Szoták Vili mosolyogva néz fel a könyvből. Howard általában megszabadítja egy időre a sötét gondolatoktól. Amit lát, a hómező, az is nyugtató. Legalábbis az lenne, ha a majorsági házuk ablakából látná. Mert akkor tudná, hogy a nagy fehérségen túl Nyárliget van, a város a sok izgalmas dologgal. Mozi, kávéház, a Korona, bálok, vasárnapi korzó. És Weisz Gizi a fekete bogárszemével, fekete kunkori hajával, kemény mellecskéivel… Jobb nem is rágondolni, mert Vilit megint úgy elfogja az utána való vágyakozás, hogy beugrik a Héja vadászgépébe, és hazarepül. (Amiért otthon hadbíróságot és kivégzést kapna.)
Első muszosnak lenni a legrosszabb: ő tapossa le a szűz havat, mely hozzátapad a bakancshoz, nehezítve az amúgy is gyötrelmes vánszorgást. A keretlegények ezért százméterenként új munkaszolgálatost küldenek előre. Aki ellenkezik, és kéri, hogy inkább lőjék főbe, azt esetenként főbe lövik, de az egész muszos századot nem lehet likvidálni, abba belekötnének fent. Rejtő Jenő a tizennyolcadik a sorban, Rajna János a tizenkilencedik. Remélhetik, hogy megérkeznek az új elhelyezési körletbe, mielőtt rájuk kerülne a gyilkos élpozíció, de Rejtő nem képes ezzel bátorítani magát. Kötőhártyájára fagytak könnyei, s így, mint máriaüvegen keresztül, elmosódik számára a világ, a hómező fehérsége felszívódik, lesz belőle sárga homoksivatag: a napfény ragyogása. A kínban előre-előrebukó emberek pedig ösztövér kútágasok a gémmel. Rejtő a legszerencsétlenebb, mert a folytonos, értelmetlen vonulás és a mínusz negyven fok ellen ő is csak napi három tányér köménymaglevest kap, pedig neki majd kétméteres testet kellene felfűtenie. Ráadásul nem követte társait, akik minden tehertől megszabadultak. Ő egy teli hátizsákot cipel, benne könyveivel, jegyzeteivel. Ezektől elválni az élettől való elválást jelentené.
Isten létezik! No, nem a templomban, ott a papok vannak, de Szoták Vili megbizonyosodott a létezéséről, amikor a szomszéd Weisz Anti bekopogott hozzájuk az ajánlattal. Aladárt keresett. Így hívják Nyárligeten a strómanokat. Akik megszaporodtak a ’38-as törvények után. Weisz Anti Polyákbokorban nyit üzletet, melynek Vili apja, az öreg Vili lesz a vezetője és névleges tulajdonosa. Persze hátulról Anti mindent felügyel. Ami nem baj. Sőt, kifejezetten jó! Mert Szotákék nagy piacozó gazdafamília, de más a piaci stand, és más a bolthelyiség. Az üzlet beindult. És ha egy üzlet beindul… Mert megjelent a színen Weisz Gizi! Aki mindig ott volt, szem előtt, csak hát egy gimnazista legény mit foglalkozzék egy kis polgárista tücsöklánnyal? A polgári utolsó évére azonban Gizi olyan formás pofácskára tett szert, olyan formás mellecskéket, mellbimbócskákat növesztett, hogy Vilinek majd kibökték a szemét. Az elképzelt mellbimbók a valódi szemét. Máshogy folyt már a társalgás közöttük. Évődés és udvarlás lett belőle. Ami normális körülmények között nem vezethetett volna sehova, csakhogy az áldott zsidótörvények igencsak felvitték egy stróman családjának az ázsióját. Anti elfogadta a két fiatal egymáshoz közeledését, sőt a fiatalabb Vilivel is terveket szőtt. Mert a zsidókra most nagyon rájár a rúd. Ami persze, ha megköttetik a frigy, később árthatna Vilinek is, de a zsidókat nem kell félteni! A kommün után, a különítményesek dúlásakor is azt mondták sokan, hogy kámpec nekik, de aztán jött Bethlen, és elsimította a dolgokat. És most a zsidófaló Bárdossyt is felváltotta Kállay, aki, állítólag, Bethlen embere. Vili akkor, ’42 márciusában már a Magyar Királyi Honvéd Légierő pilótájának egyenruháját viselte. A pilótaiskola Nyárligeten volt. Tiszti uniformisban grasszálni a vasárnapi korzón felért egy diadalív alatti vonulással. Egy lány sem tudott volna ellenállni Vilinek. Gizi sem tudott. A sóstói Svájci Lak lett a találkahelyük. Ami most úgy hiányzik Vilinek, mint csecsemőnek az anyja emlője. Gizi emlője pláne hiányzik Vilinek, mert a repülőtisztté avanzsálódásnak az lett a hátulütője, hogy Vilit kivitték a frontra. Vagyis kivitte, kirepítette magát a Héja nyergében. Ezért fekszik most a két dobkályha által felfűtött tiszti sátorban, ezért igyekszik Howard-regényekkel elűzni hon- és Gizi-vágyát. Most nem sikerül: hangos nyögés és csörömpölés érkezik. Szoták Vili félrehajtja a tiszti sátor ajtaját. A Csontszázadnak csúfolt muszosokon lötyög a civil gönc. A cipő sokról leszakadt már, rongy- vagy zsákdarab van a lábfejre drótozva. Elvileg lövészárkot ásni vannak itt, de leginkább csak vonulnak. A mínusz negyven fokban is. Gulyáságyú nem követi őket.
