Szaharai kiruccanásom óta az életem meglehetősen kellemes mederben folyik: reggelik a teraszon, párizsi séták, édes semmittevés. Sejtettem, hogy ez nem tarthat örökké. Mondtam is Magde-nak, hogy ahogy az ökörszemek is új dalra zendítenek, úgy hamarosan rám is egy újabb kaland vár, mert még olyan nem volt, hogy huzamosabb ideig üldögélhetnék karosszékemben, a ropogó tűzfahasábok előtt.
– Olyan még bizony nem volt, hogy valahogy ne lett volna – felelte Magde.
Ezen a szép reggelen is – szokásomhoz híven – homlokon csókoltam őt, majd fejembe nyomtam kalapomat, és elindultam a városba. Szájharmonikám épp szervizben volt, egy kis fényesítés-polírozás végett, mára beszéltük meg a mesterrel, hogy átveszem. Párizs kockaköves utcáin sétálva, mélyet szippantva a városi levegőből, szabadnak és gondtalannak éreztem magam. Párok andalogtak kart karba öltve, körülöttük kisgyerekek szaladgáltak, igazán idilli kép volt, mondhatom. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, inkább a hosszabb utat választottam volna… A műhelyhez érve kissé gyanúsnak tűnt számomra, hogy a kirakatban behúzott sötétítők fogadtak, mivel ezeket csak zárás után húzza be az öreg. Beléptem az ajtón, és ahogy csilingelni kezdett a csengő, menten elsötétült előttem a világ. Felületes álomba merültem, és mikor magamhoz tértem, nem láttam semmi mást, csupán a szemem előtt káprázó csillagokat. No nem azért, mintha éjszaka lett volna, hanem mert kupán vágtak, és egy zsákot húztak a fejembe. A szagból ítélve egykor dohányleveleket tárolhattak benne. Egészen kellemes volt az aroma, ha nem számolunk azzal a ténnyel, hogy elraboltak. Gondoltam, pár köhintéssel jelzem, hogy magamnál vagyok, és egyúttal kész az alkura is. Biztosra vettem, hogy pénzre fáj az elrablóim foga. Léptek közeledtek felém, és egy hirtelen rántással lehúzták rólam ideiglenes szemellenzőmet. Körbenéztem a szobában, és nem igazán értettem, mi folyik itt, ugyanis az otthonomban találtam magamat, és Kréta állt velem szemben, vagyis Yves őrnagy. Mikor jeleztem neki, hogy egy telefonnak jobban örültem volna, mint ennek a tréfának, akkor csendre intett.
– Azért raboltalak el, Galamb barátom, hogy megelőzzem az oroszokat.
– Micsoda nap! Kétszer is el akarnak rabolni, a tetejébe az egyik a legjobb barátom!
– Lárifári, ez egy fedőakció. Mielőbb el kell juttassunk téged a város határán álló csontüzembe, mert csak te tudod Troppauer Hümért megmenteni.
– Először magamat kellene, úgy látom. De hát mi történt a költővel? Fejébe szállt a dicsőség az első megjelent kötete után?
– Rosszabb. Verseiben kritikával illetett egy bizonyos orosz hadnagyot, aki minden jel szerint elraboltatta őt. A hadnagy imádja a rejtélyeket…
– Velem ellentétben – szakítottam félbe.
– Tudvalevőleg. A hadnagy egy rejtélyes levelet küldött nekem, amelyben külön téged kért fel a feladatra, mellékelt egy feladványt is. Sokat hallhatott rólad, úgy gondolja, bátor tetteiddel kiérdemelted a dicsőséget.
– Bátor? Ez igazán nemes gondolat. Jóllehet a fogamat akartam otthagyni a Szaharában…
Elindultunk hát Párizs külterülete felé. Határozottan kellemesebb volt eszméletemnél lennem, bár kissé még sajgott a tarkóm. A közeli borbélyüzlet mellett elhaladva megigézve figyeltem a borbélyrudak piros-fehér-kék csíkjait. Ekkor még nem tudtam, hogy ma még visszatérünk ide is. Kisvártatva a csontüzemhez értünk, melynek csupán a falai álltak, és itt-ott némi tetődarab maradt meg az egykori, patinás gyárból.
