évforduló;humor;Rejtő Jenő;

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A szőke citrom

Rejtő 120 – P. Howard regényei oly üdítően hatnak a magyar olvasókra a mai napig, mint a Szahara perzselő homokdűnéi közt menetelő legionáriusra az oázis látványa. Legsikeresebb művei (A tizennégy karátos autó, A szőke ciklon, a Piszkos Fred-sorozat, Az elátkozott part, A három testőr Afrikában, Az előretolt helyőrség, A fehér folt, Csontbigád stb.), halhatatlan figurái (Fülig Jimmy, Piszkos Fred, Vanek úr, Galamb, Rozsdás, Troppauer Hümér, a Nagy Levin, Senki Alfonz, Tuskó Hopkins, az orosz hússaláta vagy Leila, az arab démon, és folytathatnánk) ma is velünk élnek, rongyosra olvasott könyveinek humora mit sem kopott. Az 1905. március 29-én született Rejtő Jenő szellemiségének, életének és írásainak felidézését kértük szerzőinktől összeállításunk számára; a megszületett szövegek arra is példát mutatnak, hogyan emlékszünk rá, és miként közelíthetünk alkotásaihoz nyolcvankét évvel a halála után.

Hónig Nick kinyújtott kezében meg sem rezzent a teherautó-féltengely, egyenest mutatta az Oranba vezető utat. Palatin őrmester úgy pislogott, mint egy rosszat sejtő homár a levesesfazékra.
Nom du nom! – hörögte végül. – Ki csinálja ezt utána, fiúk?
Senki nem jelentkezett.
– Ha a köztársaság elnöke megkérdi tőlem: „Kedves Palatin, akad-e olyan legionáriusa, aki birokra mer kelni egy vidéki autószerelő-tanonccal?”, akkor én mit felelek? „Olyan még nem, mon adjutant, de egyszer tízüknek csaknem sikerült megfutamítaniuk egy köszvényes, elaggott levélhordót.” „Ez nagyon derék, sergeant, még egy-két év, és talán egy félkezű datolyacsempész ellen is bevethetjük őket.”
A szakasz mint tikkadt szöcskenyáj pihegett a hőségben. Órák óta bolyongtak Oran külvárosaiban, már kiizzadni való víz sem maradt bennük. Megmozdulni sem volt erejük, de amikor a suhanc unottan Palatin féltve pátyolgatott bütykére dobta a féltengelyt, azután szájához emelt egy kulacsként alkalmazott benzintankot, letargiájuk hirtelen harci kedvbe csapott át.
– Hé, te! Ide azzal a vízzel! – trappolt oda Boglárka, a tagbaszakadt marseille-i önsúlyemelő, aki egy gyenge pillanatában lepénykenyérré lapított egy marokkói amulettárust. Megérintette Nick karját… a következő pillanatban a tartály akkorát kondult a fején, hogy egy málagai templomból a harangozó kirohant megnézni a torony­órát, majd fejcsóválva ment vissza szunyókálni.
Nick elbúsulva nézte a tankon keletkezett horpadást, és miután felpofozta az egész izgága szakaszt, belenyúlt, és hüvelykujja egy apró nyomásával rendbe is hozta. Ezután kirántotta az őrmestert a katonái alól, udvariasan leporolta, majd félénken megkérdezte tőle:
– Beléphetnék én is a légióba?
– Attól függ, milyen hosszú a bűnlajstromod – nyeklett össze Palatin abban a pillanatban, amint Nick elengedte.
– Nekem? Én a légynek sem tudnék ártani – felelte Nick, amitől az őrmester csuklani kezdett, megint összefelé.
– Sajnálom, de nálunk a testi erő önmagában nem ajánlólevél.
– Azt látom – nézett körbe a fiatalember jámbor mosollyal.
– A légióba a törvény elől szokásuk menekülni azoknak, akik szeretik a könnyű, vidám életet.
– Ajánlottak egy finom gályarabi állást is – sóhajtott José, a bilbaói feleséggyilkos. – És én mégis ezt választottam! – nyögött fel, és újra elalélt.
Nick talán egy óra hosszat is bámult szomorúan utánuk, míg el nem tűntek a következő sarok mögött. Azután befordult a műhelybe. Felment édesanyjához, aki éppen ebédet főzött, mivel Gyurma, idősebbik fia, tizenöt bandita kíséretében éppen hazalátogatott Oranból.
– Én is olyan huncut, pimasz gazember akarok lenni, mint te! – esengett Nick szívhez szólóan.
– Ne is álmodj róla, te fajankó! – rivallt rá a bátyja, mire emberei harsányan felnevettek, és az egyikük hajigálni kezdte fogpiszkálóval.
– Fogjátok be, ebadta kölykei, mert mindkettőt nyakon öntöm kuszkusszal! – fűzte hozzá nyájasan Lórum anyó, és megpödörte bajuszát.
