Az új, korszerű arculatát kereső baloldal (istenem, lassan félő, hogy előbb valósul meg a kommunizmus, mint hogy rátaláljon) a reális politikai cselekvés egyik terepeként, kapaszkodójaként előszeretettel jelöli meg az állam formálását, áthangolását. Földes György az alábbiakat írja A baloldaliságról című vitaindító tanulmányának 34. pontjában a mai baloldal minimális programjáról: „Látva a tendenciákat, célszerű meghatározni azt a pontot, amelyhez igazodni lehet. Szerintem ez a jóléti állam, annak is a skandináv vagy rajnai modellje.” (Népszava, 2024. március 7.) Véleménye szerint ebből az alapállásból lehet fellépni a legnagyobb társadalmi kihívások kezelése érdekében, a klímavédelemtől a migrációig. Lényegében hasonló álláspontot fogalmaz meg Pogátsa Zoltán és más, közéleti szerepet felvállaló baloldaliak – a lehető legtágabb értelemben használva a címkét. A fiatalabb nemzedéket képviselő Schultz Nóra, a Szikra Mozgalom egyik alapítója lapunknak nyilatkozva kifejtette, hogy jelenleg egy szolgáltató, a kapitalizmus igazságtalanságait kompenzáló, szociális állam kialakítása a hatékony politikai cselekvés járható útja. (Népszava, 2024. december 7.)
Nevetséges lenne polemizálva kételyeket megfogalmaznom ezzel a csapásiránnyal szemben, hiszen képviselői tisztában vannak velük, és nálam százszor jobban ismerik a kérdéskör politikai, gazdasági, társadalmi, történeti vonatkozásait. De talán nem árt szélesebb körben újra elgondolkozni néhány dologról. Az európai jóléti államok kialakulásának fontos nemzetközi és belső feltételei voltak. Utóbbiaknál maradva, erős szakszervezeti mozgalom, széles körben elterjedt, pártokat is szervező és mozgató szociáldemokrata szellemiség kellett egy új társadalmi szerződés eléréséhez az elitekkel. A jelenlegi folyamatok komoly kihívások elé állítják ezeket a rendszereket. Ami pedig a modell megvalósulását illeti Kelet-Európában, egy-két biztató mozgástól eltekintve, inkább csak távolodunk tőle. Magyarországon pedig egyértelműen ez a helyzet.
Talán furcsán hangzik, de nálunk szociális állam megteremtésére a rendszerváltás idején volt a legnagyobb esély. Amíg állami tulajdonban volt minden.
Ha a privatizáció átgondoltabban, szakaszosabban, többféle tulajdonformának utat engedve zajlik, létrejöhettek volna közösségi tulajdonú, önigazgatási elveken működő gazdasági alakzatok, és a közszféra intézményeinek átalakulása is a demokratizálás, az autonóm irányítás felé mozdulhatott volna. Útját állva oligarchikus szerveződéseknek. Ám ezt hiába képviselte egy demokratikus értelmiségi újbaloldal, az áthangolódó „szocialista” állampárti elitnek nem állt érdekében ezt képviselni. A nemzetközi feltételek sem voltak megfelelőek, úgyhogy a lehetőség elméleti maradt. A rendszerváltás első éveinek sokkja után az MSZP 1994-ben lényegében arra kapott felhatalmazást, hogy a szociális (jóléti) állam irányába terelje a folyamatokat. Ehelyett megszorításokkal folytatta tovább a piaci átalakulást, a gyorsított betagozódást a nyugati világba. Ebben is szerepet játszottak kényszerű mozzanatok, nem biztos, hogy létezett reális alternatíva. Végül a 2008-as világválságig tartó neoliberális menetelés után a Fidesz is azt hitette el a társadalommal, hogy a negatív piaci hatásokat kompenzáló, szociális államot teremt – immár nemzeti alapon. A valódi politikai irány azonban egy oligarchikus rendszer kiépítése és autoriter hatalmi megerősítése lett, ami üres díszletekké jelentéktelenítette a polgári demokrácia intézményeit. Ellenzéki oldalon ma már gyakorlatilag nincsenek komolyabb érdekképviseletre, érdemi parlamenti szerepvállalásra képes, hagyományos szervezetű politikai pártok.
