Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár négyes alára értékelte az egészségügyi kormányzat teljesítményét. Egyetért vele?
Nem tudom, milyen szempontok alapján értékelt. Az ellátórendszer különféle szegmenseiben számtalan működési zavar érzékelhető. Egyre nagyobb problémának tűnik, hogy az egészségügynek nincs önálló minisztériuma, emiatt nem kap a terület a súlyának megfelelő kormányzati figyelmet, forrásokat. Nem születnek meg időben a szükséges döntések, vagy ha mégis, nem sikerül maradéktalanul végrehajtani azokat.
De van a területnek önálló államtitkársága, ez nem képes pótolni az önálló tárcát?
Láthatóan nem. Egy olyan nagy tárcán belül, mint a Belügyminisztérium, az államtitkárság „hangja” könnyen el tud veszni az egyéb kormányzati problémák keltette zajban. A belügyi tárca óriási szervezetében mire egy előterjesztésből kormányzati döntés lehet, számtalan akadályt kell leküzdeni. Ráadásul a legtöbb társadalmi konfliktussal járó területekkel kell versengenie saját ügyeinek, érdekeinek érvényesítéséhez. Az is nehezíti az ellátórendszer napi működtetését, hogy az Országos Kórházi Főigazgatóság alá tartozik szinte minden egészségügyi intézmény, csak az orvosképző egyetemi alapítványok klinikái kivételek. Még az alapellátással kapcsolatosan is van a kórházi főigazgatóságnak feladata. Ez nem szerencsés, mert a kórházak vezetői értelemszerűen a maguk számára releváns problémákra igyekeznek megoldást találni, miközben például az alapellátásban teljesen más, inkább helyi közösségi érdekeket preferáló megközelítésre lenne szükség. Az irányító kórházak energiáit a saját túlélésük, azaz az olyan feszültségek kezelése, mint az eladósodás, vagy az egyre nagyobb szakemberhiány – köti le. Gyakorlatilag a saját túlélésüket jelentő technikák keresésére és megtalálására tudnak koncentrálni. A vármegyei kórházakhoz csapott megyényi ember ellátásának megszervezése rendre megbillenti a kisebb, városi kórházak egyensúlyát is.
Gyakran mire a beteg odaér a kiskórházba, ott már megszűnt a szolgáltatás.
Ez a jelenség is azt bizonyítja, hogy nem lehet mindent felülről lefelé tartó építkezéssel megoldani. A szakma évek óta kéri, várja az alapellátás megerősítését, hogy a háziorvosok plusz hatásköröket kapjanak, például szélesebb körű receptírási-, beutalási- diagnosztikai lehetőségeket, s plusz szakembereket a betegségek megelőzéséhez. A több háziorvost tömörítő praxisközösségek, amelyek csökkenthetnék a kórházakra zúduló betegáradatot, formálisan ugyan léteznek, de esélyük sincs, hogy ezt funkciójukat érdemben betöltsék, amíg nem kapnak megfelelő jogosítványokat, és szakembereket hozzá. Pillanatnyilag a kórházak felé irányuló betegforgalom elképesztően nagy, ez különösen a vármegyei kórházakra érvényes. A sürgősségi osztályok az eredetileg tervezett kapacitásuknál sokkal több beteget kénytelenek ellátni – részben a városi kórházak, részben a járóbetegellátók helyett.
Nem érthető, hogy eddig miért nem történt meg az alapellátás érdemi megerősítése, pedig volt idő, amikor ez nem is került volna olyan sokba.
A praxisközösségi működési modell próbája sikerrel zárult 2017-ben, akkor az országos kiterjesztés mindössze 35 milliárdos ráfordítást igényelt volna. A pénz főként arra kellett volna költeni, hogy legyenek gyógytornászok, egészségpszichológusok, dietetikusok a háziorvosok mellett.
Miért nem lépett az akkori kormány?
Akkor is közel voltunk a választásokhoz, pedig az egészségügyi államtitkárság támogatta a programot. 2018-ban új kormány állt fel, és akkor ezekkel a kérdésekkel már kevésbé foglalkoztak. Mostanában újra nagyobb figyelem hárul a háziorvosok felé, így többször elhangzik az ígéret, hogy a háziorvosok jogosítványait megerősítik .
Van még jelentős tartalék az amúgy is hajszolt háziorvosok lehetőségeiben?
Néhány éve a kormányzat új indikátorrendszert vezetett be a praxisfinanszírozásba, egyúttal megemelve az ezzel járó finanszírozást, ez azt jelenti, hogy azok a háziorvosok, akik igazoltan odaadóbban törődnek pácienseik egészségmegőrzésével, gondozásával, több bevételhez jutnak. A kezdeti zúgolódás után, ma már ott tart a háziorvosok egy része, hogy vagy ők maguk, vagy az asszisztensük sorra hívja az érintetteket, hogy voltak-e, és ha nem, menjenek például mellrákszűrésre. Eddig Magyarországon a háziorvosok olyat nem csináltak, hogy utána menjenek a pácienseiknek.
