Hajszálnyit elcsúsztatni – Csordás Katával A tékozlás öröméről

Relatíve későn jelent meg az első kötete, a verseket olvasva viszont egy nagyon kiérlelt és határozott hangú alkotóval szembesülhetünk. Miért várt ennyit a kötet megjelentetésével, és végül mennyi idő alatt állt össze?

A kötet verseinek zöme 2018 és 2023 között íródott. A legtöbb költő húszas évei elején már megjelenteti az első verseskötetét, a prózáról viszont azt szokták mondani, hogy ahhoz meg kell érni. Nálam azonban fordított volt a helyzet: eleinte elbeszélésekkel próbálkoztam, és sokáig eszembe sem jutott, hogy verseket is írhatnék. Pontosabban eszembe jutott, csak azt nem gondoltam, hogy tehetségem is lenne hozzá. A közlési vágy mindig is megvolt bennem, de az íráshoz önbizalomra és önismeretre is szükség van, ezekre én csak később tettem szert. Mondhatjuk azt is, hogy szigorú voltam magammal, ha írásról volt szó, de ennek megvan az az előnye, hogy aztán amit végül leírtam, azzal nagyjából elégedett is voltam. A saját hangom keresgélése tulajdonképpen már fejben lejátszódott, még az írás előtt. És talán ezzel függ össze az is, hogy viszonylag keveset írok, de keveset is szerkesztek utólag. Ezzel együtt azért tipikus első kötet az enyém is, amennyiben sokféle témát érintek, és nem nagyon érhető tetten egy határozott koncepció, ami az egész könyvet meghatározná.

Kezdetben prózaírással foglalkozott, ahogy említi, most mégis verseskötettel jelentkezett először. Mi volt az oka a váltásnak? A prózai szövegeket elengedte végül, vagy csak pihenteti?

Nagyon sokat küszködtem a prózai szövegekkel. Úgy éreztem, hogy túlírom, túlmagyarázom, miközben néha szinte az érthetetlenségig redukáltam a szövegeket. Nem találtam az egyensúlyt, a ritmust. Aztán rájöttem, hogy nekem az írásban az egyik legfontosabb dolog a sűrítés. Vagyis a Dich­tung, ami maga a költészet. Nagyon felszabadító volt ez a felismerés, ahogy az is, hogy ezután a szövegeim azonnal elkezdtek működni – versekként.
A prózának búcsút is mondtam, akkor azt hittem, hogy örökre. De nemrég a pécsi Janus Egyetemi Színház felkérésére írtam egy egyfelvonásnyi drámai szöveget. Nagy kihívás volt, de nagyon élveztem, és kedvet is kaptam a drámaíráshoz. Nem kizárt, hogy lesznek még ilyen típusú prózai szövegeim.

A borítón a korában úttörőnek számító flamand festőnő, Clara Peeters képe látható, aki többek közt ünnepi asztalokról készült életképeket is festett. A festményen egy gusztusos gyümölcstál és egy majom mellett madártetemek láthatók… csak hogy teljes legyen a nézők zavara. Érdekes viszonyban van a kötetcímmel, de még a címadó verssel is izgalmas összeolvasni. Miért pont erre esett a választásuk?

Beugrott, hogy vannak ezek a zavarba ejtő csendéletek, amelyeken a sok ínycsiklandó gyümölcs, étel, színes virág között első pillantásra fel sem tűnik egy-egy rothadozó körte, döglégy vagy halott állat. De ha az ember észreveszi, utána már nem tudja nem látni. Tetszett ez a baljós hangulat, a bőségbe, gazdagságba rejtett memento mori. Úgy éreztem, ez passzolna a címhez és a versek világához is. Elkezdtünk képeket keresgélni (sok gyakorlati szempontnak is meg kellett felelnie: felbontás, jogdíj, cím elhelyezhetősége stb.). A Peeters-kép minden szempontból stimmelt, én annak külön örültem, hogy nő festette, pedig ez csak szerencsés véletlen. A halott állatok mellett eszegető ignoráns majmocska pedig a tékozlás örömének tökéletes megtestesítője.

