Az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumának tanáraként mi a tapasztalata: mennyire van jelen Faludy György életműve a gimnazista korosztály látókörében?
Faludy soha nem intézményesült, soha nem oktatták egyetemeken, nem igazán szerepelt tankönyvekben. Gyakran illették lekicsinylő megjegyzésekkel is. Ugyanakkor jól látszódott – akár a kilencvenes évek könyvheti dedikálásain is –, hogy az olvasóknál kialakult egy rajongói köre. Ez a hagyomány pedig tovább él. Érdekes élmény volt egyszer a gólyatáborban, amikor hallottam az egyik leendő diákomat – aki még nem ismerhetett engem vagy azt, hogy mivel foglalkozom – mesélni a társainak arról, milyen „kemény” könyvet olvasott nemrég, és ajánlotta a többieknek is. A Pokolbeli víg napjaimról volt szó. A gimnazisták is olvassák tehát Faludyt, de nem fentről jövő nyomásként.
A Pokolbeli népszerűségét jelzi az is, hogy húsz évvel ezelőtt a Nagy Könyv százas listáján is helyet kapott, és az új kiadás is az Európa Könyvkiadó 100 legfontosabb magyar könyv sorozatában jelent meg.
A Pokolbeli volt a legnagyobb terjedelmű szöveg, amely a rendszerváltozás előtt szamizdatban megjelent, és utána a legális kiadások is óriási példányszámban fogytak. A kilencvenes évek elején Faludynak nagyon jó pozíciója volt, a legnagyobb kortárs szerzők között szerepelt a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagjaként. Az évtized második felére ez a pozíció az irodalmárok körében már megkopott, emellett Faludynak mindig is volt egyfajta sértettsége és kívülállása is, amellyel olykor provokálta is a szakmát. Nekem annak idején a doktori iskolában még azt javasolták, hogy Faludy György helyett válasszam inkább Faludi Ferenc barokk költőt a disszertációm témájaként. Az olvasói érdeklődés Faludy iránt azonban megmaradt.
Mégis mintha ez az érdeklődés leginkább erre a prózakötetre szorítkozna.
Valóban érdekes kérdés, mi az, ami Faludyból a mai olvasó számára megmaradt. Úgy látom, hogy a Villon-fordításai benne vannak a köztudatban, ahogy a Pokolbeli is, más prózai munkái azonban sokkal kevésbé ismertek.
Ráadásul a Pokolbeli víg napjaim is egy rontott címváltozattal, Pokolbéliként szerepel a legtöbbször ma is.
Ez az 1989-es kiadásig vezethető vissza, ugyanis ’89-től kezdve a 2000-es évek elejéig ezzel a címmel jelentek meg. Faludy maga azt mondta erről, hogy ez egy makacs sajtóhiba, ő eredetileg nem ezt a címet adta, ezért is változtattunk most rajta. Egyébként az 1987-es szamizdatban és azelőtt is Pokolbeli volt a cím.
Mi mindent rejt ez az „azelőtt”? Hogyan fest a Pokolbeli keletkezés- és kiadástörténete? A legfrissebb, a „legteljesebb” szövegváltozatot közreadó kiadásnak ugyanis számos, különféle nyelven, különféle körülmények között és különféle olvasóközönségnek szánt variánst kellett figyelembe vennie.
Nem sokkal azután, hogy 1956-ban Faludy külföldre menekült, már felmerült benne, hogy könyvet írjon az élményeiről. Ezt el is kezdte, méghozzá angolul. Ő maga úgy nyilatkozott erről a szövegről, hogy nem érezte jónak, nem ment neki angolul az írás, ezért megsemmisítette a kéziratot. A következő években találta ki azt a megoldást, hogy magyarul jegyzi le a szöveget, amelyet aztán a felette lévő lakásban fordított le angolra szinte oldalról oldalra haladva Szász Kati, az Angliába emigrált író-újságíró, Szász Béla felesége. Az angolszász közönség számára a mai napig ez az 1962-es, Kathleen Szasz által fordított szöveg ismert, a további – dán, francia, német – fordítások is ezt vették alapul. Az első magyar változat 1968–1971 között született. Miután Faludyt a barátai átcsábították Kanadába, kellemetlen helyzetbe került, ugyanis ígértek neki egy egyetemi állást, amelyet nem kapott meg rögtön, így hónapokig nem volt munkája. Az az egykori recski fogolytársa adott neki szállást, aki az észak-amerikai magyar nyelvű zsidóság hetilapját, a Menorát is szerkesztette. Hálaképpen kezdett el Faludy ebbe a lapba önéletrajzi alapú cikkeket írni, valamint a Pokolbeli meglévő angol szövegét is magyarra fordítva közölni. Ezeknek a meglehetősen csapongó, szerkesztetlen szövegeknek a tartalmát Faludy igyekezett az olvasóközönséghez igazítani: nagy terjedelemben foglalkozott például azzal, hogyan alakult ki Magyarországon 1946 és 1949 között a kommunizmus, ugyanakkor a szexualitás megjelenítését visszafogta. Húsz évvel később, a ’80-as évek második felében merült fel, hogy Demszky Gábor szamizdatként megjelentetné a szöveget. Ekkor – saját bevallása szerint – Faludy ismét az angol nyelvű változatot vette elő, hogy átdolgozza azt, mivel a Menorában közölt szövegek nem álltak rendelkezésére. Ez azonban biztosan nincs így: az Ottawában hagyott anyagai között megtalálhatók a folyóiratból kivágott hasábok, amelyeken látszanak a javításai, tehát egyértelműen látszik, hogy ő maga szerette volna a szöveget átdolgozni. Így alakult ki az az 1987-es verzió, amely szamizdatban megjelent, és amelyet a jelen kiadás is alapul vesz.