Közben a betegek arról panaszkodnak, hogy nem jutnak be, és nagyon ritkán van alkalmuk a személyes találkozásra a háziorvossal.
A Covid-járvány komoly változást hozott ezen a téren, a háziorvosok is rákaptak arra, hogy előjegyzés alapján lehessen találkozni velük, és ez néhány helyen szűkös hozzáférést eredményezett. Ráadásul elképesztő mértékben csökkent az otthoni orvosi vizitek száma. A hivatalos betegforgalmi statisztikák 2019-hez képest a forgalom növekedését mutatják, ebben azonban szerepet játszhat, hogy drasztikusan megemelkedett az online konzultációk száma is.
Ehhez képest a járóbeteg szakellátók arra panaszkodnak, hogy a háziorvosok egyszerűen nem dolgoznak, az utóbbiak szerint meg a járóbeteg-szakrendelők negligálják a munkát, és ezért nem tudják a beteget megfelelően kivizsgálni.
Vagyis most ott tartunk: ahelyett, hogy összedolgoznának a szereplők, mindenki mindenkit hibáztat.
Mi lehet a következménye ennek a frusztrációnak?
Többször gondoljuk azt, hogy már nincs tovább, aztán mégis van. Azt lehet látni, hogy a szakorvosokat, miután már szinte mindegyiküknek van magánegészségügyi bázisa, a politika nem nagyon tudja befenyíteni, mert akkor kivonulnának a rendszerből. Ha ezt megtennék, akkor megszűnne egy csomó közellátás. Arra kell most figyelni: mit eredményez az a döntés, hogy térségi megkötés nélkül lehet időpontot foglalni bármelyik szakrendelésre. Ez lehet, hogy érdemi elmozdulást hoz.
Kóka János, a Doktor24 egyik tulajdonosa szerint az egészségügyet ki kéne szabadítani a politika fogságából. Lát erre esélyt?
Nem, mert az egészségügyet, miután a közfinanszírozott ellátórendszer egyik meghatározó eleme, nem lehet kivonni a politika érdeklődési köréből.
Van arra példa a világban, hogy valahol csak a szakmára bízták ennek a nagyon fontos ellátórendszernek a működtetését?
Nincs. Még Amerikában is, ahol főként a piac működteti a rendszert, a kormányzati szereplők fenntartják maguknak a jogot a rendszer alakítására.
Ahogy utalt is rá a praxisközösségek esetében itthon egy-egy választás közeledte is könnyen letöri a politika eltökéltségét a rendszer alakításban.
Mi mindig a jövőre várunk, miközben most is lehetne cselekedni. Ráadásul rengeteg anyag, javaslat ott van készen az államtitkári és a belügyminisztériumi polcokon, csak elő kellene venni és használni. Hamarosan megint választások jönnek, de látva a feszültségpontokat, nagyon bízom benne, hogy ez az időszak nem lesz terméketlen.
Ezt mire alapozza?
Az optimizmusomra, de a viccet félre téve: rengeteg olyan apró, de jelentős változást ígérő teendő van, ami nem kell, hogy a politikát zavarja.. Az, hogy az egészségügy állapota frusztrálja a magyar állampolgárokat, nem kérdés. Az viszont igen, hogy miért nem gondolja a kormány, hogy a rendszer működési problémáival az eddiginél átfogóbban kellene foglalkoznia.
Névjegy
Sinkó Eszter közgazdász. Ismeri belülről az államigazgatást, a rendszerváltás éveiben a szakminisztérium reformtitkárságának munkatársa volt. A rendszerváltás után a tárca egyik államtitkárságának főmunkatársaként vállalt szakértést az akkori reformok végig vitelében. Dolgozott igazgatóhelyettesként a Sedgwick Noble Lowndesnál. Tagja volt az Egészségbiztosítási Önkormányzatnak. Alapító tagja az Egészségügyi Menedzserképző Központnak, amelynek kezdetben programigazgatója, később igazgatóhelyettese, majd az Egészségügyi Közszolgálati Kar dékánhelyettese. A Központ MSc programjában az egészségügyi rendszerek elemzését oktatja, de évek óta részt vesz az ELTE Politikatudományi Intézetének közpolitikai oktatásában is. Egy évig a London School of Economics egyetemen végzett kutatásokat. Az Egészségügyi Szakmai Kollégium Menedzsment és Egészséggazdaságtan tagozatának 2011-2016 között elnöke volt. A Magyar Egészségügyi Menedzsment Társaság elnökhelyettese, az akadémiai ’Elnöki Bizottság az Egészségért’ tagja.