Nick majdnem sírva fakadt bátyja kegyetlen szavaira. Bánatában a háta mögé hajította a kezében morzsolgatott traktorabroncsot. A fogpiszkáló-hajigáló bandita sikoltva bucskázott ki az ablakon, magával sodorva öt társát.
– Gyilkos lettem? – csillant fel a fiú szeme boldogan.
– Ugyan. Kutya bajuk! – legyintett Gyurma fitymálva.
– Akkor most hányra terítsek? – nézett körül Lórum anyó, aki csak résnyire látott ki gyapjas szemöldöke alól.
– Én nem vagyok éhes – felelte Nick. Kiment a műhelybe, még egyszer áttörölte antilopbőrrel néhai apjuk citromsárga Citroënjét, majd szégyenében elbujdosott.
Meg sem állt a régi teherpályaudvarig. Épp ott kéregetett egy arab kisfiú, akiben a sivatagi sakálok bandavezérének fiára ismert.
– Nincs egy centime-om sem – simogatta meg a gyerek fejét, azután kiemelte az apró testet a sínek közül.
– Véged van, te bánatos rinocérosz! – rontott elő Sakál Szelim feleségével, a szebb napokat látott arab démonnal, és előhúzott egy ötvencentis, görbe kést, amelyet eddig az asszony hátában őrzött.
Az összecsapás rövid ideig tartott. Nick összecsapta a fejüket, és ment tovább ­Oranba.
Az orani alvilág arisztokráciája egyletekbe, úgynevezett részvéttársaságokba tömörült. Ezek arról kapták nevüket, hogy tagjaik, az egyik legszebb emberi erényként a részvétet becsülve, nagy előszeretettel gondoskodtak a részvétnyilvánítás minél sűrűbb alkalmairól. A legkiválóbbnak a Kopár Szik Sarjai néven közrettegésnek örvendő részvéttársaság számított, amelyben a rejtélyes Böszme Lojzi elnökölt. Rejtélyességét főleg annak a nem mindennapi szokásának köszönhette, hogy kék selyemből varrott, aranybojtokkal díszített, tágas sátorban jelent meg a többiek előtt. Így azután az elnök láthatta a részvéttársaság tagjait, viszont a részvéttársaság sosem láthatta az elnök tagjait.
Gyurma remegve ült a sátor előtt irodájában, egy lakályos, vízhatlan vulkánfíber kofferben, amely a társaság székhelyeként használt elsüllyedt cirkáló, az Oráni Vilmos poggyászraktárában helyezkedett el.
– Igaz, hogy a kisöcséd meggyilkolta hat emberemet? – kérdezte Lojzi, a sátorfüggönytől selymessé vált hangon.
– Baleset volt – hazudott Gyurma, mintha könyvből olvasná. – Beleestek a szerelőaknába. Az emeletről – tette hozzá halkan.
A sátor hitetlenkedve meglebbent: – Én úgy hallottam, az öcséd tette hidegre őket.
– Mesebeszéd! Az egy anyámasszony legionáriusa, egy galambepéjű filantróp – folytatta Gyurma. – Mindenkivel olyan édes, mint a cseppentett méz, ezért is becézik Hónignak.
– Én úgy hallottam, azért, mert valakit egyetlen ökölcsapással hónig belevert az aszfaltba.
– Előbb tenné hónig sínbe egy légy eltört lábát. Azért kérem, hogy vitessük el ápolónak a nyugalmazott tevék menhelyére.
– Meg hogy rátehesd a kezed az örökségére, igaz-e?
– Hisz egyebe sincs, csupán az apánktól rámaradt ócska, sárga Citroënje, amit egész nap fényesít. Egy roncstelepre való ócskavas.
– Ám legyen. Ha végzel gyűlölt ellenségemmel, Behemót Beherovval, a bohémiai bivallyal, teljesítem a kérésedet.
– Köszönöm – csukta magára a koffer fedelét Gyurma, hogy mégse lássák, amint ideg-összeroppanást kap.
Eközben Nick ólmos fájdalmával taglózott le mindenkit, aki Oranban elébe került. Mire túljutott a hatezredik leütésen, már jajveszékelő csődület és egy teljes szanitécszázad kísérte. A vágóhídnál azután egy özveggyel találkozott, aki meglepetésére előtte zokogott, nem mögötte.
– Elhallgasson már, vén banya, míg jól van dolga! – csitította szelíd szóval.
– De mikor az a bohémiai bivaly halálba kergette a két szép fiamat! Addig játszott velük „itt a piros, hol a piros?”-t, míg minden pénzüket el nem nyerte! Ők pedig hitelbe halálra itták magukat szégyenükben. Most aztán mosogathatok, míg ki nem egyenlítem a tartozásukat!
– És attól talán feltámadnak, ha itt óbégat? – vigasztalta.