Nullponton
Nyugodtan kimondható, hogy megszűnt a politizálás polgári demokratikus tere. Nullponton vagyunk. És ha valakik vállalják, hogy nekilátnak az újraépítkezésnek, már nem érhetik be korrekciós programokkal, hogy kiket kéne inkább támogatni, mivel, hogyan, milyen területeknek kéne előnyt élvezniük. Ez most kevés. Stratégiai elképzelésekkel kell előállniuk. Legrosszabb esetben nem követi őket senki. Mint ahogy most sem. Az új baloldal előtt tárva-nyitva a lehetőség, hogy meghirdesse, kiknek az érdekében milyen társadalommodellt képvisel, elkezdje hozzá egy politikai szervezet kialakítását. Egyelőre nem élt vele, és úgy tűnik, a közeljövőben sem szánja rá magát. Akkor pedig a rá várakozók számára sincs más lehetőség, mint csatlakozni a Tiszához. Amely ugyan pártnak nevezi magát, jogilag az is, politikai értelemben azonban egyelőre inkább egy nagy, országos mozgalom. Népfront a változásokért.
Még nem világos, mi kerekedik ki ebből. Egy erős, politikai programját kikristályosító pártszervezet vagy egy vezető köré tömörülő, Tisza-szigetekre épülő, rendszerváltó állampolgári összefogás. De akárhogy is lesz, jelentős baloldali tömeget fog aktivizálni.
Akik nagyban befolyásolhatják a programját, irányvonalát. És Magyar Péter jelenlegi szakpolitikai centrizmusa, ideológiai semlegessége pont azt teszi lehetővé, hogy kifejthessék álláspontjukat egy új magyar demokratikus állam működéséről. Ha van. De hát legyen!
Mivel azonban nem elegáns dolog mindig másokra mutogatni, hogy nekik mit kéne, hogy kéne csinálni, engedtessék meg, hogy kifejtsem a saját elképzelésemet. Szóval milyen is lehetne egy demokratikusabb, balra hajló állam? Azzal kezdeném, mi is a baj a jelenlegivel. Nem is igazán az orbánival, hanem akár egy ideálisabb polgári demokráciával. Elsősorban az, hogy az elit érdekeit képviseli egy egyenlőtlenségre épülő társadalomban. A gazdaságot birtokló szűk csoportét és a hierarchikus mintát elfogadó, támogató középosztályét. Különös, bármilyen szükségszerűnek tűnjön is, hogy a közpénzek jelentős részét az állam az ő támogatásukra fordítja, ők az adókedvezmények legnagyobb haszonélvezői, miközben tőlük a legnehezebb beszedni az adót, mert jövedelmük nem kis hányadát elrejtik a hatóságok figyelő tekintete elől. Ezzel szemben a polgárok többségének semmi esélye pénzmosásra, adóelőleget vonnak le tőlük automatikusan, vagyis ők jelentik az állami bevételek legbiztosabb forrását. Ehhez képest gyakorlatilag semmi befolyásuk a közügyekre, nem rendelkeznek megbízható információval azok alakulásáról, az őket érintő döntések hátteréről. Az állam rendre a számukra fontos közszolgáltatások finanszírozásán spórol. Be kell érniük a szavazati joggal, amelyet homályos programok, általános politikai jelszavak között válogatva érvényesíthetnek, ha nagyon rosszul érzik magukat, tüntethetnek 2-3 órát az utcán, ami százezres megjelenés alatt semmit se ér, vagy létrehozhatnak civil szervezeteket – állami feladatok végrehajtására.
A demokrácia erősítése felé elengedhetetlen lépés ennek a szerkezetnek a megváltoztatása, egy olyan állam, amely döntően a bérből vagy egyéni vállalkozásból élő többség érdekképviseletére épül.
