Kópéregényhős – ebben a sorrendben

Ezerkilencszázötvenháromban három férfi törte be az ajtót a Báthory utca 23. második emeletének hetes számú lakásában, hogy előállítsák dr. Fülöp Ernőt, a budapesti Semmelweis klinika belgyógyászati osztályvezetőjét. Nevezett azzal hívta fel magára az állambiztonság figyelmét, hogy egy epehólyag-operáció alkalmával megkísérelte megölni a magyar munkásosztály pártjának első titkárát, Rákosi Mátyást. E magában is tetemes vádat tetézni sem volt rest: kapcsolatot tartott a jugoszláv titkosszolgálattal, ha ugyan nem személyesen Josip Broz Titóval. A szolgálat központjának akkurátus éjszakai beszélgetésén fény derült egy másik kapcsolatra is a megbonthatatlan pártelnökkel: dr. Fülöp-Ortmann Helene, aki a doktor felesége volt, s egyúttal elismert egyiptológus, számos nyelvre lefordított Ehnaton-kötettel, együtt járt iskolába Rákosi egyik unokanővérével három évtizeddel a feltételezett bűncselekmény előtt, amit a bizonyos epehólyag-rendellenesség kezelésének az eszközével igyekezett végrehajtani dr. Fülöp (hogy dr. Kotászt ne mondjunk kánonban.) A Báthory utca 23.-ban egy négyéves gyerek maradt egyedül a család hangos transzportálása után öt teljes napra. Fülöp András még nem volt egészen négyéves, és Joel Spazierer néven döntötte el, nem akar jó ember lenni. „Sosem volt becsvágyam, hogy jó emberré legyek, még akkor sem, ha egy ideig azt hittem, az erkölcsösség az alapfelszereltségünk része” – állítja Joel, az osztrák Michael Köhlmeier (németül 2013-ban közreadott) nagyívű pikareszk regényének címszereplője. (A Joel Spazierer kalandjai című kötet borítóján egy kortárs magyar író gyermekkori fotója szerepel a szürke pesti utcán, kantáros sortban, szandálban, napszemüvegben, de nem ettől lesz letehetetlen olvasmány.)
Köhlmeier sodró szövegfolyamában szinte észrevétlenül bukkannak felszínre a morálfilozófiai dilemmák, de egyáltalán nem mellékesek. A huszadik századról szólván ugyanis ellenállhatatlanul tolulnak fel azok a kérdések, hogy ez akkor most valami beteg vicc volt, esetleg mégis volna valami értelmes magyarázat az eszetlenségek sorozatára.
Esterházy Pétert itt nemcsak azért idéznénk, mert minap volt a születésnapja, hanem mert nehezen utolérhető pontossággal definiálta a szorgalmas idióták századát. „Rasszizmusban egyszerűen jobbak a nácik, a nyilasok, gazdagabb a nyelvük, mert ebben gazdagabb az életük, megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét.” Az idézet nem csupán öncél, bár annak is vállalható volna, hanem Köhlmeier elfogódottságára is utal. A szerző ugyanis nemcsak kortársa volt a fájóan korán elhunyt írónak, de a kötet végén szereplő köszönetnyilvánítások között is megtaláljuk a nevét. A másik magyar Ferkay Tamás néhai színész-színházrendező, forgatókönyvíró, aki kilenc évvel később született, és egy évvel később disszidált Ausztriába, mint Köhlmeier fiktív figurája, és a való világban rádiósként is dolgozott, akárcsak az osztrák regényíró.
Joel Spazierer hazugságai, bűnei és karizmája a jó és a rossz közötti határvonalat emlék szintjén sem őrzik meg a huszadik század második felét felölelő történelmi tablóban. E fordulatos történetben magától értetődően sodródik hősünk a sötét oldalra, és veszi fel a gyakorló svindlerek mozgékony alapállását. A kópéregényhős valahol mégis szerethető (ami persze nem nagy hátrány). „Hogyan lehet egy ilyen szeretni való szörnyeteget kitalálni, aki egykedvűen belelöki a csavarhúzót a másik szívébe? A szerző ördögi mesterkedésével eléri, hogy Spaziererért szorítsunk” – lelkesedik a kötetről a Frankfurter Allgemeine Zeitung. „Lenyűgöző teljesítmény, végtelenül szórakoztató és bravúrosan előadott bűvészmutatvány! Ha létezne irodalmi igazságszolgáltatás, Michael Köhlmeier regénye annyi díjat kapott volna, ahány embert elvetemült hőse eltakarít az útjából” – így a Die Zeit.
Az élhetetlen világban túlélésre kényszerített ember túlél, annak minden ódiumával. A vigasz csekélység: a három fent említett férfi, bizonyos Kollár Jankó, Szánthó Lajos és Dankó Zsolt már akkor sem volt az élők sorában, amikor a négyéves Fülöp Andrást kihallgatáson vegzálták. Elvitték, kihallgatták, megkínozták, kivégezték, agyonlőtték, likvidálták és fel­akasztották őket, ebben a sorrendben. (Ford. Lőrinczy Attila. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2024. 696 o.)