsga, és még egy vezetési vizsga, nemzetközi jogosítványhoz!
Egy napig néztem a kérdéseket. Az első blokk három kérdéssorból állt. Olvastam egy cikket, egy Angliába kiköltözött, magyar markolókezelőről. Ő bemagolta a kérdést a válasszal, mivel angolul sem beszélt. Igyekezett memorizálni a kérdést a válasszal, és mivel digitálisan töltötte ki a vizsgasort, végül is minden kérdés sorra került előbb-utóbb. A pasi büszkén újságolta, hogy sikerült megugrania a szintet és levizsgázott. Elkerekedett szemekkel néztem fel, és tudtam, magolni fogok. Elővettem a laptopot és elkezdtem végeláthatatlanul bambulni az ezernyi kérdést, válasszal. Írtam százszámra a teszteket és abban bíztam, hogy ha hetekig csinálom a tesztsorokat, elképzelhető, hogy talán, talán, meglépem ezt az akadályt!
Miközben én a család sorsát próbáltam a magam módján sínre tenni, a hétköznapi életünk tovább döcögött. Rita minden héten, mantraszerűen hordozta Andort, babasimogató klubba, csütörtökön az Ilka utcai Down Alapítványhoz, Dévény-tornára, mindenhova, amitől javulást reméltünk.
Már régen úsztunk a mély tengerben, de mi még azt vizionáltuk, csak a parton ácsorgunk.