Ha már rothadozó körte, feltűnően sok a jellegzetes illat és a szag a versekben, nemcsak „láthatóvá” válik egy-egy táj, közeg, hanem érezhetjük is azokat. Lát párhuzamot a Peeters-féle csendéletek és a saját költészete közt? Fontos a nyelv érzékisége, fizikalitása?

Igen, számomra nagyon fontos, hogy a világ teljességének nyelvi le­írására kísérletet tegyek, különös tekintettel az érzéki tapasztalatokra. Ez valószínűleg Nádas Péter hatása, aki ifjúkorom legfontosabb szerzője volt. Peeters festménye hasonló kísérletet tesz a festészet eszközeivel.

Az egyes versek olvasásakor kétségtelenül az intimitás és a személyesség jellemzi a verseket (terhesség, gyermekvállalás, magánélet, csupa emberi helyzet), az egész kötetet nézve viszont mintha egy fiktív (?) államba csöppennénk (pl. Kihelyezett konzul panasza, Pannon-tenger, A miniszter, A trónörökös teadélutánja, Az ország tortája). Mondjuk úgy, hangsúlyosabbá teszik a társadalmi kérdéseket. Ez az áthallás már a „véletlennek”, a versek egymásmellettiségének köszönhető, vagy pedig voltak ilyen irányú céljai a kötetszerkezettel?

Hangsúlyosan az utolsó ciklus (Az ország tortája) foglalkozik társadalmi-közéleti kérdésekkel, de nyilván a személyesebb hangvételű versek sem maradnak érintetlenek, hiszen ebben a közegben születnek. Nem szeretném azt állítani, hogy a kötetben szereplő helyzetek, szereplők csupán a képzelet szüleményei, és bármilyen egyezésük a valósággal a véletlen műve. Nyilvánvalóan a mai valóságunkból inspirálódom, semmi sem a véletlen műve. Ha mégis úgy tűnik, hogy az egész kötet valamiféle álomszerű, fiktív világban játszódik, annak az is lehet az oka, hogy szeretek bizonyos eltávolító gesztusokkal élni, a költői világomat egy hajszálnyit elcsúsztatni a hétköznapi valóságunktól.

+1 KÉRDÉS
Kulturális területen dolgozva a nyilvánvaló szépségek mellett bőven láthatta a nehézségeket is, mégis kitartott a művészetek mellett. Ez az első kötete ugyan, de vannak azért már előzetes feltevései arról, hogy kiket fognak megszólítani a versei? Ön szerint mi az, ami a mai napig ennyire kiemeltté, „titkos favorittá” teszi a költészetet az olvasók körében, miközben azért csökkenő olvasói számokat láthatunk?

Nincsenek illúzióim a költészet népszerűségével kapcsolatban: bár szerencsére nagyon sokan művelik nagyon jól, az olvasók száma nagyjából megegyezik a szerzők számával. Nem tudom, milyen szempontból lenne kiemelt a vers, a legnépszerűbb szépirodalmi kategória mindig is a regény volt, emiatt ennek a műfajnak van a legnagyobb társadalmi hatása, de szerintem a recepcióban is messze a regény a legtárgyaltabb forma.
Versíráskor nem lebeg a szemem előtt az ideális olvasó képe, de érzésem szerint a korosztályomat tudom leginkább megszólítani, hiszen hasonló generációs problémákon osztozunk, amelyek közül sokat a verseimben is feldolgozok. A kötetet nagy valószínűséggel középosztálybeli nők fogják olvasni. Az olvasásszociológiai felmérések alapján ez a csoport fogyasztja a legtöbb irodalmat, pláne verset. Ráadásul még itt is tetten érhető egyfajta rejtett szexizmus: női szerzőkre kevesebb férfi kíváncsi.