Fénnyel festett fantázia

Euforikus „nahát!”, „azta…”, „hűha!” érzés lesz úrrá az emberen, amint megpillantja a NagyMolnár duó alkotásait a Virág Judit Galériában. Mert ez valami nagyon más, valami nagyon új, valami nagyon egyedi, mégis valami nagyon egyetemes, nagyon érthető, nagyon hatásos. Ezt mi sem igazolja jobban, mint hogy ottjártunkkor négy generáció képviselői csodálkoztak rá egyként lenyűgözve a művekre: egy óvodás és egy nyugdíjas csoport, valamint a fotós és az újságíró.

Nagy Krisztián és Molnár Csaba valami olyasmit teremtett meg, ami annak ellenére, hogy ízig-vérig mai és modern, ugyanakkor tökéletesen időtlen: ugyanúgy réved a múltba, ábrázolja a jelent, mint ahogy felvillantja a jövőt. Iszonyú nehéz megfogalmazni, mit is látunk a New Dimensions (Új dimenziók) című kiállításon, hiszen a páros egy teljesen új művészeti ágat hozott létre, ami egyszerre fény- és üvegművészet, a 29 alkotás egy része falon függő „kép”, másik része „szobor”. Ez utóbbiak most először szerepelnek kiállításon, ugyanis az alkotók nemrég léptek ki a kétdimenziós korlátok közül, és elkezdtek térben gondolkodni, körüljárható, öt oldalról megtekinthető kockákba rejtve a csodákat. Ennek következtében olyan tükröződések jöttek létre, amilyenekre maguk a művészek sem számítottak. Közös jellemzőjük, hogy valamennyiben a fény rajzolja ki a pontokat, vonalakat, illetve hogy valamennyi mű a végtelenség illúzióját teremti meg a speciális technikának köszönhetően. Ezért természetesen sötétben érvényesülnek a legjobban, de azért nappali fényben is élvezhetők.

A galériában Nagy Krisztiánnal találkoztunk, aki egyáltalán nem olyan, mint amilyennek egy „művészt” elképzelnénk, és ez nem véletlen. Jogi egyetemet végzett, majd ingatlanozott, itt a belsőépítészet vonzotta, ezen belül is a világítástechnika volt a szíve csücske. Édesapja amatőr szinten festett, de gyönyörűen, és Krisztiánban is megvolt a vágy, hogy a mindennapi munka mellett alkosson valamit. Ahogy járta a világot, több helyen látott fényművészeti munkákat, amelyek megragadták a fantáziáját, és már 15 éve elkezdett kísérletezni olyan technikákkal, hogy hogyan tudná megjeleníteni a fényt, beépíteni művészeti alkotásokba. Üveget, tükröt használt, ezekbe karcolta, véste a mintákat, de ekkor még csak a saját szórakoztatására próbálgatta a technikákat. 2020-ban a pandémia idején kezdett el együtt dolgozni Krisztián és Csaba. Molnár akkor már évek óta készített lámpákat hulladékokból, és a két férfi találkozása szinte sorsszerűen indította el őket egy közös úton.

„Azt hittem, az alapanyag meg a technika már megvan, de ez korántsem volt így, nagyon is hosszadalmas, költséges küzdelem volt, amíg kikísérleteztünk mindent. Legalább 50-60-féle üveget próbáltunk ki, meg kellett értenünk, hogy a tükröződések hogyan történnek, és miért nem az történik, amit szeretnénk. Nagyjából egy év után állt össze az első olyan munka, amire már azt mondtam, hogy igen, ezt szerettem volna.” Mivel az egész műfajt ők teremtették meg, az égvilágon mindent nekik kellett kitalálni: az elektronikát, a keretet, a felakasztás módját. Mindez folyamatos próbálkozások és kísérletezések, fejlesztések során alakult, tökéletesedett.

Krisztián műgyűjtőként ismert galériatulajdonosokat is, akiknek megmutatta, mivel foglalkoznak, és az egyiküknek annyira megtetszett a munkájuk, hogy már 2021-ben megrendezte az első kiállításukat. „És akkor mintha egy gyorsvonatra szálltunk volna fel” – elevenítette fel Krisztián. Hamarosan versenyeken indultak – és nyertek díjakat –, ami nagy öröm és kicsit meglepő volt az alkotók számára, mert nem gondolták, hogy Magyarországon is ennyire nyitottak az emberek az ilyen hipermodern, futurisztikus művekre. Egy év múlva pedig Ausztráliában, majd 2023-ban Amerikában is rangos művészeti kiállításokon mutatkozhattak be, óriási sikert aratva. (Bár a titoktartási kötelezettség okán a nevét nem árulhatjuk el, de az egyik leghíresebb amerikai filmrendező otthonát is díszíti egy NagyMolnár-mű.)

Az alkotás minden esetben rajzolással kezdődik, tudják, hogy mit szeretnének majd látni, és ehhez hogyan kell megrajzolni, hogy majd a megmunkálás és a tükröződés azt mutassa meg. ,,A szobrok esetében ezt most tanuljuk, mert több a betekintési pont, így összetettebb, bonyolultabb gondolkodást igényel a tervezés. Azután a tükröt kézzel munkáljuk meg, aprólékosan visszük fel az összes vonalat csiszolással, véséssel, homokfúvással, többféle technikával. Alapvető, hogy a munkáinkon nem látszik a fény forrása, így sokkal misztikusabb a hatása, sokkal szuggesztívebb” – mesélt az alkotás folyamatáról Krisztián. A duó kísérletező kedve azonban töretlen, most is újabb és újabb projekteken dolgoznak. A kiállításon már látható néhány olyan mű, amelyhez domború üveget használtak – amihez egy visszapillantó tükör adta az inspirációt –, ez az egyik új irányzatuk: homorú, domború és hajlított üvegeket alkalmaznak, azt vizsgálják, ezek hogyan törik a fényt. 

Annak ellenére, hogy high-tech művészet az övék, a mesterséges intelligenciát nem használják, és nem is tervezik bevonni az alkotás folyamatába. „Én úgy gondolom, hogy a művészet legyen emberközpontú. Gyűjtőként is megmaradok a fizikai valóságban létező műtárgyak bűvöletében” – tette hozzá Krisztián.