Egy üres iskolaépületnél megáll a Csontszázad. „Végre!” – sóhajtanak fel a muszosok. „Jaj, ne!” – kiáltanak föl, mikor kiderül, hogy a terem falán ölnyi lyuk tátong. A tanári asztalt felfordítva próbálják meg befoltozni. A sok emberi test képes bemelegíteni egy helyiséget, de itt még mindig túl nagy a huzat. A kényszermunkások letelepednek a földre, mást nem tehetnek. Egy keretlegény érkezik. Hosszú káromkodási formulájában szerepel: „a kurvák fasza”, „a kocsmáros zsidók hamisított bora” és „Sztálin Jóska segglyuka”. Egy önként jelentkezőt kér, aki megássa, kicsákányozza Országh Fricinek a sírgödröt. Frici még él, de jobb lábfejéről már lerohadt a hús, a csont kopogott a padlón, mikor a sarokba botorkált, hogy bevackolja magát. A vackában aztán olyan láz szállta meg, hogy foltos irhakabátját le kellett vennie. Aki farkasordító hidegben vetkőzik, annak hamarosan vége. Tudja ezt Frici is, és delíriumos szemén át is kíváncsian figyeli, lesz-e jelentkező. Van. Rajna János, az artista. Országh Frici, Rajna és Rejtő Jenő cimborák, de Rajnát nem a barátja iránti részvét sarkallja munkára, hanem hogy a keretlegény egy fél kenyeret ígért fizetségül. Amiből egy negyed kenyér lesz, de az is több, mint a semmi. Az a minden!
Rajna feláll, biztatóan Rejtőre néz, amiben az van: „kapsz te is belőle egy darabot”, és elindul a kijárat felé. A ragacsos fekete komiszkenyér ígérete balzsam lehetne Rejtő lelkének, de egy bántó fütyölés nem engedi, hogy elképzelje a szája és a kenyérszelet találkozását. Olyan ez a fütyölés, mint amit a muter olasz kávéfőzője produkál a lötty végleges lefövésekor. De az rövid fütyölés után kedves gurgulázásra vált. Ez a fütyölés viszont egyre erősödik és közeledik. Már nem lehet kibírni.
Ha valaki Nyárligeten úr, nem jelenti, hogy Voronyezs alatt is úr. Mert a nyárligeti pilótaiskolát tisztes iparosok és gazdák csemetéi töltötték meg, a fronton lévő repülőszázadot viszont dzsentrifiókák. Furcsa népség. Folyton szidják a papokat, mert szeretőt tartanak, a falusi jegyzőket, mert korruptak, mindent úgy intéznek, hogy másnak ne jusson, a prolikat, mert istentelenek, lusták, semmi nem elég nekik, és készek lennének minden úrnak a nyakára kötelet húzni. A zsidókat is szidják, igaz, gyakran hozzáteszik, hogy azért azok között is akad, akivel lehet mulatni, aki viszonozza, ha valaki meghívja valamire a kaszinóban. Szoták Vilit parasztnak tartják. Amiben igazuk is van. De azért Vili hozzátette egyszer, hogy ő nem csak úgy általában paraszt, hanem gazda. Ez azonban nem vitte föl Vili ázsióját. „A paraszt, az paraszt” – volt tiszttársai szemében. Pedig Vili azt tapasztalta, a nyárligeti bokortanyák világában nagyobb különbség van a napszámból élő, házat árendálni kénytelen paraszt és a saját házzal, legalább tíz hold szántóval és száz négyszögöl szőlővel rendelkező gazda-paraszt között, mint ami Budapesten van a proli meg a gyártulajdonos között. Vili azonban nem kezdte ezt részletezni. Pedig még a polyákbokori boltot is felhozhatta volna. Amelynek apja a tulajdonosa. Ha úgy vesszük. De ez kellemetlen kérdésekhez vezetett volna.
