– Régi szenvedélye ősi könyvek között lenni?
– Véletlenül talált meg ez a munka. Az ember általában úgy lesz antikvárius, hogy jelentkezik a bölcsészkarra, nem veszik föl, és elmegy egy antikváriumba dolgozni, mondván, egy évig itt elvagyok, aztán majd jövőre újból jelentkezem. Aztán beszippantott a szakma, a szenvedélyes olvasás. Nagyon megszerettem. Az akkori Népköztársaság útja (ma Andrássy út) 2. szám alatti üzletben dolgoztam, amely akkoriban nagyon neves antikvárium volt. Talán az egyike a legjobbaknak. 1985-ig voltam ott, azután hol alkalmazottként, hol tulajdonosként voltam antikvárius. De még tartózkodnék a múlt időtől.
– Mi szippantotta be?
– Hogy olyan könyveket lehetett az antikváriumban megkapni, amilyeneket a hagyományos könyvesboltokban nem. Háború előtti, más politikai színezetű könyveket. Amelyeket nem adtak ki 1945 után.
– Ezekhez hozzá lehetett jutni antikváriumban?
– Hát, nekünk igen.
Volt egy úgynevezett B kategóriás rész az emeleten. Ott gyűjtöttük azokat a könyveket, amelyeket nem lehetett kitenni a polcokra. Például Nyírő József, Hóman Bálint, Szekfű Gyula vagy Szabó Dezső munkáit.
Bár Szabót az olvadás idején, az 1950-es évek második felében kiadták, akkor jelent meg újra Freud, Rejtő Jenő vagy a Tarzan is. Szóval volt egy olyan kategória, ami „árusítható, de kirakatba nem tehető”. Ide tartozott például a Szent István-emlékkönyv is, azt hiszem, 1938-ban adták ki. Három nagy, barna kötet, a fedelén Szent István, egyik kezében kettős kereszttel, a másikban egy pajzzsal. Augusztus 20-án kiraktuk a kollégámmal, másnap aztán a főnök leteremtett bennünket: „Miért akarnak nekem bajt okozni? Bejön egy krakéler újságíró, megírja, és bezárják az üzletet vagy meghurcolnak!”
– Ezeknek a „zűrös” könyveknek volt saját vevőköre?
– Az ismerősök, a törzsvásárlók, meg azok, akiket valamiért becsben tartottunk. A főnökömnek például éppen kicsik voltak a gyermekei. Természetes, hogy a szomszédban lakó gyermekorvosnak mindent vihetett. Megvásároltuk a könyveket, aztán leraktuk a pult alá, és odaadtuk a barátoknak.
– Nem kellett elszámolni azzal, hogy miket vásárolnak?
– Nem. Akkoriban ez egy cetlire íródott, cím nélkül. Bejött 1 könyv – 70 forintért. Aztán a főnök esetleg készített róluk jegyzéket, melyik könyv szigorúan bizalmas, vagy melyik adható csak zárt részleggel rendelkező könyvtáraknak. Ha pedig már túl sok ilyen könyvünk volt, meg kellett valahogy szabadulni tőlük. Létezett egyébként egy hivatalos lista is, a fasiszta, antidemokratikus, szovjetellenes könyvek jegyzéke. Sok minden belekerült, egy részük tudatlanságból. Surányi Miklós Széchenyi-életrajza például azért, mert a címét, Egyedül vagyunk, valaki irredentának minősítette.
– A boltban elérhető kínálatból mire vadásztak leginkább a könyvbarátok, gyűjtők?
– Természetesen a XVIII. század előtti régi kiadványokra. Ma évente ha egyet látok belőlük, akkoriban naponta öt is került a kezembe. Komoly hasznot hoztak, hiszen évente duplázódott az áruk.
– Hogyan zajlott le a rendszerváltás, a privatizálás?
– Számomra szerencsétlenül, mert akkor éppen nem az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál dolgoztam, hanem magánvállalkozó voltam, így nem tudtam a nagy állami hálózatból semmit kiszakítani magamnak. Végül 2000-ben elindítottam az Antikva.hu-t. 25 évig működött, de most föl kell számolnunk.
– Felvázolná röviden a pályaívet?
– Ez volt az első online antikvárium nálunk, igazi újdonság, sikeresen indultunk. Összegyűjtöttem hozzá tízezer könyvet, egy szegedi céggel létrehoztunk egy jól felépített, megbízható számítógépes rendszert. Az emberek kerestek mindent, különösen gazdag volt a természettudományos kínálatunk. A kétezres évek második felében, még 2008-ban, a válság idején is annyira jól ment a vállalkozás, hogy ha fontos dolgom volt, nem mentem ki parkolócédulát venni. Inkább este kifizettem a büntetést. Csak aztán óriási lett a konkurencia. A válság miatt nagyon sokan elvesztették a munkájukat. Mihez lehet kezdeni? Ha valakinek, mondjuk egy tanárnak volt otthon kétezer könyve, nyithatott egy antikváriumot. Feltölthette az állományt például a könyves hálózatára vagy a Vaterára. Szinte naponta indult egy ilyen „antikvárium”, hatalmas lett a kínálat. 2000-ben még egyedül voltunk a piacon a szegedi vállalkozással, de azóta már ezer ilyen antikvárium létezik az országban.
