Egy híján ötven éve írtam először IV. Ivánról (1530–1584), a „rettegett”, „rettenetes”, „félelmetes” cárról, tehát Ivan Groznijról. És azóta még kábé ötvenszer. Nagyon unom már. Untam ezt 2003-ban is, amikor „Még egyszer IV. Ivánról” címmel publikáltam róla, abban hiszemben, hogy utoljára. Mert nagyon olybá tűnt akkor nekem, hogy újból kezdik megszépíteni az alakját. És ilyenkor, ugye, szólni kell, mert ő lakmuszpapírként működik az orosz történetfelfogásban: általában a keményvonalas időkben szokták szeretni. Kiváltképp Sztálin favorizálta, s attól fogva, aki Sztálint dicsőítette, az IV. Ivánt is hajlamos volt, s fordítva, aki IV. Ivánt nagyra tartotta, az ilyenkor Sztálinra is gondolt.
Mármost, a napokban megkaptam a IV. Iván koráról készült új, reprezentatív orosz szintézist...
***
Akárcsak Magyarországon, Oroszországban is intenzíven folyik az utóbbi tizenöt évben a kormányzati offenzíva az emlékezetpolitikai tér elfoglalásért.
Még 2009-ben, Dmitrij Medvegyev rendeletére hoztak létre a „történelemhamisítások” ellen egy bizottságot, amely alapvetően az orosz/szovjet történelem külföldről jövő – vélt vagy valós – hamisításai ellen akarta felvenni a küzdelmet, de érdemben nem működött, három év múlva meg is szüntették. Jellemző, hogy tagjai között ott volt például liberális Jurij Pivovarov is. Még előtte, 2008-ban, ugyan nem kormányzati eszközökkel, de az „Oroszország neve” tévéshow-sorozatban igyekeztek a hatalom számára szimpatikus történelmi személyiséget megválasztatni a nézőkkel. Pjotr Sztolipinre esett a választás, az előző századelő mérsékelt reformer, ám a forradalmárok ellen radikálisan fellépő miniszterelnökére. A tévénézők azonban inkább Sztálin felé hajlottak volna, míg végül, mintegy történelmi kompromisszumként, Alekszandr Nyevszkij lett „minden oroszok legnagyobbika”, a XIII. századi svéd- és német-verő fejedelem, a pravoszlávia harcos szentje.
A történelemért vívott harcot stratégiailag, természetesen, a közoktatásban kell megnyerni, ezért jelentős fordulatot jelentett a 2013-as év, amikor Putyin elnök utasítást adott egy egységes történelemtankönyv-család koncepciójának létrehozására.
A szervezési feladatokat az újjáalakított Oroszországi Történelmi Társaság kapta, amelynek elnöke az orosz Állami Duma elnöke, Szergej Nariskin, a szakmai munkacsoport vezetője pedig Alekszandr Csubarjan akadémikus lett. A széles körű szakmai viták eredményeként év végére egy olyan koncepció került az elnök asztalára, amelyen végigvonul Oroszország nagysága, (világ)történelmi teljesítménye, illetve az a meggyőződés, hogy a káoszt legyűrő és az egységet biztosító rendteremtés záloga mindenkor az erős központi hatalom – még a XVI-XVII. századi autokratikus formájában is. Az utóbbi évek fejleményei tükrében azonban, meglepő módon, összességében egy „nyugatos” szemléletű felfogás győzedelmeskedett, amelyet ellenpontozott az akkor Vlagyimir Megyinszkij (ma elnöki főtanácsadó) által vezetett Kulturális Minisztérium jegyezte neoszlavofil jellegű történelemfelfogás. Ez már önálló civilizációként írta le az orosz történelmet és kultúrát, a másság elleni harc jegyében.
A végül elkészült tankönyvek nem ez utóbbi szemléletben készültek, és Putyin 2021 áprilisában a Szövetségi Tanácsnak küldött üzenetében fel is rótta a hibákat. Ezután maga Megyinszkij kapta a megbízást a legérzékenyebb, 11. osztályos tankönyv megírására. Ez váltott ki 2023-ban meglehetős vihart a magyar sajtóban 1956 szovjet típusú értékelése miatt.