Gazdag Lojzi bácsiéknál van. Rejtő-Reich Jenőnek két Lojzi bácsi nevű rokona van, szegény Lojzi bácsi és gazdag Lojzi bácsi. Ez a gazdag, mert a villának akkora a fedett terasza, mint egy szoba-konyhás lakás cakompakk, a tetőbe épített manzárdablakokon pedig míves faragás fut körbe. És mindenütt rózsák. Lojzi bácsi leányfalusi villája ez. Pedig gazdag Lojzi bácsi is szegényként kezdte. De „fölspórolta” magát a gazdagok közé. Nem ivott, nem kártyázott. És csak egyetlen gyermeket nemzett, Bözsit. Akinek viszont mindent megad. Bözsi most vattacukrot készít. Saját, villannyal hajtott vattacukorgépe van. Ezzel aztán lehet villogni a zsúrokon! Bözsi annyira telt, hogy még öröm legyen ránézni. Nézi is folyton Jenő. És Bözsi most elindul felé. Két Bözsi indul el, az ember Bözsi és a vattacukor Bözsi, mivel az édesség is kezdi fölvenni a lány alakját, vonásait. Jenő nyúlna az ajándékért, amikor ráütnek a kezére. De nem lát senkit a két Bözsin kívül. Még egyet ütnek a kezére. Végre lent megtalálja a támadót. Gazdag Lojzi bácsi az. Aki valójában a kerti törpe. Jenő eddig nem is vette észre, mennyire hasonlítanak egymásra.
– Coki neked Bözsitől! – morogja a törpe. – Coki! Coki!
Jenő erre belerúg a törpébe. De az nem tűnik el. A rózsák, a villa, a vattacukorgép és Bözsi viszont igen. És a táj is megváltozik. Mindent beborít a rezgő fehérség. A sátorfal ez. Annál ül a törpe. Piros sapkája és piros csizmája nincs. Szovjet katonai egyenruha van rajta. De biztosan törpe. Apró. És nincs nyaka.
– Jobban van, Reich? – kérdezi recsegve.
– Én? Ki… ki maga?
– Rákosi Mátyás.
Jenő megtörli a szemét. Egy katonaruhás nővérkétől kap inni. Ezalatt sikerül hozzákötnie a nevet egy személyhez.
– Az a Rákosi? Akinek volt az a pere…
– Igen.
– Akit a szegedi Csillagba…
– Igen, oda zártak. De Horthyék kicseréltek a ’48-as zászlókra.
– Maga tehát Rákosi.
– Ha mondom!
– A pokolra kerültem?
– Ugyan, Reich!
– Hívjon Rejtőnek!
– Nyugodjon meg, a fronton van, csak már a másik oldalán, a jó oldalán. A Vörös Hadsereg egy hete elfoglalta Jevdokovót. És magát találták egy szétbombázott iskolaépületben. A csodával határos, hogy megmaradt. Szinte sértetlenül. Bár a fejét jól beverhette.
– És Rajna? Meg Országh Frici?
– Nem ismerem ezeket az elvtársakat.
– Mi lesz velem?
– Elvitetem Voronyezsbe. Ott összeszedi magát. Kigyógyul a tífuszból. Aztán visszajön, és alattam fog szolgálni.
– Munkaszolgálat?
– A munkájával fog szolgálni. De nem a kapitalistákat meg a nagybirtokosokat, hanem a világproletariátust.
– És hogyan?
– Maga humorista. Humoreszkeket fog írni. Hitlerről, Horthyról, a püspökökről, gyárosokról… Aztán hangosbemondón felolvassa őket.
– Hol?
– Itt a fronton. Mindennap van propagandaműsor. Nem hallott minket korábban?
