Hajnal József Zoltán, aki a Joci megszólítást kedveli, már kisgyermekként szívesebben nézte a National Geographicot, mint a meséket. Bár családja nem volt lelkes kiránduló, ő ösztönösen vágyott a szabadba, a jó levegőre, az állatok közé. 2019-ben pedig elkezdett fotózni, első alapképzését a Nánási Fotóstúdióban végezte. A fotózás valamennyi iránya közül a vadon iránti vonzalma óhatatlanul a természetfotózás irányába vitte, ehhez társult később az asztrofotózás szenvedélye.
– Mindig is az állatokat akartam megfigyelni, lefotózni, minél szebb környezetben, minél jobb fényekben. Ha bárhová utazhatnék a világban, szívesen mennék Afrikába, Új-Zélandra meg Indiába, mert ott változatos az állatvilág, mind vadban, mind madárban. Szeretem a csillagokat is fotózni, meg a Tejútrendszert, gyakran a szép tájakat is belekomponálva a fotókba. Emiatt olyan helyeket keresek, amelyek minél messzebb vannak a várostól, a fényszennyezéstől. Itthon ilyen a Bükki Csillagda, a Zselici Csillagvizsgáló, Soltszentimre, a Mátra egyes részei, Tamási és Törökkoppány környéke, ezzel nagyjából fel is soroltam, hol érdemes itthon csillagokat fotózni – osztja meg velünk, miközben már a földúton baktatunk, de olykor még elhúz mellettünk egy futó vagy egy biciklis.
A csillagos égbolt fotózása szempontjából leglátványosabb jelenség augusztusban a Perseida meteorraj érkezése, januárban pedig a Geminidáké, bár télen sokkal nehezebb csillagokat fotózni, hisz gyakrabban borús az ég. Az asztrofotózáshoz Joci használ egy telefonos alkalmazást is, ahová a világ minden részéről küldik be a fotókat, inspirálódásra is remek, de akár távolságszámításban és helyszíni tervezésben is segít: a telefont az égre emelve megmutatja, hol és mikor kel a nap, merre nyugszik. Meg lehet tervezni vele akár márciusban azt, mikor és milyen szögből érdemes áprilisban teliholdat fotózni a budafoki víztoronnyal az előtérben – érzékelteti egy példával.
A természetfotózás azonban sokkal inkább kézműves- (meg lábműves) munka, mint technikai feladat, hiszen a fotós annyit jár ki az erdőbe, amennyit mondjuk egy hivatásos erdész vagy vadász.
Be is kell jelentenie a helyi vadásztársaságnál, merre jár éppen, ekkor bejelölik a helyét a vadászok számára egy online térképen. Így is volt már, hogy véletlenül mellette csapódott be vagy pattant meg egy eltévedt golyó.
Hamar a klímaváltozásra terelődik a szó, amit a természetfotós testközelből tapasztal, három évvel ezelőtt az aszály miatt egy nyár alatt látott elpusztulni rengeteg kifejlett dámszarvast egyetlen területen belül.
– Mindenhol ki voltak égve a fák, a bokrok. A talaj heteken át olyan sárga volt, mintha Afrikában lennénk. A nagyvadak biológiája igényli a rostokat, de nem jutott elég a szervezetükbe, hiába etették-itatták őket a vadászok, elszaporodott a gyomrukban egy baktérium, és szörnyű pusztítást végzett. Ijesztő volt úgy kimenni reggel vagy délután fotózni, hogy a terület merő dögszag volt. Ilyenkor én főleg szomorúságot érzek, meg sajnálatot, dühöt eleve csak nagyon-nagyon ritkán. De úgy látom, manapság nézőpont kérdése az emberek számára, van-e klímaválság. Pedig nagyon egyszerű a válasz: mindenki próbálja ki, hogy kimegy egy mezőre áprilisban hajnalban, és utána megnézi a nadrágját, hány kullancs van rajta. Sok csúnya dolgot össze lehet szedni tőlük, a Lyme-kóron én már nyolcévesen átestem, de ott van még az agyhártyagyulladás is, ami ellen legalább oltást lehet kérni. A kullancs a hidegben pusztul, csakhogy már nincsenek telente mínusz 15-20 fokos fagyok. Egy vagy tíz-húsz ember nem fog tudni ezen változtatni globális szinten, ha közben mást csinálnak a nagyvállalatok, ott a rengeteg autó, repülő, óceánjáró, gyár…
