Gyurcsány Ferenc fejében kigyulladt egy újabb lámpa. „Oszlassuk fel a parlamentet, legyen előre hozott választás!” – hirdette meg a Facebookon, és pártja lépéseket is tett ebbe az irányba. A parlamentben. Remek, igazán remek. Alapjában csak két baj van vele. Az egyik nem igazán súlyos, hiszen morális jellegű. Gyurcsánynak súlyos, közvetett (!) felelőssége van a jelenlegi rendszer kialakulásában és elfajzásában. Képtelen volt időben lemondani a kormányzásról, amivel „elősegítette” egy agresszív tábor kétharmados erővé növekedését. Majd képtelen volt elfogadni, hogy háttérbe kéne lépnie, legalább egy hosszabb időre, bizalmat vesztve, fekete bárányként is a porondon akart maradni, ám ezzel végül nem a Fidesz, hanem az ellenzék felszámolódásához járult hozzá. Feltehető, akaratlanul.
A másik gond a kezdeményezésével sokkal fontosabb. A parlamentet nem lehet feloszlatni, mert nem létezik. Orbán már feloszlatta. Nem hangzatos kirohanásokkal, jelszavakkal, hanem kitartó politikai aknamunkával, gátlástalan hatalomkoncentrálással. Egy putyini jellegű, autokratikus rendszer kialakításával.
Nem létező parlamentet tehát nem lehet a nem létező parlamentből feloszlatni, még kilépni sem lehet belőle, és egy előre hozott választás sem teremti újjá. Mert pillanatnyilag maga a parlamentarianizmus is halott. A többpárti, képviseleti, polgári demokrácia. Magyarországon a parlamentinek nevezett voksolás 2018 óta – a rendeleti kormányzástól számítva pedig végképp – valójában elnökválasztás. De ez sem pontos megjelölés, hiszen az elnöki rendszerekben is fontos ellensúlyozó intézmény a parlament, a szenátus. Inkább afféle királyválasztásról lehet beszélni. Az ellenzéki összefogások kényszere is ebbe az irányba mutatott. Csak nem tudtak megállapodni az uralkodójuk személyében. Még egy demokratikus előválasztás eredményét sem voltak képesek egységesen elfogadni. A jelenlegi ígéretes ellenzéki alakulat, a Tisza ugyan pártnak nevezi magát, és jogilag az is, működése azonban egyelőre inkább mozgalmi, népfront jellegű, és elsődleges mozgatója egy bizalmat élvező „nagyherceg” trónra juttatása. Ami teljesen érthető és támogatható, hiszen a jelen valósága ezt az alternatívát kínálja a változtatáshoz.
Ugyanakkor jogosnak tűnnek azok a félelmek – még ha sokszor fundamentalista szemlélettel fogalmazódnak is meg –, hogy egy új „király” nem orvosolja a mostani helyzetet.
Automatikusan valóban nem. Győzelme és „megkoronázása” pillanatában még mindig nem lesz igazi polgári demokratikus parlamentünk. De ma már az is fellélegzést jelentene, ha Magyar Péter kormányzó pozícióban a „felvilágosult abszolutizmus” gyakorlatát követné. És persze az sincs kizárva, hogy elkezdi (elkezdheti) helyreállítani a parlamentarizmust. De hogy végül mi lesz, teljesen bizonytalan.
Az orzó és a torzó
Egy többpólusú képviseleti erőtér nélküli polgári rendszerben minden bizonytalan. Mert az autokratizmus nem rendszer, hanem éppen annak kikapcsolása. Nem királyság, nem államszocializmus, mert azok működő struktúrák. Sokkal inkább „nemdemokrácia” – Tóth Gábor Attila kategóriáját használva. Ahol az úgynevezett demokratikus intézményrendszernek egyetlen feladata van: a kormánypárt autokratikus hatalmának legitimálása. Kómába dermesztett struktúra.