Utópisztikusan ideális esetben ez azt jelenti, hogy a parlamenti képviselők, pártvezetők között nem lehetnek olyanok, akik közvetve vagy közvetlenül nagy gazdasági érdekeltséggel rendelkeznek, szoros kapcsolatban állva tőkés elitekkel. Kétségtelen, hogy ez nem reális követelés, hiszen komoly érdekeket sértő alkotmánymódosítás kéne hozzá. De a baloldali szerveződések tehetnének lépéseket ebben az irányban. Abszurd, ha magukat szociáldemokratának nevező alakulatokat tehetős vállalkozók irányítanak! Hiába vannak felvilágosult elveik, hiába dobog bennük szociális érzékenység, napi érdekeik más pályára irányítják őket. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de a tág értelemben vett (nem feltétlenül vörös vagy marxista) szociáldemokrácia feladata a dolgozói és általános állampolgári érdekek képviselete. Ehhez a társadalmi réteghez tartozó vezetőkkel, politikusokkal, átlátható, ellenőrizhető szervezetekkel. Amelyek működése már önmagában mintát jelenthetne a törvényhozásban és a közéletben egy demokratikusabb állam felé.
Autonómia és demokrácia
Nincs kizárva, hogy egy ilyen áramlat idővel széles választói rétegek bizalmát szerzi meg, és kormányra kerül. Feladata nem merülhet ki abban, hogy igazságosabb közteherviselési rendszert vezessen be, különféle segélyekkel erősítse az egzisztenciális biztonságot, több pénzt tegyen a közszolgáltatásokba. Jó esetben saját működési mintái mentén demokratizálnia kell az állam működését. Mindenekelőtt a közintézményekét. Át kéne engedni nekik fontos jogosítványokat. Az egyetemek autonómiája évszázadok óta elfogadott (az volt itt is, a modellváltások előtt).
De miért nem lehet tágítani az autonóm működés kereteit a teljes oktatási rendszerben? Vagy az egészségügyben, a szociális szférában, kulturális intézményekben? Miért nem irányíthatják a tanárok iskoláikat, az orvosok, nővérek a kórházaikat, és így tovább?
Miért ne választhatnák meg vezetőiket? Miért ne lehetnének egyeztetett elképzeléseik reformok alapvetései? Miért ne képviseltethetnék magukat a költségvetés kialakításában? A közintézményi autonómia növelése komoly, nélkülözhetetlen lépés egy szociális állam felé. Hiszen minél többen vehetnek részt valamilyen szinten, elsősorban saját területükön közvetlenül intézmények működtetésében, fontos döntések előkészítésében, meghozatalában, annál mélyebbek a demokrácia társadalmi gyökerei. Arról nem is beszélve, hogy feltehetően rengeteget javulna a közszolgáltatások színvonala. Ha az álmokból visszatérünk a valóságba – bár az életben a kettő egymásba kapaszkodva létezik –, a nagy kérdés persze az, megszilárdulhat-e egy polgári rendszerben efféle „kettős hatalom”. Szélsőségesen poláris formában (tőkés gazdaság – közösségi állam) egyelőre aligha.
Láthattuk, hogyan fojtotta meg a válságba jutott Görögországban 2015-ben hatalomra került, radikálisan baloldali Sziriza törekvéseit a nemzetközi tőke. De tanulságos, bár kicsit specifikusabb hazai példát is említhetünk. A 2019-es önkormányzati választások után felvillanhatott annak reménye is, hogy az ellenzéki többséggel megalakuló testületek (legalább Budapesten) képesek lehetnek új, demokratikus minták felmutatására az autoriter kormányzati gyakorlattal szemben. Igazán markáns, szervezeti szinten is manifesztálódó alternatívát azonban nem sikerült kialakítani, részben a kormány szorongatása, részben belső politikai érdekellentétek miatt. Úgyhogy a szociális államra vonatkozó elképzelések továbbra is inkább utópisztikus jellegűek. De efféle víziók nélkül még egy megfelelő pillanatban sem igen mozdul meg a progresszió szekere.