Ezekben az években az orosz elnök személyesen is többször publikált orosz történeti tárgyú cikkeket. 2021-ben az ukrán ún. őshonos törvényre reagáló cikkét így elemeztem a Szép Szó hasábjain: „Szerintem saját doktrínát hirdetett meg, ami párhuzamosan történt az új nemzetbiztonsági stratégia publikálásával. Történészként déja vu érzésem van. A XVII. században történt ilyen, amikor Alekszej Mihajlovics cár és Nyikon pátriárka megalapozta Ukrajna kvázi visszacsatolásának programját és ideológiáját. Az analógiát nem abban látom, hogy Putyin újból a nagy pravoszláv birodalmat akarja megalapítani, de a szövegben többször hangsúlyozza, hogy az orosz, az ukrán és a belorusz az egy nép.” (https://nepszava.hu/3133166_putyin-tortenelemleckeje) Ebből – utólag nézve – szinte logikusan következett a 2022. február 24-i „speciális hadművelet”, ahogy az is, hogy legutóbbi elnöki beiktatását követő első elnöki rendelete a történelmi emlékezetről szóló ukáz volt 2024. május 8-án. Az ukáz kimondja az állam fokozottabb szerepvállalását a történelmi emlékezet alakítása terén és Oroszországot önálló civilizációként határozza meg.
Hosszú út vezetett idáig. Vlagyimir Putyin elnöki megbízatása elején még csak tanulta a történelmet. Andrej Szaharov történész-akadémikus, az Orosz Tudományos Akadémia (OTA) Oroszország Története Intézetének akkori igazgatója mesélte, hogy az elnök meghívta az orosz tudomány, ha jól emlékszem, nyolc képviselőjét egy síparadicsomba. Andrej Nyikolajevicset egyedüli történészként. Ott minden este ki-ki beszámolt a saját diszciplínájáról, Szaharov akadémikus az orosz történelemről. (Persze, síverseny is volt, amit Putyin nyert meg, Andrej Nyikolajevics Szaharov, hajlott kora ellenére, harmadik lett.)
***
Az új tankönyvekkel gyakorlatilag párhuzamosan vetődött fel az új akadémiai Oroszország-történet megírása is. Először 2012-ben olvastam róla Jurij Petrovnak, az OTA Oroszország Története Intézetének igazgatójának egyik interjújában. Az első kötetek végül 2024-ben jelentek meg a „Nauka” kiadónál, de ekkor egyszerre nyolc is. Közöttük a XVI. századról szóló kötet, két részben. A híradások továbbra is 20 kötetről, de immár 30 könyvről, több mint 400 szerzőről, és arról szólnak, hogy az utolsó kötet napjaink történetét is tárgyalni fogja. Minthogy az előzetes tervekkel ellentétben a kötetek csak 3000-3000 példányban jelennek meg, reprezentatív kiadásban és igen borsos áron (egy könyv több mint húszezer forintnak megfelelő rubelbe kerül), már bejelentették a jövőbeni internetes hozzáférés lehetőségét is. A sorozatot Putyin elnök 2022-ben, az Orosz Nemzeti Egység ünnepén ajánlotta az új generáció figyelmébe.
Nem kétséges, nem volt/nincs könnyű dolga Jurij Petrov főszerkesztőnek és szerkesztőtársainak. És nemcsak a több száz tudós munkájának összefogása miatt. A sorozat nemcsak az emlékezetpolitikai, de a valóságos harc körülményei között készül és jelenik meg, ahol az állam a megrendelő. Nincs még rálátásunk a sorozat egészére, de azt tudjuk, hogy a birodalmi nézőpont és hazafias büszkeség nem idegen az orosz történetíróktól: jószerivel a XIX. századi „államjogi” iskola óta ez az orosz historiográfia fősodra. E tekintetben a történészek többségének nem kell erőszakot tennie magán: a hatalom és a szakma értékkritériumai itt hasonlóak.
