Vad harmónia – Aki Ollikainennel a természet uralásáról

Az írás mellett fotográfusként is dolgozik, jól tudom? Melyik volt előbb: az írás vagy a fényképezés?

Korábban újságíróként és így fotósként dolgoztam, de nem igazán készítek már fényképeket. Kamaszkorom óta írok. Mindig is író akartam lenni, de csak negyvenéves korom körül jelent meg az első könyvem. Még néha szabadúszóként írok cikkeket, de nem dolgozom se magazinoknak, se újságoknak már.

A harmadik, magyarul most megjelent, Pasztorál című könyve viszont nagyon is magán őrzi ennek jegyeit, tele van megkapó képekkel, rendkívül vizuális.

Valóban. Az írás hasonló a fényképezéshez, át kell gondolnod, hogy mit tudsz egy adott képből kihozni, hogyan tudod keretezni azt.

A fényképezés segíti azért önt az írásban?

Persze. Írás közben úgy látom magam előtt a helyszíneket, mint a képeket, majd arra gondolok, vajon milyen embereket tudok elképzelni ott, hogyan akarom előhozni őket ezekből a képekből. A Pasztorálban leginkább a finn tájról akartam írni, a természetről és arról a rengeteg időről, amit a természetben töltöttem. Ez volt maga a kép, amiből megírtam a könyvet. Finnországban van egy kis házunk egy tó partján, csak üldögéltem ott és néztem a tavat, és eszembe jutott, hogy erről az inspiráló látványról kéne valamit írnom.

A regény nemcsak rendkívül vizuális, de sokszor lírai is. Arra nem gondolt, hogy verset írjon belőle?

Fiatalon írtam verseket, néha manapság is, de nem igazán jellemző rám, nem az én nyelvem. Nem is tudom, miért választottam a prózát a líra helyett, de amikor elkezdtem regényeket írni a versek után, akkor realizáltam, hogy nekem a prózaírás a feladatom. De ez nem igazán döntés kérdése volt. Inkább csak jobban, otthonosabban éreztem magam benne.

Ugorjunk vissza a tó partjára! Tehát ott üldögélt, nézte a tavat, és aztán mi történt? Rendkívül megkapó lehetett, de a könyvét olvasva mégsem egy romantikus, idilli tájról olvashatunk, sőt a nyers természet vadságát láthatjuk sokszor.

Próbáltam meglátni, hogy mi zajlik a kép, a látvány mögött. És mivel mindig emberekről írok, ezért próbáltam megtalálni, hogy mit jelent az emberi lény maga, és milyen a viszonya a természettel.

A címadó pasztorál műfaja inkább idealizál. Foglalkozott mélyebben ezzel a hagyománnyal?

Igen, ez egy kicsit ironikus elnevezése a könyvnek. Finnországban nagy hagyománya van az egynapos, nyári regényeknek, amelyek azt mutatják be, hogy mi történik az emberekkel azon az egy napon. Például Frans Eemil Sillanpää művei ilyenek. Ismertem persze ezt a műfajt, de igyekeztem egy kicsit más nézőpontból megmutatni. A természetet és az állatokat akartam főszereplővé tenni, akik egyenrangúak az emberekkel, és függetlenek az emberi dolgoktól és jogoktól. Shakespeare Szentivánéji álom című műve is sokszor eszembe jutott írás közben. Én is a természet vad oldalát akartam visszahozni, és nem az idealisztikus vagy romantikus képet.

És mi a helyzet Pessoával és az ő pásztorköltészetével? Nemcsak az egyik szereplőt nevezi el utána, hanem még A nyájak őrizője című művét is megidézi. Ráadásul akárcsak portugál elődje, ön is előszeretettel játszik az elbeszélői síkokkal.

Valóban. Nagyon sok Pessoát olvastam, nagyon kedvelem a verseit és az általa megalkotott alteregókat, karaktereket. Van egy szereplő, Antu, aki Pessoát olvasva jön rá arra, hogy ő nem a fióknak akar írni, hanem valójában birkapásztor akar lenni. Bár nem tud semmit arról, hogy ez mit is jelent azon kívül, hogy az ő versei is ilyen dolgokról szólnak. A nyájak őrizője nagyon inspiráló mű számomra, és nagyon szerettem ezeket a szövegeket. Amikor fiatalabb voltam, talán meg is próbáltam úgy írni a verseimet, ahogy Pessoa. A narráció kapcsán valóban szerettem volna, hogy egy másfajta szemszögből egy másfajta hang is megjelenjen, azt azonban végig nyitottan akartam hagyni, hogy valójában ki meséli el az egész könyvet.

Egyébként Pessoa mennyire ismert a finn olvasók számára?

Nem tudom pontosan, hogy ismertebb-e Finnországban, mint néhány más klasszikus költő a finn irodalomból, de nagyon érdekes összehasonlítani a verseit a XIX. századi szövegekkel.

Az előző két könyve hangsúlyosan történelmi korokban játszódik. Az Éhségév a XIX. század közepére, a második, Musta satu (Fekete tündérmese) című könyve az 1930-as évekbe vezet. A Pasztorál eseményei viszont inkább a jelenben történnek. Ezúttal maga mögött akarta hagyni a történelmi hátteret, vagy egyszerűen csak logikus lépés volt erre továbblépni a harmadik regényében?

Igen is, meg nem is. Persze ez nem egy történelmi regény a szó szoros értelmében. A cselekmény napjainkban játszódik, de úgy gondolom, nem fontos annyira, hogy melyik időszakban. De e téren nem volt bennem tudatosság. Szeretem a történelmi könyveket is, és azt hiszem, sokkal könnyebb írnom, hogyha látom magam előtt a történelemben „a könyveim helyét”. Szóval mindig is érdekelt a történelem, és bár nagyon jól érzem magam a jelenben is, de egyfajta menekülés visszatérni a múltba, ahol nem kell semmit sem írni mondjuk a telefonokról, az internetről vagy hasonlókról. Magad mögött lehet hagyni ezeket, amikor a múltról írsz.

A Pasztorál karakterei számára viszont mintha nem lenne annyira sikeres ez az elvonulás, és minden kissé félresikerül. A természet manapság nem nyújthat biztonságot az embereknek?

Biztonságos hely lehet, ha valamiféle harmóniában élsz a természettel. De ez nem jelenti azt, hogy könnyű vagy veszélytelen hely lenne. Azt hiszem, hogy emberként valamiféle hübriszt követünk el, amikor azt gondoljuk, hogy uralni tudjuk a természetet – jelenleg mégis elveszítjük ezt az uralmat, és nem tudjuk, mit tegyünk. Szóval becsukjuk a szemünket és megpróbáljuk azt hinni, hogy még mindig mi vagyunk nyeregben.