„Senki nem mondta, hogy ez a gyerek Down-szindrómás?!"

Reggel kelek, Andrisék gyerekének az ágyában a buli után, ott kaptam helyet, nyilván gyerekmentes volt az összeröffenés, egyesek az erkélyen alszanak, mások asztal alatt. Zakatol a fejem, sikerült jól berúgni, de ez ugye alappillére a tejfakasztónak, nem szomorkodom. Reggelinél még elröhögcsélünk a buli jelmondatán. Azon, hogy mikor koccintottunk, mindig direkt elrontottuk a törpeállamok nevét, hogy ugyanis, akkor igyunk San Marinóra, Vatikánra, Liechtensteinre… És a végén mindenki együtt óbégatta: Andorra! Igyunk Andorra!

Ülök a vonaton hazafelé, hívom Ritát, még a kórházban van, de ahhoz képest, hogy császározták, elfogadható a kedve, a nagyobb gyerekek a nagyiknál táboroznak, megnyugodva alszom át a két órás vonatozást.

Reggel hét, ébredek, cipő, nincs kifogás, megyek a suliba. Kollégáim ölelgetnek, gratulálnak, háromgyermekes édesapa vagyok, nem sokunknak van három gyereke otthon. Mindenkivel igyekszem nagyon kedves lenni, nyilván kicsit zavarban is vagyok, de Pavlov csenget, nyolcórási csengő, futás, első óra őskor, majd Robespierre, két.világháború, egy óra passé composé a la francia, majd emelt történelem két órában. A fakultáció után egyedül vagyok a tanáriban, elég fura, mert 65 kolléga dolgozik együtt. Tankönyvkupacok, polcok, ceruzák, monitorok néznek, dúdolgatok, még két óra és megyek a kórházba, csereg a telefon, Rita sikoltozik benne. Hallom a hangot, ahogy felveszem, Ő már régóta mondja, sír, sikoltozik, bömböl és jajveszékel egyben, nem értem, mit mond, de azt hallom, hogy minden elveszett, megroggyan a lábam, terpeszbe állok, hogy ne essek el. Próbálom dekódolni a hallottakat, de nem értem a sírás cunamitól a mondandót. Egyre kétségbeesettebben kiabálok, mondja meg mi van, mert nem értek semmit! Valami olyasmit hallok, hogy baj van a gyerekkel, hogy bejött egy orvosnak nevezett sintér, és foghegyről azt mondta, hogy „Magának meg senki nem mondta, hogy ez a gyerek Down-szindrómás?!" Ezt így közölte a halálra vált feleségemmel, és becsapta az ajtót. Ennyit értek a sírástól, de több is mint elég, már elvágtatnak mellettem a szavak, lecsúszom a fal mellett, bemászom az asztal alá, elkezdem verni a fejem az íróasztal oldalába, reszketek, és csak azt motyogom, hogy ez csak álom, egy rossz álom, fel kell ébrednem, azonnal, ez nem velem történik.