Sokakkal, s valószínűleg Orbán Viktorral együtt, feltételeztem, hogy az „egyszemélyes szabadságmozgalom” 2024 végére kifullad: vagy a történet, a mondanivaló fogy el, vagy a hatalom karaktergyilkos kampánya győzedelmeskedik. Tévedtem. S hála Istennek Orbán és emberei is tévedtek, amikor mindent a korábban bevált durva karaktergyilkosságra, illetve a kifáradásra tettek fel. Magyar Péter nemcsak túlélte a karaktergyilkosságot, hanem megerősödve került ki belőle: nem ő, hanem a hatalom vált hiteltelenné és hazuggá, baromarcúvá és ostobává tőle. Kifulladni pedig személyesen Orbán fulladt ki, láthatóan nem tudja végig futni a távot. Az Orbán-rendszernek, régóta először, nem jut eszébe semmi. Nemcsak a rendszer, Orbán is elhasználódott. 2025 első negyedévét bizonyosan a sokszínű ellenzék nyerte meg, és a szürke-fekete egyszínű hatalom veszítette el. Nemcsak Magyar Péter és a Tisza Párt talált magának most először jelentős számú Fidesztől elpártolt szavazókat, s gázolt-úszott bele a kicsiny falvak mély-Fidesz vizébe, hanem a Kétfarkú Kutya és Hadházy Ákos/Momentum is megtalálta a maga fontos Budapest-mozgalmi témáit. A magányos ellenzéki szavazó megértette: nincs egyedül.
A rendszer alapjait érintő igazi csapást természetesen a három kikerülhetetlen és megváltoztathatatlan tényező súlyosbodása jelentette és jelenti. Az első a gazdasági romlás; az infláció féléves, háromhavi szintről kéthetes-hetes, néha napi szintre csúszik: Orbán, Nagy Márton hazudik valamit és a könyörtelen Infláció kikacagja. Minden másként, minden rosszabbul van. És már tudható, minden rosszabbul is lesz. A kétségbeesett hazudozás és kapkodás még a kormánypártiak számára is kínos: Orbán mindenhatósága nem, vagy rosszul hat a gazdaságra. Mocsárba vitted magad, ahol minél jobban kapálózol, annál inkább elmerülsz benne.
A második csapás a rendszerszintű korrupció lelepleződése. A Mészáros, Tiborcz szokásos ügyek mellé most oda került a Matolcsy család és a nemzeti bank alapítványainak ügye. Ha az elszánt hívek nem is akarják látni a Mészáros- és Tiborcz-vagyonok mögött imádott hősük arcát, Matolcsy túl ismert és túlságosan Orbán-közeli, semhogy tagadni lehetne a rendszertani összefüggést. Az MNB kirablása az állam egyenes kirablása, erre nem jöhet az a miniszterelnöki válasz: „gazdasági kérdésekkel nem foglalkozom”. A magyar társadalom eddigi viselkedése – „én békén hagylak téged (lopni) fent, ha te békén hagysz (élni) lent” – változóban van. Túl sok helyen és túl elpimaszodott módon ütközik bele élete a kiválasztottak, az új oligarchák mohó szerzésébe: az ő Svábhegyét, az ő Balaton-partját, az ő kecskeméti Neumann Egyetemét, az ő akadémiai épületét, az ő országát lopják el. Termékeny talajra hullik Hadházy többéves és mindennapos, illetve Magyar Péter országjáró vetése: ők azok, mondják, akik 15 éven át megloptak titeket és még mindig nem hagyják abba. Az Orbán-körben a hatalom és a vagyonszerzés olyan drogok, amelyekről nem képesek leszokni. Már tudják, hogy ebből baj lesz, mégis növelik a hatalom és a vagyon napi adagját.
A harmadik csapás a „kegyelmi ügy” óta növekvő erkölcsi válság a hatalom választói oldalán. Egyetlen politika se engedheti meg magának, hogy valamennyi vallott értékét elárulja. Az Orbán-rendszer az „Isten, haza, család” értékrendet sulykolta választóiba, sőt, az egész magyar társadalomba. Az istentelenek, a hazátlanok és a nem keresztényi családok az ellenség kategóriájába tartoztak/tartoznak. A „kegyelmi ügy”, egy pedofilt mentegető személy kormányzati felmentése a reformátusok Istenét és hívőit késztette pirulásra, hogy azután a katolikus Isten és őszinte hívei szomorodjanak el a papi pedofília és mentegetése láttán. Az egyházakról és püspökeikről kiderült, pénzért árulják a hitet – templomaikban ott a hitetlen hatalom, s nincs ott Isten. A hazáról kiderült, hogy Petőfi támadt rá a jószándékú kozákra, érthető, ha leszúrta. 56-ban nem kellett volna fegyvert fogni a baráti szovjetekre, hanem virággal várni őket. Az Orbán-haza nem szabadság és függetlenség, hanem megalkuvás és árulás. Az orbáni „szent családról” megtudtuk, hogy nagyapától unokáig fő összetartó kapocs a vagyonszerzés közössége; ha a te családod rosszul él, arról te tehetsz. A hatalom megsértett minden értékhordozó csoportot és személyiséget: az igazságot szolgáltató bírókat, a tudományt szolgáló tudósokat, a megalázottakat és megszomorítottakat védelmező szociális munkásokat, az igaz papokat. E hatalom az értéktelen és erkölcstelen emberek hatalma.
