Hosszú az út a hírnévig

Az Albertina Múzeum idei programjában hat nőművész is szerepel. Szándékosan döntött úgy, hogy több nő legyen a programban, mint a korábbi években?

Szándékos volt, mert észrevettük, hogy az Albertinában az utóbbi években nagy, egyéni tárlata inkább férfiművészeknek volt, mint például Roy Lichtensteinnek, vagy Robert Longónak. Szóval elgondolkodtam azon, milyen további lépést tehetnénk annak érdekében, hogy a jövőre nézve fejlesszük a programunkat. És úgy véltem, a női alkotóknak nagyobb teret adhatnánk, akik ismertek más országokban, de Ausztriában még nem mutatták be őket. Mint például a most is látogatható Jenny Saville-kiállításunk, vagy az év során érkező Jitka Hanzlová cseh fotográfus, vagy Leiko Ikemura, a Berlinben élő japán művész tárlata. Illetve újra fel akarjuk fedezni azokat a nőművészeket, akik valahogyan kapcsolódnak Ausztriához, és szeretnénk őket új megközelítésben bemutatni.

Mondana pár példát?

Lisette Model fotográfus például 1901-ben Bécsben született, de a második világháború idején az Egyesült Államokba emigrált, ahol megcsinálta a karrierjét. És elég érdekes, hogy míg az Egyesült Államokban a fotográfia egyik előfutárának tekintik, addig Ausztriában kevésbé ismert, de az októberben nyíló kiállításunknak köszönhetően a közönség közelebb kerülhet a munkásságához. Másrészt korábban is dolgoztam Bécsben, és megismertem Brigitte Kowanzt, aki kivételes alkotó volt, mivel fényobjekteket hozott létre. Ő nemrég elhunyt, ezért amikor igazgató lettem az Albertinában, arra gondoltam, jó ötlet volna egy nagy, retrospektív kiállítást rendezni neki, ami eddig nem történt meg. Tehát mi csináljuk neki az első posztumusz tárlatát a fiával, aki az alapítványáról gondoskodik.

Miért fontos önnek a nemzetközi szempont?

A művészeti világ mindig is nemzetközi volt. Manapság ezt jobban érezzük, mert sokat beszélünk a globalizációról, de a reneszánsz idején is már globálisan gondolkodtak a világról, a művészet is országhatárokon átnyúlva hatott. Ezért fontos nekünk is, hogy kapcsolódjunk a nemzetközi művészeti világhoz, hogy más országok alkotóit is megismerjük, ahogy az is lényeges, hogy más nagy múzeumokkal is gondolatokat cseréljünk. Illetve fontos, hogy a közeli szomszédainkkal is együtt dolgozzunk, mint Magyarországgal, Olaszországgal és más országokkal.

Mit tanulhatnak a látogatók a nőművészek idei kiállításain?

Először is jó művészetet láthatnak. Ezeket az alkotókat én és a kurátori csapat választottuk ki, és a szempontunk az volt, hogy a művészek illeszkedjenek az Albertina programjába. Másrészt meg akartuk mutatni, hogy a férfiművészek mellett milyen fontosak a nőművészek is. Példaként itt van Jenny Saville, aki manapság az egyik legdrágább alkotó.

Melyek a főbb témái a nőművészek kiállításainak?

Sokféle témából válogattunk, a művészek pedig számos médiumban alkotnak, mint fotográfiában, szobrászatban, festészetben és fényinstallációban. Nem akartuk azonban magunkat sem tematikában, sem földrajzilag behatárolni. A novemberben kiállító Leiko Ikemura például Japánban született 1951-ben, több nyelvet beszél, és élt Spanyolországban és Svájcban is, jelenleg pedig Berlinben lakik. Több médiumban is dolgozik, a keleti és a nyugati művészet egyaránt hat rá. A nemzetközi művészeti életben viszont csak hatvanéves kora felett lett egyre fontosabb és láthatóbb. Manapság nagyon hosszú és nehéz út, mire valaki nemzetközileg is híres művész lesz, különösen a nők esetében.