Nem tudni, hogy a XVI. század kapcsán volt-e valamilyen megrendelői elvárás, de aligha. Elégszer megszondázták már a közvéleményt; hiába állítottak neki 2016-ban szobrot Orjolban, hiába követelték sokan, hogy akasszák le a Tretyakov Képtár falairól Ilja Repin híres festményét a cár fiúgyilkosságáról, s hiába helyezte el a saját virtuális panteonjában Putyin elnök a novgorodi ezeréves emlékmű előtt Ivan Groznijt – személye ma is annyira megosztó, hogy kár lenne erőltetni ismét a kultuszát.
A kötet bemutatóján az egyik szerkesztő egyértelműen leszögezte, hogy „itt nincsenek gonosztevők és hősök”, s a szerzők ehhez is tartják magukat.
A IV. Iván megítélése szempontjából legfontosabb fejezeteket író Borisz Florja akadémikus és Andrej Pavlov roppant csínján bánik a jelzőkel. Előbbi az ún. „reformidőszakot”, az utóbbi az ún. „opricsnyinát” a lehető legtárgyilagosabban, a modern szakirodalom valamennyi lényeges képviselőjének véleményét felvonultatva tárgyalja. A tények (beleértve a terroridőszak, az opricsnyina véres kegyetlenségeit, IV. Iván uralkodásának tragikus végső krízisét) és vélemények rideg felsorolása azonban nem nélkülözi a koncepciót. A IV. Iván uralkodásának első és második fele közötti mély, historiográfiai közhelynek számító különbség majdhogynem két alternatíva létét is jelenti a könyvben. Hasonlóan ahhoz, ahogy az orosz historiográfiai tradícióban Novgorod és Moszkva küzdelme a „demokratikus” és az önkényuralmi modell közötti küzdelemként konstruálódik az orosz történelmi gondolkodás egy markáns irányzatában, úgy itt az ún. Izbrannaja Rada (Kiválasztottak Tanácsa) és a cár terroruralma az opricsnyina idején is két kibontakozási utat igyekszik felvázolni. Az egyik lenne a bizonyos korlátokat feltételező, szinte „rendiesnek” tűnő fejlődés, a másik meg az autokratikus, melyről tudjuk, hogy végül győzedelmeskedett, s ez adná IV. Iván uralkodásának korszakos, ám negatív jelentőségét az orosz történelemben.
A hatalmi korlátok („ellensúlyok”) valóban jót tettek volna az orosz fejlődésnek, ám a XVI. századi orosz valóságban nem támasztotta alá őket mély társadalmi hagyomány. Számomra problematikus a kötet alcíme („Az egységes orosz állam létrehozása”) is. Ez összefügg a periodizáció kérdésével. A kötet szerkesztői maguk jelzik, hogy valójában a „hosszú” XVI. századi Oroszország lenne az igazi értelmezési keret, ám az ő könyvük – nyilván technikai okokból – a „rövid” XVI. századról szól. Mert az egységes orosz állam kialakulásának kezdete még az előző században uralkodott III. Iván nevéhez köthető, míg a „IV. Iván századát” valójában a XVII. századi eleji, ún. „zavaros időszak” zárja le, amely éppen, hogy nem az egységes államról szól. Szerencsésebbnek találtam volna tehát, ha a kötet „Az autokratikus állam létrejötte” alcímet kapta volna, amellyel jobban elhelyezhető lett volna a kor az orosz történelem egész folyamatának kontextusában.
IV. Iván tehát a XXI. századi orosz szintézisben se nem a Pavel Lungin 2009-es filmjében, a „Cárban” láttatott vallási őrültnek, se nem Eizenstein „Rettegett Ivánja” első részének szigorú, ám igazságos uralkodójának képében jelenik meg. Az Oroszország húszkötetes történetének e fejezete valójában a legjobb pétervári (leningrádi) pozitivista hagyományok, a szigorú tényszerűség jegyében íródott. Nem véletlenül volt a tanítványa Andrej Pavlov a híres szovjet/orosz opricsnyina-kutatónak, nekem is mesteremnek, Ruszlan Szkrinnyikovnak.
