Az életünk ment tovább, valóban a harmadik gyerekkel már könnyebb a kitaposott úton a lépések megtétele. A társadalom féltő karja ölel körül, minden le van már szervezve. A több százezer forintnyi vizsgálatok, természetesen magánpraxisokban. Budapestre utaztunk, mert elengedhetetlennek, ismétlem elengedhetetlennek tartotta az orvosunk egy genetikai vizsgálatsor elvégzését. Volt ott minden, mint a búcsúban, végül is arra jutottak a hegyekben lévő magánklinika dolgozói, hogy nem látnak semmit, de nem is tudják garantálni a kizárások lehetőségét, emberek vagyunk, bízzunk a legjobban. Nem igazán értettem a kacifántos körmondatokat, egy hölgy magyarázta el, hogy csak százalékokat adnak, a mi esetünkben nagyon nagy százaléka van annak, hogy minden rendben. Jártunk ezen felül a magánorvosunkhoz, meg a kórházba is a hivatalos úton, az pont ingyen volt, egy barátunk anyukája kezelte az ultrahangot, mint egy űrhajó pilótája, azt mondta ő is, minden ok, végül is véletlenül elszólta magát, hogy kisfiú lesz.
Ekkor nagyon megrendültem, fülemben kattogott a kisfiú, csilingelő kacagása. Nem mondtam semmit, az ember nem avat be másokat hallucinációiba, mint valami Hoffman club kezdő asztronautája.
Rita szépen kerekedett, mindenki nagyon boldog volt a nagy családban, Apám boldogan kiáltott fel, a hír hallatán, hogy „Felneveljük!”
Eléggé meglepetten néztem az eseményeket, még mindig rácsodálkoztam, meglehetősen gyakran, hogy milyen sztoriba keveredtem, gyerekes apa vagyok, ami még jobban meglepett, hogy végül is vittem az akadályokat, amire sok ismerősünk, mint később visszahallottam, nem sokat tett volna a ruletten.
Reggel keltünk, rohanás, megetettem a csirkéket, reggeliztetés, tüzet raktam, Rita pakolta a lányokat a kocsiba, irány az óvoda. Én elrohantam a gimibe tanítani, Rita egy szakközépbe, angolt és franciát oktatni. Oktatás után magánórák, kert, festés, főzés, mosás, csirkék és egyéb lábasjószág bezárása, este sörözés barátokkal, kiállításmegnyitók, mozi, találkozások, fektetés, altatás, mint más családokban. Sok vendég járt hozzánk, néha komplett zenekarok táboroztak nálunk, befogadtunk német hippiket, haverokat, haverok barátait, jöttek az ismerősök külföldről, szép és izgalmas életünk volt.
A Down-szindrómás fiam történeteAz utolsó talán egy hónapban nem dolgozott Rita, addig minden ment a szokásos kerékvágásban. Fáradtak voltunk, de ez közhely, mindenki fáradt, aki él és egy ilyen életet él. Menet közben volt pár kiállításom, dolgoztam egy egri online lapnak, ahol graffitiket közöltek tőlem, illetve street artot. Ezt az innovációt együtt fejlesztettük ki, én a politikai tartalmú élceket megfestettem öreg ajtókra, a MÉH telep hátsó falára a bicajút mellett, romházakra, ismerősök kapuira, ők meg publikálták.
Az iskolában jöttek a sikerek, pár embert, akik nem tudták elviselni kicsit eltérő habitusom és kinézetem, azzal tudtam leszerelni, hogy a HVG éves iskola besorolásakor a mi sulink, az egri Pásztorvölgyi lett a megye első intézménye, a történelem szekció pedig az első, országosan! Ez akkora fegyvertény volt, hogy kritikusaim elhallgattak, hiszen hárman voltunk történészek a gimiben, szóval a siker minimum 33 százaléka az enyém volt. Mellemet kidüllesztve sétálgatott a pávakakas a folyosókon, éreztem, hogy kezd helyre billenni az életem. A Kepes galériában kiállítás, Pesten kiállítás, fogynak a képeim, szakmai sikerek, csinos feleség, tündéri család. Az ellenzéki mozgalomba is bekapcsolódtam, beszédek a Dobó téren ötszáz embernek. Hetente jártam graffitizni és street artozni, néha Pestre bulizni.