– Olyankor be kell fogni a fülünket.
– És befogják?
– Csak annyira, hogy azért halljuk.
– Na, látja!
A propaganda-félórák eddig arról szóltak, hogy ha a Vörös Hadsereg felszabadítja Magyarországot a német iga alól, a hazatérő magyar kommunisták azonnal földosztásba kezdenek. Tíz holdat kap minden nélkülöző parasztcsalád. De a magyar bakák ezt nem hiszik, mert Kun Béláék ’19-ben már oszthattak volna földet, de eszükben sem volt. Kolhozt akartak. Mint itt Sztálin Jóska.
– Szóval… élek… túléltem…
– Igen. Erre akár ihatnánk is egy kupicával, ha az nem lenne most káros magának. Pihenjen még egy kicsit, aztán indul. Egy óra zötykölődés vár magára. De fűtött ponyva alatt fog utazni.
Szoták Vili a frontvonal átrepülése után rögtön jobbra fordítja a Héját, Pavlovszk felé. Párhuzamosan halad a Donnal, a Don partját övező galériaerdővel. Odáig lett volna jó eltolni az oroszokat, de fordítva történt, ők nyomták nyugatra a magyarokat és a németeket. Vili szeme káprázik a nagy fehérségben. A hó fehérsége egybeolvad a katonai lövegek, ütegek meg a lövészárkok álcaponyvájának fehérségével. A magyarok is használnak álcaponyvát, de annak fehérsége nem egyezik a hó fehérségével. Az oroszok jobban ismerik a havukat. A fehérségből persze ki-kibukkannak fekete és barna gépezetek, de innen, kétszáz méteres magasságból nehéz megkülönböztetni a roncsot a harckész katonai járműtől. Vilit csapatmozgás felderítésére küldték. Szorgalmasan nyomkodja a fényképezőgép gombját, mert ha ő nem is lát, a felderítők még kivehetnek a fotókon fontos részleteket. Megfordítja a gépét, Liszki, Novovoronyezs felé. És akkor végre izgalmas dolog: nagy füstöt eregető GAZ–42-es. Fagázas teherautó. Zsákmányolt ilyet a Honvédség. Egyesek nevetségesnek tartják a faműködtetést a benzin világában, mások szerint zseniális ötlet. Egypár fát mindenütt találni, benzint csak a benzinkúton. És a vastag fagázfejlesztő fémcső még fűti is a platón utazókat. Azért ez a GAZ–42-es, kinézetre legalább, mégis nevetséges. Nagy orr, füstölgő derék, kurta, télen beponyvázott plató. És egy még viccesebb emberpár van mellette. Sancho Panza és Don Quijote. Egy nyak nélküli, törpe Sancho Panzovics és egy óriási sovány Don Quijotovics. Az utóbbi nyilván megöntözte a torkát, mert még a törpe támogatja őt a felszállásnál, mielőtt búcsút vesz tőle. Kész röhej! A muszkák képtelenek józanul meglenni. Nemhogy harcolni!
Vili Novovoronyezsnél már látja Voronyezs légvédelmi ágyúit. Ideje visszafordulni. Azért gyorsan csinál még egy képet. És gyorsít a gépen. Egy sikeres bevetés végén lenne nagy pech, ha lelőnék. És ez a félelem előhívja benne a legmélyebb, a halálfélelemnél is elevenebb félelmet: hogy Gizi félrekufircol. Mert ha Gizi vele ágyba bújt, miért ne tenné mással?! Nem maradna nyoma, ha egy lator megpocsékolná. „Persze Gizi nem flangálhat álló nap, Anti bácsi szemmel tartja. Remélhetőleg.” De a félelem tüskéje forog Viliben. És újra meglátja a már Voronyezs felé tartó GAZ–42-t. Egy bevetésnél egy pilótának is a parancsteljesítés az elsődleges. Nem választhat önkényesen célokat. Viszont ha a parancsot teljesítette, odapörkölhet búcsúzóul még egyet az ellenségnek. És a sikeres ráadásakcióért jutalomszabadságot remélhet. Vili elképzeli, hogy fog nézni Gizi, ha váratlanul hazaállít. És már lassítja is a Héját, hogy a fedélzeti géppuska célzógömbjét ráillessze a GAZ–42-es ponyvás platójára.
– Na, most kaptok a pofátokra, mocskos bolsevista muszkák!
