Nagyon hasznosnak tartom, hogy a világ afelé megy el, hogy már nem csak az alapvető fizikális és testi szükségleteket látjuk el, hanem igényünk van egy magasabb „Én” megélésére is. Ez hol sikerül, hol pedig nem, attól függ, hogy mennyire hagyják a körülmények. De az önfejlesztés ott van mindenhol és mi, akiknek szükségünk van rá, élünk is vele. De vajon jól? Tudunk-e megálljt parancsolni neki, és nem csak a mi szemszögünkből szemlélni a világot?
Nekem minden jár!
Az önfejlesztés túlzásba vitelével az lehet a probléma, hogy átesünk a ló másik oldalára és elfelejtjük az egyik legfontosabb tényezőt, hogy nem mindenkitől elzárkozva a természet lágy ölén élünk, mint valami remete, hanem bizony társadalomban, és így társas lények vagyunk. És bizony az emberek, akik körülvesznek, különféle fejlődési szinteken mennek keresztül, akárcsak mi. De közel sem biztos, hogy ugyanott tartanak, sőt… Mi sem lehetünk biztosak abban, hogy épen hol tartunk, vagy az irány jó-e?!
Ezt persze nem tudjuk lemérni, ez nem egy egzakt tudomány, nem létezik rá mérleg, vagy mérőszalag, vagy más mérőeszköz. Így a saját érzékelésünkre kell hagyatkoznunk, és a boldogságérzetünkre vagy belső elégedettség-mérőnkre, amit remekül visszatükröznek a körülöttünk lévő emberek.
Jó esetben, amilyen hangon kiabálsz be az erdőbe, olyan hang fog visszajönni onnan.
Persze, vannak azok az esetek, amikor mi magunk sem és a többiek sem látnak ki a frusztrációjuk fátylán, és az önmarcangolás összes felhőcskéje ott repdes sötéten a fejünk felett, ekkor az önreflexió és a társadalmi visszatükröződés sem megfelelő. Ilyenkor túlzott arroganciával vagy zárkózottsággal, esetenként gőggel rejtjük el téblábolásunkat és tehetetlenségünket.
Amikor úgy hisszük, hogy már a fejlődés csúcsa felé araszolunk egy cseppet sem könnyű úton, vagy csak puffogtatjuk a frázisokat, nem gondolunk bele, hogy a másik ember mit és hogyan érez. Automatikusan érzékeltetjük, hogy mi már fentebb vagyunk, megdolgoztunk a mentális egészségünkért és ez nekünk jár... Nekünk jár, hogy erőszakosabban mondjuk, nekünk jár a jobb parkolóhely, nekünk jár a fullextrás bánásmód, nekünk jár a jog, hogy beleszólunk mások életébe, és így tovább.
Nekünk jár, hiszen a másik megérthetné, hogy mi min megyünk keresztül és éppen dolgozunk magunkon. De a másikat ki érti meg? Ki helyezkedik a másik bőrébe? Ki bújik a cipőjébe és járja végig ugyanazt az utat?
Az túlzott önfejlesztés önzővé tud tenni, pedig önmagunk megértésének az igazi csúcsa az, ha megértünk másokat is. Hagyjuk érvényesülni a saját határainkat, betartva másokét is.
„A »nekem minden jár« szemléletmód azt jelenti, hogy azt hisszük, mindenre jogunk van, és hogy nem kell erőfeszítéseket tennünk a céljaink eléréséért” – mondja Dr. Pál Ferenc, Feri atya, katolikus pap és mentálhigiénés szakember. „Ez a szemléletmód azonban arroganciához és elégedetlenséghez vezethet, mivel nem vesszük figyelembe a realitásokat, és nem értékeljük a kapott dolgokat.”
Mindent, de mindent, amit kapunk, azt érdemes értékelni. Legyen az egy esős nap vagy egy fájdalmas élethelyzet, hiszen mindenből tanulunk és így tudjuk elérni azt, amiért küzdünk az életben, a nagybetűs és teljes Életet.
A toxikus pozitivitás veszélyei
A másik nagy életvezetési csapda a túlzott pozitivitás hajszolása. Elsőre olyan jónak tűnik, hogy mindenben megtaláljuk a jót, mindenhez pillanatok alatt alkalmazkodunk, és ha baj ér minket vagy fájdalom, azonnal túllépünk rajta és felélesztjük kissé kihűlt életünket. Ez is remekül hangzik, hiszen ha csak a jóra koncentrálunk, akkor azt vonzzuk be? Vagy csak azt vesszük észre? Ugye?
