„Senki nem mondta, hogy ez a gyerek Down-szindrómás?!"

Reggel kelek, Andrisék gyerekének az ágyában a buli után, ott kaptam helyet, nyilván gyerekmentes volt az összeröffenés, egyesek az erkélyen alszanak, mások asztal alatt. Zakatol a fejem, sikerült jól berúgni, de ez ugye alappillére a tejfakasztónak, nem szomorkodom. Reggelinél még elröhögcsélünk a buli jelmondatán. Azon, hogy mikor koccintottunk, mindig direkt elrontottuk a törpeállamok nevét, hogy ugyanis, akkor igyunk San Marinóra, Vatikánra, Liechtensteinre… És a végén mindenki együtt óbégatta: Andorra! Igyunk Andorra!

Ülök a vonaton hazafelé, hívom Ritát, még a kórházban van, de ahhoz képest, hogy császározták, elfogadható a kedve, a nagyobb gyerekek a nagyiknál táboroznak, megnyugodva alszom át a két órás vonatozást.

Reggel hét, ébredek, cipő, nincs kifogás, megyek a suliba. Kollégáim ölelgetnek, gratulálnak, háromgyermekes édesapa vagyok, nem sokunknak van három gyereke otthon. Mindenkivel igyekszem nagyon kedves lenni, nyilván kicsit zavarban is vagyok, de Pavlov csenget, nyolcórási csengő, futás, első óra őskor, majd Robespierre, két.világháború, egy óra passé composé a la francia, majd emelt történelem két órában. A fakultáció után egyedül vagyok a tanáriban, elég fura, mert 65 kolléga dolgozik együtt. Tankönyvkupacok, polcok, ceruzák, monitorok néznek, dúdolgatok, még két óra és megyek a kórházba, csereg a telefon, Rita sikoltozik benne. Hallom a hangot, ahogy felveszem, Ő már régóta mondja, sír, sikoltozik, bömböl és jajveszékel egyben, nem értem, mit mond, de azt hallom, hogy minden elveszett, megroggyan a lábam, terpeszbe állok, hogy ne essek el. Próbálom dekódolni a hallottakat, de nem értem a sírás cunamitól a mondandót. Egyre kétségbeesettebben kiabálok, mondja meg mi van, mert nem értek semmit! Valami olyasmit hallok, hogy baj van a gyerekkel, hogy bejött egy orvosnak nevezett sintér, és foghegyről azt mondta, hogy „Magának meg senki nem mondta, hogy ez a gyerek Down-szindrómás?!" Ezt így közölte a halálra vált feleségemmel, és becsapta az ajtót. Ennyit értek a sírástól, de több is mint elég, már elvágtatnak mellettem a szavak, lecsúszom a fal mellett, bemászom az asztal alá, elkezdem verni a fejem az íróasztal oldalába, reszketek, és csak azt motyogom, hogy ez csak álom, egy rossz álom, fel kell ébrednem, azonnal, ez nem velem történik.

Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy nincs Rita a vonalban, biztos rájött, hogy elvesztett. Rettenetes, amit most mondok, de azonnal az jutott eszembe, hogy a speciális gyerekek családjaiban rövid időn belül az apák 90%-ban elhagyják a családot. Ez az évekkel ezelőtt olvasott adat jutott eszembe. Hányinger fog el, kimászom az asztal alól, hálásan konstatálom, hogy senki sincs a teremben, eszelősen felugrom, kirohanok a fürdőszobába, fejem benyomom a hideg víz alá és próbálok lélegezni. Tudom, hogy hatalmas bajban vagyunk, vagyok, el kell szaladnom, mondja a hang, úgy ahogy vagyok, kirohanok az iskolából, át az aulán, érthetetlen, de továbbra sem találkozom senkivel, olyan mint a Mátrix film első perce, mindenki eltűnt a városban. Kirohanok a parkolóba, nem igazán tudom, mit miért teszek, beugrom a kocsiba, gázt adok és már robogok is a második munkahelyem felé a Waldorf iskolába. Teljesen elvesztettem a fejem, valami 20 perc alatt átérek a város másik végére. Az igazgató jön szembe, elkezdi mondani, hogy gondolkoztam-e akkor azon, hogy beiratkozom a Waldorf tanárképzésére, de elkezdek kiabálni vele, hogy felmondok, elegem van a gyerekekből, nincs több időm más gyerekére, hagyjanak békén, többet nem jövök! A hölgy teljesen lefagyva áll, becsapom az ajtót, kocsiba visszaugrom, százzal tépek át a városon, vissza Felnémetre, közben sírok, üvöltök és a fogamat csikorgatom, ketrecbe zárt dúvad lettem, megőrültem!

