Bevezető helyett
Tizenöt évvel ezelőtt értelmes elfoglaltságot keresve – 40 évnyi bankszakmai pályafutással a hátam mögött – úgy döntöttem, megpróbálkozom szakfordítással, pontosabban: angol nyelven kiadott társadalomtudományi, ezen belül főként közgazdasági könyvek magyarra történő fordításával (és persze megjelentetésével). Nem számítva az igyekezetet az értelmes elfoglaltság felkutatására, a motivációm hármas volt: nagyon szeretek olvasni, szeretem az angol nyelvet és nem utolsó sorban azt is gondoltam, hogy ezeknek a könyveknek a többsége „magától” nem fog eljutni a hazai közönséghez, így a munkámnak lehet valamennyi szélesebb értelemben vett haszna is. E könyvek többsége ugyanis valóban első osztályú, sőt a feletti; Nobel-díjas és másképpen ünnepelt szerzők műveiről van szó, amelyeket a szerzők nem elsősorban a szakma, inkább a szélesebb olvasóközönség számára szántak.
Az elmúlt hónapokban rövid ismertetőket írtam mindegyik kötetről, amelyeket feltettem a Facebook-oldalamra. Ezek közreadásával a Népszava jóvoltából most egy szélesebb olvasóközönséget is elérhetek.
Nicholas Wapshott: Keynes és Hayek. Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant – A nagy válságtól a nagy recesszióig. Napvilág Kiadó, 2014
Wapshott brit író, újságíró, számos politikai életrajzi könyv – például a Margaret Thatcherről szóló – szerzője. Mindmáig leghíresebb könyve azonban az itt bemutatandó Keynes és Hayek. Ők ketten valóban a XX. század közgazdászait megosztó nagy kérdés – milyen legyen az állam és a piac viszonya – körül zajló vita ikonikus alakjai. Valójában azonban az összecsapás, mielőtt elkezdődött volna, szerintem már el is dőlt. Hayek mai szemmel szélsőségesen piacpárti és a válságokat a szükségtelen állami beavatkozásokkal magyarázó nézeteit még a legnagyobb tisztelői, például Milton Friedman sem fogadták el. A modern piacgazdaságok elképzelhetetlenek aktív állami beavatkozás nélkül (konjunktúrapolitika, versenyszabályozás, fiskális-monetáris politika, sőt horribile dictu: fejlesztéspolitika).
Hayek piedesztálra emelése ezért talán inkább politikai természetű volt, a keynesi jóléti állam leváltására törekvő Reagan-Thatcher fémjelezte konzervatív erők tűzték a zászlajukra. Ettől függetlenül elég szürke ember lehetett, ami abból is kitűnik, ahogy saját munkásságát jellemezte: „…nekem úgy tűnik, inkább az akadályokra hívtam fel a figyelmet, amelyek a mások által választott utakon tornyosultak; nem álltam elő új elgondolásokkal, amelyek a további fejlődés számára nyitottak volna utat…”
Ezzel szemben Keynest életrajzírója, R. Skidelsky úgy jellemezte, hogy az utolsó nemzedék tagja volt, amelyet a hatalma és dicsősége tetőpontján álló Brit Birodalom nevelt, és amelyik úgy érezte, vezetésre hivatott. Keynes meg volt győződve a saját képességeiről és arról is, hogy az állam – ha akar – képes arra, hogy jót tegyen. Matematikai csodagyerekből lett közgazdász, de annál sokkal több, valódi reneszánsz ember volt. Tagja volt az ún. Bloomsbury-csoportnak, amely a londoni Bloomsbury kerületről kapta a nevét, ahol a csoport tagjai laktak. A csoport az akkori Egyesült Királyság legnagyszerűbb entellektüeljeiből állt, számunkra Virginia Woolf, a feminista írónő neve csenghet ismerősen. A tagok elvetették a viktoriánus kor konzervativizmusát és az élet valódi szépségeinek az élvezetét hirdették és gyakorolták. Egy ironikus, de szeretetteli jellemzés szerint „négyzetekben laktak (a square angol szó teret és négyzet is jelent – F. P.), körökben festegettek és háromszögekben szerettek”. Keynes gyűjtött régi kéziratokat és festményeket, foglalkozott valutaspekulációkkal és befektetésekkel, részt vett az I. világháborút lezáró Versailles-i béketárgyalásokon, ahol ostorozta az antanthatalmakat a Németországgal és Ausztriával szembeni kicsinyes bosszújuk miatt, ami jóslata szerint újabb pusztító háború okozója lesz. Könyvet írt a valószínűségszámításról, amely ma is alapmű. Megírta az angol liberális párt programját, fellépett az aranystandard ellen, javaslatokat dolgozott ki a II. világháborús brit erőfeszítések finanszírozására és társszerzője volt a Bretton Woods-i globális rendszernek, amely három évtizedes jólétet hozott a Nyugat számára.
És természetesen ott a nagy Keynes-opus, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, amelyet Paul Samuelson, a XX. század egy másik meghatározó közgazdásza így jellemzett: „Rosszul megírt, rosszul szerkesztett könyv (...) Oktatási célokra alkalmatlan. Arrogáns, indulatos, veszekedős, nem bánik bőkezűen a hivatkozásokkal, (...) elemzése egyszerre nyilvánvaló és újszerű. Röviden, zseniális.”
Egy kicsit talán elragadott a hév; könyvében Wapshott velem ellentétben nem hirdet végeredményt a nagy összecsapásban. Az is tény, érthető tény, hogy mifelénk, ahol a fő veszélyt az állam túlhatalma jelentette (egyébként jelenti ma is), a közgazdászok számára inkább Hayek, mint Keynes nézetei voltak vonzóak. Keynes azonban soha nem volt „állampárti”, álláspontját semmi nem foglalja jobban össze, mint ez a mondata: „(Az a) fontos, hogy az állam ne azokkal a dolgokkal foglalkozzon, amelyekkel az egyének már foglalkoznak, hogy aztán azokat kicsikét jobban vagy kicsikét rosszabbul csinálja; az államnak azokkal a dolgokkal kell foglalkoznia, amelyekkel (...) senki nem foglalkozik.”