– Innentől egyedül kell menned, Galamb – mondta Kréta gondterhelten, és kinyitotta előttem a csontüzem rozoga vasajtaját. Hollók röppentek fel a közeli fáról, bennem majd megállt az ütő, de erőt vettem magamon, elvégre Hümér élete a tét.
– Mondd csak, Kréta, tulajdonképpen mi állt abban a levélben?
– Persze, a feladvány! – csapott a homlokára Kréta. Előszedte farzsebéből, kisimította, majd olvasni kezdte:
A szó fegyver, ha jól forgatják
Visszavonhatatlanul beléd mártják.
De lám, ütött a költő órája,
csak egy percet kap a búcsúzásra!
Végül porrá őrlik csontjait a gépek,
apró szemcsékként szállnak fel a légbe.
Kréta összehajtogatta és zsebébe gyűrte a levelet, rám nézett, végül becsukta a nyikorgó ajtót. Az eget figyeltem, a tető repedésein és lyukain át beáramló fény megvilágította a csontüzem belsejét. Mint lenni szokott ilyenkor, amit csak módjában állt, eladott a tulajdonos, és csak olyan avítt berendezések maradtak itt, amik hasznavehetetlenek. Mindennek lába kélt, az ablaküvegeket ripityára törte a szél. Óvatosan lépkedtem az üvegszilánkokon, övemen függött elmaradhatatlan zsebkésem, melyet szorosan markoltam, felkészülve a váratlan támadásra. Hirtelen andalító zeneszót hallottam, afelé vettem hát az irányt. Ahogy benyitottam a szobába, nem hittem a szememnek: a falakon újfent tapéta virított, a berendezés korabeli divatú, az ablakok és a mennyezet is ép. Valószínűleg ez lehetett a dolgozószoba, a középütt elhelyezkedő asztal mögött egy deres hajú, kackiás bajszú férfi nézett rám kedélyesen.
– No, lám, Galamb, már vártuk önt – szólított meg a férfi.
Levettem kalapomat, majd így szóltam:
– Elnézést kérek az alkalmatlankodásért, de engem egy rejtélyes üzenettel hívtak ide, mégpedig a barátom, Troppauer Hümér élete a tét. Így hát nem késlekedhetem, amennyiben ön rendelkezik bármilyen utasítással, kérem, ossza meg velem!
A férfi felállt a dolgozóasztalától, és láss csodát: nem megkerülte azt, hanem keresztülúszott rajta. Elállt a lélegzetem, de udvariatlan dolognak éreztem volna megjegyzést tenni.
– Tudok segíteni, igen. Láttam, amit láttam. Sir Anthony Kornspitz a nevem. Tudja, a szellemekkel manapság senki sem törődik, pedig én mindig is itt voltam, és itt is maradok. Ezt a csontüzemet jómagam alapítottam háromszáz évvel ezelőtt, csak hát eljárt felettem az idő – ahogy mondani szokás –, így kénytelen voltam tudomásul venni halálomat, a távozáshoz azonban nem fűlött a fogam. Mindenkor paktumot kötöttem az igazgatókkal, hogy hadd maradhassak a csontüzemben, mert ha nem engedik, úgy végtelen haragra gerjedek, és elűzöm az összes munkást. Megegyeztem az orosz hadnaggyal is, ő volt a csontüzem utolsó tulajdonosa a csőd előtt, akit sajnos az ön költő barátja megsértett a Viruló nyárfák, ne sirassatok! című versében, mely – ha engem kérdez – az egyik legjobban sikerült műve. A hadnagy azonban nem volt hajlandó az egyezségre, így ígéretemhez híven elűztem a munkásokat, és kis híján őt magát is őrületbe kergettem. Talán emiatt is reagálhatott ilyen érzékenyen a verssorokra, amiket neki címzett a költő. Elraboltatta hát, és hogy bebizonyítsa, hogy ő maga is ért a lírához, egy verset fabrikált. Úgy gondolta, hogy a vers alapján rájön majd, kedves Galamb, hogy mitévő legyen. Csak hát – lévén, hogy nem költő a hadnagy, vagy csupán figyelmetlenségből – a lényegi részt kihagyta a levélből. Az a szerencse, hogy kifigyeltem, mikor a verset szavalta, és megjegyeztem az utolsó sorokat. Hogy is volt? Megvan:
Ám ha a költő bocsánatot kér,
ott, hol piros-fehér-kék megigéz,
de egymásba sosem ér,
meglelsz minket, ne félj!