Napalm elől futó vietnámi vagyok, Custer alezredes elől futó sziú apa, pompeji lakos a piro ár előtt állva. Gladiátor, akire ráengedtek négy oroszlánt, 56-os gyerek, csúzlival a tank ellen, kivégzésre váró jakobita, pincében szorongó nő, mikor belépnek a részeg oroszok. Nincs döntésem, csak sodródom az árral. Vízicsúszda, mindenki rémálma, középen valahol egy penge van beépítve és nem tudsz fékezni sem.

Megérkezem Felnémetre, kocsit otthagyom, házunk az erdő mellett áll, kifutok a fák közé. Beszédem van Istennel. Lekapom a tíz körméről, kurafinak nevezem, rúgom a fákat, szaggatom az indát. Botokat dobálok, ilyen mosdatlan beszédet nem hallott még ez az erdő. Megfenyegetek mindenkit, de csak a madarak csiripelése hangzik, annyi hatalmam sincs, hogy egy pillanatra megtörjem az erdő neszeit.

Mikor kifulladok, elkezdek rohanni vissza, futok, csak futok, végig a falun, segítségért kiabálok. Szüleim nem messze élnek tőlünk, Anyám a garázs előtt áll. Már tudja a hírt, kinn vár, tartja a kezét, sír. Odafutok, omlom a karjába, mint mikor hat voltam, s levertem a térdem. Ott áll a nagy kilencven kilós botrányhős, aki mindig tudta, mi a pálya, aki mindenkinél mindig, mindent jobban tudott, s most csak zuhan, retteg. Anyám vigasztal, a fülembe suttog, hogy semmi baj, hogy nem érez bajt, Ő boszorkány, pontosan tudjuk mindketten, mondja, hogy nincs baj, nem érez semmi veszedelmet a levegőben. Elmondja vagy százszor, mire megértem, veregeti az arcom, kezdek felocsúdni, mondom Neki, felmondtam, de most felmondok a második suliban is, el kell szaladnom, ki a világból. Tartja a fejem, megint suttogja, halkan, hogy nincs baj, ne mondjak fel, nyugodjak meg, nincs semmi baj! Szüksége van rám Ritának!

Valahogy erre összeszedem magam, itat vízzel, elkezdek rohanni vissza a gimnáziumba, úgy 5 percre van gyalog. Berobbanok az igazgatóiba, valaki szól a folyosón, hogy már kerestek, de úgy nézek rá, hogy visszalép, döbbenten néz. Berobbanok az igazgatóiba és elkezdek beszélni, valami igazgatói konferencia van, Zsolt és a két igazgatóhelyettes hölgy ülnek benn, papírokkal, adatokkal, számsorokkal. Leülök, illetve lerogyok, elkezdem mondani, hogy felmondtam a másik suliban, bajban vagyok és akkor leroskadok, már nincs semmi erő bennem. Megértik, miről beszélek, és a suli egyik rettegett matematika tanára, akivel nekem is igen feszült volt többször a kapcsolatom, elkezd sírni. 

És ekkor megértem, nem álmodom, ekkor fogom fel, hogy véget ért eddigi életem, és ezen senki nem tud változtatni. Sem Anyám, sem pénz, semmi sem.