Az ismert szövegváltozatokon kívül helyet kapott az új kiadásban a Pokolbeli egyfajta „ősváltozata” is, amellyel most először találkozhatnak a magyar olvasók.
A kutatásaim során a Covid után tudtam kijutni Ottawába, ahol a levéltárban rábukkantam egy több mint hatvanoldalas angol nyelvű szövegváltozatra, amelyben Faludy egyes szám harmadik személyben, George-ként – a magyar változatban Gyurkaként – ír magáról, amint egy magánzárkában éppen azon kezd el töprengeni, meddig tud visszamenni az időben. Ez a töredékes szöveg tartalmazza a gyerekkorának a leírását. Ezt a változatot nevezem ősváltozatnak, hiszen vélhetően ez az a szöveg, amelyről Faludy úgy nyilatkozott, hogy elkezdte írni angolul, ám nem tetszett neki, ugyanakkor ezek szerint nem semmisítette meg teljes egészében.
Egy magánzárkában éppen azon kezd el töprengeni, meddig tud visszamenni az időben.
Miként lehetett szintetizálni ezt a sok eltérő, át- és újraírt változatot?
A szöveget próbáltuk a lehető legnagyobb filológiai pontossággal gondozni. A Faludy által levélben megjelölt, általa kiadásra szánt ’87-es szöveget vettük alapul, amelyet a mai helyesírás szerint közlünk, illetve az elmúlt három évtizedben megjelent kiadásokban óhatatlanul előfordult szövegromlásokat is helyreállítottuk. A kiadói szándék és kérés az volt, hogy lehetőleg minél több szöveg lásson napvilágot, így a Menorában megjelentek is. Felmerült, hogy ezek a később kimaradt részek más betűtípussal, de folytatólagosan szerepeljenek a főszövegben, de kiderült, hogy a számos átírás és az alkalmazott álnevek miatt ez az út nem járható, ugyanis a folyóiratközlés idején Faludy sokakról, akik a rendszerváltozás óta beazonosíthatók, nem az igazi nevükön írt, nehogy bajba sodorja őket. A hosszabb részletek ezért a Függelékben olvashatók. Ezt a megoldást támogatta az is, hogy így nem kellett megtörni a főszöveg valóban sodró lendületét, az itt közölt részek a Recsket és a gyerekkort összekapcsoló ősváltozattal együtt pedig azok számára is újdonságot jelentenek, akik már ismerik a szöveget.
A szereplőkkel való játék egy izgalmas műfaji kérdésre is rámutat, nevezetesen hogy miként érdemes olvasni a Pokolbeli víg napjaimat: tényközlésként vagy fikcióként? Memoárként vagy regényként? Annál is inkább kérdés ez, mert maga Faludy is gyakran reflektál a szövegben arra, hogy bizonyos dolgokat az életében kifejezetten azért alakít úgy, ahogy, hogy befolyásolja a képet, amelyet kialakít róla az utókor.
Faludy egészséges öntudattal rendelkezett. Az irodalomtörténet részeként tekintett magára, ennek megfelelően alakította a szerepeit. Nagyon lelkes szerepjátszó volt, ez mind a verseiből, mind a prózai írásaiból kitűnik. Az átlagolvasók szeretik azt hinni, hogy minden úgy és akkor következett be, ahogy az a szövegben szerepel, pedig maga Faludy is többször utalt rá, hogy több helyen kikerekítette a történetet. Ő maga is kettősen tekinthetett a Pokolbeli víg napjaimra, hiszen egyfelől hangsúlyozta annak fiktív jellegét, másfelől úgy is érezte, hogy hiteles elbeszélésről van szó, amely egyfajta tanúbizonysága a történelmi eseményeknek. Ám nem is biztos, hogy el kell döntenünk, minek tartjuk a Pokolbelit, hiszen éppen ettől a játéktól érdekes és kihívást jelentő egy irodalmi szöveg.
Az, hogy a szöveg ősváltozatára az elmúlt években bukkant rá, azt sejteti, hogy lehetnek még feltáratlan és így kiadatlan szövegek a Faludy-életműben.
Biztosan állítható, hogy vannak még olyan Faludy-szövegek, amelyeket nem adtak ki. Vannak olyan publicisztikái és könyvkritikái a ’30-as, ’40-es évekből, amelyek ma is érdekesek lehetnek. Ottawában találtam két kéziratot is, amelyekről úgy tudta a szakma, hogy elveszett. Ezek egyike A humanizmus története, amely angol fordításban van meg, és leginkább a reneszánsz kori humanistákkal foglalkozik. A másik pedig egy a reneszánsz Firenzében játszódó regény, amelyet Faludy a hetvenes években kezdett el írni. Hosszú hajú fiúk a címe, és bár nem teljes szöveg, a tervezett regény nagyjából kétharmada, de magyar nyelvű kézirat. Kiemelhető még két, csak a sajtóban megjelent memoár is az 1948–1949-es évekről, továbbá a Faludy-levelezés sincs még teljes egészében feldolgozva és kiadva.