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus szerint a túlzott pozitivitás, vagyis a „toxikus pozitivitás” azt az üzenetet közvetíti, hogy minden negatív érzés elítélendő, és hogy mindig boldognak kell lennünk. Ez a szemléletmód azonban elnyomja a valódi érzelmeinket, és megakadályozza, hogy szembenézzünk a problémáinkkal.
„A toxikus pozitivitás azt jelenti, hogy mindenáron pozitívnak kell lennünk, még akkor is, ha ez nem reális vagy egészséges” – mondja Orvos-Tóth Noémi. „Ez a szemléletmód azt üzeni, hogy a negatív érzések, mint a szomorúság, a düh vagy a félelem, elfogadhatatlanok, és hogy ezeket el kell nyomnunk.”
Ha valamit elnyomunk, az valahol és valamikor felszínre tör és általában a legrosszabbkor. Képes csak úgy felbugyogni a semmiből és ilyenkor sírja el magát az ember, ha elfogy a kedvenc teája vagy beálltak a helyére az autóval.
Ha elfelejtjük feldolgozni a nagy veszteségeket, ha nem gyászoljuk el a halált, szakítást, vagy bármilyen tragédiát, ami minket ér, akkor nem tudjuk feldolgozni a kisebb kellemetlenségeket se.
Az agyunk úgy működik, mint egy retró zeneautomata, ha a problémákról van szó. Amikor előjön egy nehézség, arra generál egy megoldást és az bekerül a lemezek közé, azaz a problémamegoldó repertoárunkba. És ha újra felmerül ugyanaz vagy ahhoz hasonló, akkor a kisebb vagy a gyakran előforduló nehézségekre automatikusan dobja a választ a gép, míg ha üres a lemezjátszó, nem tud megoldást adni. A nagyobb problémáknál mi magunk döntünk és keresünk a lemezek között, hogy melyik lesz jó ide és használjuk. Ilyenkor, ha van tanult megoldási stratégiánk, könnyebben és zökkenőmentesebben tudjuk átvészelni a nehéz napokat, hónapokat, éveket. Ezért kell megélni a szomorúságot, elgyászolni a fájdalmat és végigmenni azon az úton, ami ugyan kellemetlen de hatásos, sőt olykor a túlélésünk a tét, és a mentális egészségünk.
A túlzott optimizmus gyakran irreális elvárásokhoz vezet, amelyek frusztrációt és kudarcélményt okozhatnak. „Az irreális elvárások azt jelentik, hogy azt hisszük, hogy mindenre képesek vagyunk, és hogy minden sikerülni fog” – mondja erről Dr. Almási Kitti pszichológus. „Ez a szemléletmód azonban nem veszi figyelembe a realitásokat, és könnyen csalódáshoz vezethet.”
És ha csalódunk, a fenti gondolatmenetből kiindulva nem tudjuk kezelni, mert nincs megoldásunk rá a repertoárban és tehetetlenül vergődünk akár egy kupac mosatlan fölött is.
Tehát, ha önfejlesztésbe kezdünk, figyeljük magunkat és a környezetünket is, így nem csak mi, de a társadalmunk is fejlődhet. Semmiképpen se nyomjuk el a negatív érzéseket! Éljük meg a világunkat, éljük meg az életet, ami nekünk jut, és hozzuk ki a legjobbat belőle, mindent feldolgozva és megköszönve. Ne támasszunk sem magunkkal, sem pedig másokkal szemben olyan irreális elvárásokat, amiknek nem tudunk megfelelni. Ne várjunk fizetésemelést, ha nem dolgoztunk eleget, ne várjuk a herceget fehér lovon, ha nem vagyunk befogadóak és nyitottak egy új kapcsolatra, ne várjuk, hogy kedveljenek, ha kellemetlekedést tudunk csak nyújtani, ne várjunk, hogy az életünk fordulatot vegyen, ha nem teszünk érte semmit. Fogadjuk el a hibáinkat, és azt, hogy nem vagyunk mindenre képesek, fogadjuk el, hogy emberek vagyunk, így szerethetőek, és persze mások is emberek és szerethetőek.