Elhatározta, hogy megnézi magának ezt a bivalyt, amelyik ilyen kunsztokat tud. Először a mészárosoknál érdeklődött, de nehezen értett szót velük, folyton elájultak, amint erélyesebben kezdett faggatózni. El is fáradt kissé, míg az egész mészárszéket felpofozta. Épp az utolsó böllérnek rúgta le a máját, mikor felbukkant előtte Jankó, régi segédjük (akiről csak ő tudta, hogy valójában Akakij Akakijeviccsel azonos).
– Mit keresel itt, Akakij?
– Cssss! Ne olyan hangosan! Tudod, rumi úr, mindenki Jankónak hív, mert azt hiszik, Árva Imre a valódi nevem.
– Anyám küldött, mi?
– Ő.
– Pénzzel, hogy elmulassuk?
– Igen. Elküldte a spórkasszáját.
Elő is vette rögtön az általvetőjéből: egy álmodó Buddhát ábrázoló szekreter volt, fiókjában azzal a rubinttal, amelyet anyja annak idején egy bubópestisben meghalt álomkórkutatótól vett kölcsön, hosszabb megőrzésre. Ezen azután sietve megvették a Hórihorgas gémhez címzett kocsmát, minden készletével és Rozoga Pirókkal, a csaposlánnyal együtt, aki, maga is józan életű leány lévén, fáradtságot nem ismerve segített nekik minden alkoholtartalmú ital eltüntetésében. Az özvegy alig győzte a poharakat mosogatni utánuk.
– „Fölvevé a hajnal piros köpenyegét”, Akakij Akakijevics verse – morgott fél­álomban Jankó másnap reggel fél tizenkettőkor.
– Nincs is köpenyegem – ásította Pirók, és szemérmesen visszarángatta magára az abroszt.
Nick mindezt átaludta volna a söntéspulton, de holmi zörejre mégis fölébredt. Nem kellett sokáig keresnie a zaj forrását. Ott ült a főtéren Behemót Beherov, a boglyák hűvösében egy sámlin, és keverte a poharait.
– Mit zörögsz, te kétbalkezes melák? – kérdezte Nick morcosan. – Szétesik a fejem.
– Tudod te, kivel beszélsz, tuskókám? Úgy vigyázz, hogy engem a világ összes államából kiutasítottak, úgyhogy csak a legnagyobb titokban tartózkodhatom a földön!
– Jobb helyed lesz a föld alatt – biztatta Nick, azután találomra felemelte az egyik poharat. A pohár alatt azonban nem volt semmi.
– Vesztettél! – örvendezett Beherov, mire Nick mély levegőt vett, és begyömöszölte mind a kétszáz bivalykilóját a pohárba, és a kútba dobta a másik két pohárral együtt. Az asztalkán csak a rubint maradt, amit a bivaly a kocsmárostól nyert el, aki ezután rakit árulni távozott a Muktár oázisba.
– Ember vagy magadért, fiam! – szólalt meg egy közelben álló sátor, olyan kék selyemféle, elégedetten kacarászó aranybojtokkal az oldalain. – Gyere csak be, beszédem van veled!
Egész Orannak tátva maradt a szája. Ilyet még nem látott a világ, hogy valaki betekintést nyert volna Böszme Lojzi sátorleple alá!
– Foglalj helyet! – mutatott egy öblös klubfotelre a nagy szakállú, felettébb mosdatlannak tűnő öreg, míg ő maga végighevert az ágyán. – Tudd meg: én vagyok az apád, aki külön köszöni neked, hogy nem hagytad roncstelepre kerülni régi, kedves Citroënjét, vagy ahogyan hívtam: a szőke citromot.
– De én úgy tudtam: egy viharos éjszakán eltűntél a Horn-foknál! – ámuldozott Nick.
– Így is volt. De előkerültem, és jobbnak láttam, ha halottnak hisznek. Megalapítottam a Kopár Szik Sarjai részvéttársaságot, és csak arra vártam, hogy valamelyik fiam a nyomomba lépjen. Ebben a Gyurmában keservesen csalódtam, úgyhogy hazaküldöm, hadd tanulja meg, mire jó a lemezbontó vasklapni.
– Bűnöző leszek? – csillant fel Nick szeme. – És beléphetek a légióba is?
– Azt már nem. Itt maradsz velem, segítesz vezetni a részvéttársaságot. Kezdetnek rögtön meg is emeljük az alaptőkét.
– Miből, apám?
– Az eldugott kincsemből. Mit gondolsz, mitől olyan istentelenül sárga az a Citroën? Tömör aranyból van.
– Akkor azért volt olyan nehéz átemelni a műhely egyik sarkából a másikba? – kérdezte Nick, az öreg Lojzi pedig válasz helyett annyi év szenvedés után végre magához ölelte fiát.

Mi történik, ha jönnek a cseh kombájnok? Ha muszáj számolni a kanyarokat vezetés közben? Ha cirkusz érkezik a szülő temetése napján? Bartalos Tóth Iveta Helé című legújabb novellagyűjteményéből kiderül. Ahogy a szerzővel való beszélgetésünkből az is, milyen volt felnőni Csehszlovákiában magyarként. A Kisvakondról nem is szólva…