Mesterházy Balázzsal a véges lét csodálatos könnyűségéről

Még 2022 elején az önnel készült interjúnkban megelőlegezett egy 2023-ban megjelenő, Mediterráneum-jegyzetek című prózaverskötetet („Öröm az abszurdban”, Nyitott mondat, 2022. január 14.), ám ez végül idén a költészet napjára időzítve kerül az olvasók kezébe, A Mediterrán-állandó címmel. Mi a változás oka?

A versek, a kötet ténylegesen elkészült már 2022-ben, ám épp akkoriban került napvilágra a hagyatékból Tandori Dezső hozzám íródott verse, illetve az első verseskönyvemről – amely Tandori egyik kedvence lett – írt kritikája, így adta magát, hogy jelentessük meg újra, kiegészítve új versekkel – ez lett a Szélen balzsam 2.0. Majd felkérésre megjelentek a válogatott tanulmányaim is A szétcsúszás alakzatai címmel, ezért 2023-ban teljesen fölösleges lett volna még egy kötetet kiadni. 2024-ben pedig Váczi Eszter új lemezéhez írtam dalszövegeket (erről lásd interjúnkat: „Dalszövegszobrászat”, Nyitott mondat, 2024. május 31.), amely albumot aztán a zenekarával a nyár elején bemutattak, majd megturnéztattak. Ekkor sem akartam volna egymásra futtatni több dolgot, mert a prózaverskötet ráadásul igazi szerelemprojekt. Ám ha ennyi idő eltelik, az ember nem állja meg, hogy bele ne nyúljon a versekbe, én is elkezdtem újraírni, sűríteni-tömöríteni őket, a kötet szerkezete is keretessé vált. Az újraírási folyamat során pedig A Mediterrán-állandó cím is izgalmasabbnak, találóbbnak hatott.

Miért prózaversek? Mit tud ez a forma, amit ez esetben más nem?

Ebben a formában hagyta megírni magát… Nekem ez a formanyelv kézre áll, az egyik legcsodálatosabb magyar nyelvű könyv, Oravecz Imre 1972. szeptembere is ekként íródott. Mivel ez egy konceptkötet, benne térben és időben való utazás történetei, kétségtelenül van egy epikai-prózai íve…

„Ahogy a hullámok belenyalnak a partba, nyúlós üveg, pezsgő fólia, kihordanak a homokra egy teljes tengeri ábécét. Kagylót, hínárt, haltetemet, rákpáncélt, gömbölyűre csiszolt követ, szivacsot és színét vesztett medúzát. Egy olyan nyelv darabjait, amelyet mindig is beszéltünk” – olvasható a kötetben, ezért ez a versnyelv és forma nekem a tenger morajlását idézi.

A víz mozgását, a hullámzást, így van. De ahogy a tengernél és minden víz esetében, ott van a metaforikus kettősség: a vízfelület folytonosságát a hullámok törik meg – egyszerre van jelen a próza „gyaloglása” és a líra ugrásokra épülő műneme. Nem véletlen, hogy mindez egyaránt megtalálható a Mediterráneumban éppúgy, mint a róla való beszédben is. Csak ebben a formában lehetett megírni.

A hetvenhárom vers geográfiailag a Földközi-tenger, a Mediterráneum vizeit és vidékeit járja be oda-vissza – Görögországtól egészen Portugália legnyugatibb, óceáni pontjáig, a centrumban a horvát tengerparttal. E tájék mit jelent önnek a személyes életében?

Az egyetemi éveim alatt az akkori párom horvátországi magyar családból származott, és nyaralójuk volt Krk szigetén. Ő vitt el oda először. Zajlott a délszláv háború, ezért a helyieken kívül nem volt ott más ember, nem volt turizmus. Úgy úsztam az Adriában, hogy F–16-osok húztak el a fejem fölött. Megéltem, milyen nem turistaként jelen lenni a vidékben. Már akkor is egyetlen mondat zakatolt a fejemben: „ide tartozom”. Abban az országban, főleg ezen a szigeten ott maradt a fél szívem. Mivel Siófokon születtem és nőttem fel – előbb tudtam úszni, mint járni –, a vízhez eleve szoros a kötődésem, de Horvátországban éltem meg először azt, milyen ezen a mediterrán vidéken otthon lenni.

Költőként sem a véletlen határozhatta meg a választást, hiszen a nyugati világ civilizációs bölcsőjeként tekintünk e vidékre, ahol lépten-nyomon antik kulturális emlékekbe botlunk.

