Ugrás a Mariana-árokba

Felmentem Budapestre, találkozóm volt a belvárosban a graffitis barátaimmal a CFS csapatból. Éppen valami munkára készültek, egy nagy tűzfalfestésre a belvárosban. Egy stúdióban gyülekeztek, ment a keverés és pakolás, mikor beléptem. Gratuláltak, meg örvendtek, de gyorsan lelohadt a lelkesedés, amikor elmondtam nekik, milyen szituációba keveredtünk. Arra emlékszem csak, hogy mindenki elnézett valahová, mindenki mellém vagy mögém. Ezt a sajátos elnézést lehet látni, gondolom én, katasztrófáknál, háborúban, megkönnyebbüléssel keverve, hogy nagyon sajnálom ami a másikkal esett meg, de boldog is vagyok (tudat alatt...), hogy nem én vagyok érintett. Néma csend volt a stúdióban, itt is éreztem világosan, fel kell nőnöm, senki nem segíthet, ez az én, ez a mi történetünk. Én sem jajveszékelek mások halálakor, vagy ha valakivel iszonyú dolog történik. Egy-két óráig lehetek csak a vonaton, de a halotti tor után, már csak a közeli hozzátartozók szeme könnyes. Fekete Valér Sior Down-szindrómás kisfiának története, melyben a szerző terápiás utazásra megy családjával, ahol kiderül, hogy nincsenek véletlenek. Ötödik epizód.

Évekkel később, mikor Milánóban festettünk graffitit Ádámmal, bocsánatot kért, hogy nem tudott érdemben semmit szólni, ott a stúdióban. Mondtam neki, ne marháskodjon, én sem tudtam volna neki semmit mondani hasonló helyzetben.

Néztük egymást Ritával. Arra jutottunk, hogy akkor most csináljunk valamit, mert ezt ki kell heverni. Könnyeink elapadtak, elhatároztuk, hogy utazunk. Felhívtuk a barátainkat a spanyol határ mellett, Normandiában és Bretagne-ban. Mind a ketten beszélünk franciául, ez volt az egyik szakunk a suliban. Egy közös volt ezen emberekben, hogy mind éltek Magyarországon, önkéntesek vagy lektorok voltak iskolákban vagy roma alapítványokban, itt kötöttünk barátságot. Mindegyikük beszélt valamelyest magyarul, az egyikük, aki 3 évig dolgozott roma fiatalokkal, kifejezetten ügyesen kommunikált, elképesztő szlengszótárral és roma káromkodásokkal megfűszerezve.

Random helyeken aludtunk meg, kocsiban, parkolókban, szalmatetős 400 éves normandiai házban, kempingekben, szörfközpontban, jazzfesztivál mellett, erdőkben és mezőkön. Barátoknál és szüleiknél. Eltűnt az idő, és megint fiatalok lettünk, azok, akik korábban voltunk, és mi lebegtünk ebben. A gyerekek csodálatosan viselkedtek, Andor olyan kicsi volt, hogy vagy egy háti kendőben figyelt, vagy a kocsiban kuksolt a hordozó gyermekülésben. Beszéltünk antropológussal, profi szörfösökkel, makramékészítő mesterrel, megint random fordulatok, nincs terv, ez volt a terv! Emlékszem az ikonikus képre, ezernyi ember bámulja az óceánban lazuló szörfös isteneket, Andor pedig békésen szunyókál egy felé állított esernyő alatt, az Atlanti-óceán partján, a homokra terített sálon.

Egyik nap éppen egy parkolóban ültem, a gyerekek aludtak a kocsiban, Rita elment Christellel csavarogni és én a Dalai Láma életéről szóló könyvet csuktam be. A könyv nagyon érdekes volt, a ladaki régióról mesélt, ahová elmenekültek a követőivel. Mikor felpillantottam, egy pici embert vettem észre, aki egy asztalnál ült, egy könyvkupaccal az asztalon és engem nézett. Kiszálltam a kocsiból és odamentem. Saját életéről szóló útikönyv volt, Ladak régióban megtett útját mesélte el párszáz oldalon. Kicsit meghökkenve néztem a címet, mondtam neki gyorsan, micsoda véletlen, képzelje már el, én pont most fejeztem be egy kötetet ugyanerről a tájegységről. Mosolyogva nézett rám és válaszolt.

– Uram, maga pontosan tudja, hogy nincsenek véletlenek!