Mióta Kelet-Európában ismét befutott a „varsói gyors” és a lengyel fejlemények kísérleti laboratóriumként szolgálnak, hogy miként lehet egy zsákutcás, illiberális, fél-autokrata országot a liberális demokrata európai jogállamiság főútjára visszavinni, a magyar, a szlovák és a szerb szabadságmozgalmak párhuzamosan futnak egymás mellett. A XXI. századi szabadságmozgalmak ugyanúgy tanulási folyamaton esnek át, ahogy az orosz, török, iráni, magyar önkényuralmak és az amerikai MAGA is tanul a többitől. A hogyan nyomjunk el minden véleményt saját pártunkban, hogyan semmisítsünk meg minden autonómiát az államban, hogyan tiporjuk el a független sajtót és a civil szervezeteket, hogyan s mikor alkalmazzunk karaktergyilkosságokat és valódiakat, megfélemlítést és erőszakot – ennek putyini, erdoğani, orbáni pontokba szedett forgatókönyveit örömmel és figyelemmel olvassák az önkény képviselői. A szabadságmozgalmak vezetői és szervezői, sőt, résztvevői pedig igyekeznek tanulni a hálóról, egymás negatív és pozitív tapasztalataiból. Így egyeztette elnyomó politikáját valaha Andropov és Jaruzełski, Kádár és Husák, s próbálta összehangolni az ellenzéki ellenállást a KOR, a Szolidaritás, a Charta és a demokratikus ellenzék. Ma, sajnos, senki nem hangolja össze a szabadságmozgalmakat – ki tehetné? Talán a legerősebb és legsikeresebb: Lengyelország.
A lengyel szabadságmozgalmat hat tényező segítette: volt egy „százarcú”, mégis egységbe szervezhető tömeg; Donald Tusk személyében hiteles és kormányképes vezető; erős önkormányzati és egyetemi összefogás; hihető és „küzdeni érte érdemes, európai lengyel program”; kormányzóképesség nemzeti, nemzetközi és önkormányzati szinten; s végül, az egészet megalapozó előrehaladott polgárosodás. Győzelmük megváltoztatta Lengyelország stratégiai és geopolitikai helyzetét: részesévé váltak a London-Párizs-Berlin-Varsó európai biztonsági tengelynek; erős tagjává az észak-európai – lengyel, lett, litván, észt, finn, svéd, dán, norvég – védelmi ligának; fő felelőseivé a kelet-közép-európai régiónak.
A szlovák szabadságmozgalom újabb hulláma – a Mečiar-, majd az első Fico-kormány után – abból a tapasztalatból indul ki, hogy lehetséges tömegmozgalom nyomásával lemondásra kényszeríteni a hatalmat. Ugyanakkor ennek a mozgalomnak van egy igen rossz tapasztalata, hogy nem elegendő egy korrupt és hatalmaskodó kormány megbuktatása, ha az országban nem elég magas a polgárosodás szintje, ha a globalizáció, az európaiasodás kedvezményezettjei kisebbségben vannak, ha a mozgalom nem rendelkezik kormányzóképes személyiségekkel, csapattal, programmal. Komoly tanulság ez Magyarország, Csehország, Szerbia számára is: az ancien régime a hatalomra kerülő ellenzék káoszkormányzása következtében visszatérhet.
Aggódom én is magyarként a program és kormányképes csapat híján. Hiszünk-e még az 1989-es rendszerváltó szabadság eszméiben: a demokratikus köztársaságban, az alkotmányos jogállamban, a parlamentáris többpártrendszerben, a mindenkire egyformán érvényes jogokban és kötelezettségekben, a szociális piacgazdaságban, a társadalmi szolidaritásban? Hogy Európában és a Nyugaton van a jövőnk és nem Keleten? S vajon a kisebbségben lévő polgárosult, képzettebb, városiasabb ellenzéki választóknak sikerül-e magukhoz vonzaniuk a vidékieket? Most esélyünk van javítani, visszatérni a főútra. Egy évünk van, hogy éljünk vele. Radnóti 44. február 29-én írta: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt, emez a vad jelen, - / hordozd szívedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen.”