Én elsősorban európai embernek tartom magam. Amikor Közép-Amerikában, Dominikán töltöttem több hónapot, szinte már-már halálfélelmet idéző volt a trópusi napsütés közepette az az állandóságérzet, amit ott tapasztaltam. A Száz év magány netflixes sorozatában ugyan nem szerepel, de a regényben benne van, hogy Aureliano Buendía akkor kezd megőrülni – ezért kötözi aztán oda magát a fához –, amikor felfedezi: mindennap hétfő van. Egy végtelen hurok az egész élet. Ezzel szemben a Mediterráneumban – az európai és részben az észak-afrikai kultúrkörben – az állandóságban mozgás van. A könyvem is ezt az utat járja be, a véges emberi élet idejének előrehaladó mozgását, benne múlttal, jövővel, kacagással és elmúlással. És ez az, amiért azt gondolom, hogy Európa unikális, más kontinensekről is ez vonzza ide az embereket. Az európai kultúrát meghatározó ókori görögség mellett a Biblia Édenkertje is e tájékra, a Közel-Keletre van lokalizálva – és ezeket a gyökereket, akkor is érezzük, ha nem délen, hanem északon élünk, mert ahogy a kötet mottója is idézi: „Olyan tengereket is ismerünk, amelyeket soha meg nem látunk, és amelyekben soha meg nem mártózunk.”

A prózaverstengerben van miben megmártózni, hiszen akár a kalandregény, az útinapló, a memoár műfaji jegyeit is felfedezhetjük benne magunknak, ahogy nemcsak térben, időben vagy a gondolataink, emlékeink hullámain utazunk oda-vissza, de az útitársunk is változhat, lehet egy szerelmi társ vagy akár egykori, netán jövőbeli önmagunk is.

Egy szimpla nyaralásos történetet fölösleges lett volna megírni és közreadni. (nevet) Mindezek mellett pedig, remélem, az is átsejlik, hogy a szövegek jó érzésből íródtak, mert hiszen ki állította, hogy a szépirodalom csak a szenvedésről szólhat?

Sőt, az igazán minőségi irodalom, azt gondolom, szórakoztató funkcióval is bír. Derűben, napfényben, édes életben, testi kielégülésben, gasztroélvezetek prezentálásában sem szűkölködik a kötet. Ám emellett ott a végesség tapasztalata, a halandóság tragikuma is. Ez a kettősség itt összefügg egymással, de hogyan?

Ezt a kettősséget hívják autentikus emberi életnek. Aminek a halandóságunk tudata felől megélt életet nevezhetjük csak. Megfűszerezi, színesebbé, reflektáltabbá teszi ugyanis az életet, ha tudjuk, hogy véges. A halandóság tudata nem tragikumként jelentkezik tehát, hanem kiélesítettségként, afféle csodákra felnyíló szemként. Végességünk tudata teszi lehetővé, hogy sok olyan dolgot is észrevegyünk, amelyek a veszthetőség tudása nélkül nem léteznének. A véges emberi létezésnek eme kitüntetett szépségét, mindennek a könnyűségét pedig mediterrán helyeken lehet látni leginkább. Ez Kundera könyvcímével ellentétben nem a lét elviselhetetlen könnyűsége, hanem éppen a véges lét csodálatos könnyűsége. Amellett, hogy az állatoktól eltérően az ember tudatában van önnön végességének, az emberi létezés egyik legfőbb adománya és sajátja ugyanis, hogy képes a véges élet kellékeiből, darabjaiból létrehozni a végtelenség képzetét és érzetét! Számomra ez a Mediterrán-állandó – a kötet pedig a véges lét könnyűségének a könyve.

+1 KÖLTÉSZET NAPI KÉRDÉS
Miféle ideális irodalmi-befogadói környezetet kíván a most megjelenő verseinek?

Alkotóként – legtöbb költőtársamhoz hasonlóan – arra vágyom, hogy minél többen olvassák a verseimet, és egyáltalán: az emberek minél több verset olvassanak. De semmiképpen nem úgy, hogy a könyvesboltban végiglapozzák, és ott elolvassák, hanem úgy, hogy meg is vásárolják a könyvet. Korántsem anyagi haszonszerzésből, hanem mert ez jelzi a kiadónak, hogy igenis volt értelme megjelentetni a szerző alkotásait. Kis nyelv, kis piac, kevés a forrás – ezt mind érti az ember, de mégis, fontos lenne, hogy a kiadóknak megérje kiadni, és nemcsak kiadni, de képviselni, gondozni, reklámozni a szerzőiket. Ennek az olvasói, akár versfogyasztói piac szélesedése a feltétele. Azt gondolom, nem a szerzők dolga lenne saját maguk reklámozása, műveik eladása. Vannak persze ügyesebb íróemberek, akik jól mozognak a közösségi médiában, és a túlreprezentáltságuk miatt talán még sikeresebbnek is tűnhetnek jelenleg – de Lovasi Andrással szólva: én is „tudom, hogy kell győztesnek lenni, / csak nincsen hozzá kedvem”. Nem is mutat jól az önreklámozás. Egyes kiadók persze szépen képviselik a szerzőiket. Azt kívánom, minden kiadó tegyen így. Mindenki csinálja azt, amihez ért. A mi dolgunk az írás.