– Ha jól értem a verset, potyára jöttem ide, a csontüzembe – feleltem szomorúan, miközben a szellem konyakot töltött magának, majd felhajtotta. Émelyegve figyeltem, ahogy átlátszó testén át ömlik lefelé, nyelőcsövén át a gyomrába a nedű. Engem is megkínált, de alkatomra hivatkozva elutasítottam.
– Tulajdonképpen örülök, hogy végre láthatok egy új arcot – mondta a szellem, miközben elhajította az üvegpoharat, amelyből ivott, s miután az földet ért, egyből köddé is vált. – Hümért, szerencséjére, nem kellett sokáig győzködni, hamar belátta, hogy végzetes hiba volt sértegetnie a hadnagyot. Hamar el is indultak innen, de mint már jó barátok.
– Mi volt a főbenjáró vétke Hümérnek? – kérdeztem.
– Az orosz hadnagy gyengéje a karóra. Általában mindkét karján visel legalább ötöt. Emiatt sokan gúnyolták, persze a háta mögött, mert ha tudomást szerzett volna róla, a sértegetőt azonnal eltüntette volna. Hümér ezt a szokását figurázta ki, és nem is lett volna belőle gond, ha nem jelenik meg a verseskötet, és nem csámcsogtak volna rajta az emberek. Addig nem is nyugodhatott a hadnagy, míg Hümér bocsánatért nem esedezik.
– De vajon hova mehettek? Egy pillanat: piros-fehér-kék megigéz? Hiszen ez csak a borbélyrúd lehet, amely mellett eljöttünk az imént! Már indulok is!
– Ha legközelebb erre járna, kérem, feltétlen ugorjon be hozzám egy kis beszélgetésre, konyakozásra!
– Okvetlen így teszek! – feleltem, és kezet nyújtottam a szellemnek, aki kedélyesen belecsapott, majd hahotázva elsiklott a falakon át. Ahogy hátat fordítottam és kimentem a dolgozószobából, visszatekintve már csak romokat láttam.
Kréta a bejáratnál dekkolt, cigarettát szívott. Jöttömre eldobta a csikket, és miután elmeséltem neki a históriát, elindultunk a borbélyhoz. Már az utcáról hallottuk Hümér szavalását. Az ajtón belépve láttuk, hogy egy hórihorgas, nagy termetű alakkal állt szemben, aki zsebkendővel törölgette könnyeit, miközben ő szavalt. Hümér igencsak megörült nekünk, keblére ölelt mindkettőnket, majd bemutatott az orosz hadnagynak, akinek feltűrt ingujja alatt négy karóra tiktakolta az időt. A hadnagy elmesélte, hogy lelki fejlődésen ment keresztül, hála Hümérnek, aki lírájával megvilágította számára a változás rögös útját, s kísérte is mindvégig, akár hajdanán a királyokat tanácsadóik. Persze nem tudhatta előre, hogy vajon Hümér bocsánatot kér-e majd a sértés miatt, így a borbélynál még lehetősége nyílt eldönteni, hogy érmetszést vagy szimpla borotválást kapjon-e a költő.
– Szerencse, hogy minden jól alakult, és ma engem is csak egyszer raboltak el! – sóhajtottam, miután ledobtam magam az egyik székre. Hümérnek több se kellett, belekezdett legújabb versébe, mely a nyitott ajtón át bejárhatta egész Párizst, akárcsak a frissen sült bagettek illata.