– A terület hazai úttörője, tekintélyes szereplője nem tud versenyképes maradni?
– Ezeknek a fogalmaknak itt nincs üzleti relevanciájuk. A vevők többsége felmegy egy hálózatra, beüti a keresett könyv címét, a szerzőt, és nem figyeli, honnan, pontosan milyen antikváriumból érkeznek az ajánlatok. De kétségtelenül jelentkeztek egyéb problémák is. Sokat emelkedett a rezsiköltség, és hiába dolgozunk kulturális területen, ugyanakkora adókat, járulékokat kell befizetnünk, mint más vállalkozásoknak. Évente emelkedik a minimálbér, itt nincs „rezsicsökkentés”, amit egyre nehezebb követni, így több alkalmazottunk is távozott, egyre kevesebb könyvet tudtam beszerezni.
És voltak az üzlet szempontjából kedvezőtlen, „politikai” döntéseim is. Korábban nagyon sokat hirdettem ingyenes helyi lapokban. Egész nap csengett a telefonom, rengeteg könyvet kínáltak az emberek. Aztán megfogadtam, hogy én bizonyos lapokban nem hirdetek többé. És elmaradtak a hívások.
– Feketelistára tennének egy antikváriust?
– Nem hiszem, lehet, hogy csak egyre kevesebben böngésznek apróhirdetéseket. Amúgy is volt még egy ennél sokkal súlyosabb probléma. 2014-ben meg kellett újítani a felület programját. Meg is történt, csak utána profilt váltott a cég, és akinek átadták a rendszert, nehezen tájékozódott benne, ráadásul nagy összegeket kért minden változtatásért. Ezért aztán nem fejlesztettük, miközben fejlődött a világ. Új átvételi lehetőségek jelentek meg, például a csomagpontok. Mi azonban változatlanul csak lakásra tudtunk szállítani egy futárcéggel.
– Gondolom, az új olvasási szokások, az e-könyvek terjedése sem kedvező hatású.
– Talán meglepően hangzik, de az e-könyv nem jelent igazi konkurenciát. A probléma máshol van. Régen, amíg nem volt internet, bement az ember az antikváriumba, és ha rábukkant valamire, rögtön meg kellett vennie, mert lehet, hogy legközelebb csak tíz év múlva botlik bele. Ma a teljes antikvár kínálat fent van a neten. Mondok egy példát. 1860-tól 1945-ig jelent meg a híres német Baedeker-sorozat. Piros útikönyvek, bemutatják a világ minden táját. A kevéssé ismert vidékekről szóló kötetek igazi ritkaságnak számítottak. Ahhoz, hogy valaki begyűjtsön egy teljes sorozatot, egy életre volt szükség. Szünet nélkül járni kellett a boltokat, az antikváriumokat. Ma leül a gép elé, és fél óra alatt összegyűjtheti az egészet.
– Melyik szerzeményére büszke különösen?
– Az ember nem büszkélkedhet azzal, hogy szerencséje volt. Rábukkanni egy ritkaságra inkább öröm. Nekem volt egy dedikált Madách-kötetem, Az ember tragédiájának második kiadása. Sajnos eladtam. Igaz, elképesztő összegért. Kicsit büszke a nagy matematikai könyvállományomra lehetek, hiszen matematikus/akadémikus/író családból származom.
– Hogyan látja a nyomtatott könyv, a könyvkiadás jövőjét? Inkább az optimisták, avagy a pesszimisták közé tartozik?
– Nyilvánvaló, hogy csökkenni fog a könyvkiadás volumene, mégsem vagyok pesszimista. Sosem lehet tudni, mit hoz egy változás. Az 1700-as évek közepéig a könyvek 90 százaléka latinul jelent meg. És aztán egyik pillanatról a másikra megszűnt ennek a nyelvnek a kulturális egyeduralma, az emberek egyre kevésbé tanulták a latint. És az a könyvtárakban lévő sok százezer, sok millió könyv gyakorlatilag meghalt, nem olvasták őket. De a nemzeti nyelvek kiváltották a latint, a változás kifejezetten fellendülést hozott. A mostani helyzet persze más, de nem biztos, hogy az út lefelé vezet.
– Milyen tervei vannak? Kihajtana még az útra egy jobb helyzetben?
– Nem, nem tervezem. Elmúltam hetven, pihenek egy kicsit. A doménnevet azért fenntartjuk, az adatbázist pedig hibernáljuk. Több mint ötszázezer könyv szerepel benne, állapotfotóval, leírásokkal. Sokhoz írtam rövidebb-hosszabb történeteket. Milyen utat jártak be, kiknek a kezében fordultak meg, miért hiányzik belőlük egy oldal, mit jelentenek a bejegyzések. Szeretem ezt a kutakodást.