Kérdés lehet ma már az is, érdemes-e egyáltalán újraéleszteni. Hiszen mindössze húsz évig bírta valamennyire szusszal. A jelenlegi nullponton könnyen lehet fantáziálni. Hallani olyan elképzeléseket, amelyek a közvetlen demokrácia felé közelítenek. Miközben a Tisza a jobboldalon helyezi el magát, egyes vezetőitől, például Tarr Zoltán alelnöktől – aki előszeretettel hasonlítja az Orbán-rendszert a Tanácsköztársasághoz és a Kádár-korszakhoz – olyan modelleket hallani, amelyek az önigazgatási szocializmus eszméjét idézik. Az emberek döntsék el, mit akarnak, a szakmai közösségekre kell bízni az egyes területek irányítását. Magyar Péter is gyakran hirdeti, hogy nem a pártnak kell programot adni az embereknek, hanem támogatói mutassanak utat a pártnak. A Tisza-szigeteknek ennek megfelelően nem végrehajtói, aktivista, hanem kreatív politikai szerepük lenne. A politikai élet társadalmasításának koncepciója bizonyos szinten jelen van a zöld és természetesen a baloldali gondolatvilágban is – pillanatnyilag jelentős szerveződések nélkül. Szép elképzelések, magam is hívük vagyok, de hiányzik hozzájuk az alapfeltétel: a gazdasági-társadalmi viszonyok átalakításának követelése. A korlátlan magántulajdon megszüntetése, a termelőeszközök, állami szolgáltatási intézmények társadalmasítása, a munkástanácsok örökségének korszerűsítése. Ezt csak radikális baloldali csoportok képviselik – elméleti szinten.
Ha viszont jelenleg a magántulajdonon alapuló piacgazdaság szentségéről és egy erre épülő jóléti állami modellről, a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmi ág szétválasztásáról, az emberi jogok tiszteletben tartásáról van társadalmi konszenzus, akkor fel kell támasztani hozzá a polgári demokráciát, mert ez biztosítja számára a megfelelő politikai teret. Viszonylag széles, 10-15 százalékos támogatottsággal és országos hálózattal rendelkező pártokkal. És nem kell meglepődni, csalódottan bosszankodni azon, hogy bármilyen színűre festik is magukat, bármilyen társadalmi rétegeket akarnak majd megszólítani, alapvetően mind polgári pártok lesznek, döntően az elitek és a középrétegek érdekeit fogják képviselni. A többieknek csurran, ami éppen cseppen a stabilitás fenntartásához. Ebből a modellből nem vezet út az egyenlőség, a valódi társadalmi igazságosság felé. A polgári pártszerkezet mégis le tud fedni bizonyos szintű társadalmi tagoltságot. Nem mindegy, melyik politikai erőre szavazunk, de egyiktől se várhatunk csodát. Ahhoz más viszonyokra, más rendszerre lenne szükség. Amelyről már sok szépet tudnak mondani a hívei, de pillanatnyilag nem érzékelhetők a gyökerei, létező mintái.
Az igazi baj az, hogy ma még az sem világos, hogyan találhat vissza Magyarország a polgári demokráciához. Óriási kérdőjeleket okozna, ha a választási „királyháborúban” a tiszások jutnának kétharmados hatalomhoz.
Ez totális újrakezdést jelentene, de ismét túlméretezett politikai erőkoncentrációval. A folytatás kiszámíthatatlan. De sokkal valószínűbb, hogy erőegyensúly áll be, a mandátumok számában is, a fideszes és a tiszás tábor között. Azaz bármelyikük kerül hatalomra, nem lesz kétharmada. Indulásnak biztató, de totál homály, mi sül majd ki ebből a birkózásból. Az ország belefáradt a kétpólusos megosztottságba, és nem biztos, hogy felszabadulást jelent számára, ha a politikai tér szerkezetileg-szervezetileg is hozzáidomul. Ha nem sikerül változtatni a választási törvényen, és nem jelennek meg új, potens, érett szemléletű pártok, amelyek képesek elnyerni állampolgárok sokaságának bizalmát – nem az országmegváltásra, hanem a képviseleti politizálásra való „szakmai” alkalmasságukra –, torzó marad a magyar polgári demokrácia.
Kulturált struktúra
Az elmúlt hónapokban sok szó esett a németországi politikai válságról. A rendszer a megbénulás határán, feltartóztathatatlanul tör előre a szélsőjobb. Úristen! Mindez hazai képzeteink mentén már-már kaotikus állapotokat, drámai áthangolódást sejtetett. Aztán eljött az előre hozott választás napja. A társadalom érezte felelősségét, szokatlanul sokan mentek el szavazni. Az előrejelzések pontosnak bizonyultak, a jobboldali centrum győzött, a szélsőjobb jelentőset erősödött, a szocdemek visszaestek, a zöldek megtartották szavazóikat, és helyet kapott a szélsőbal. A pártok 8–29 százalékos skálán osztoztak a mandátumokon. Az AfD-t sikerült kiszorítani a hatalomból, az Unió-pártok és a szociáldemokraták között megkezdődtek a tárgyalások egy nagykoalícióról. A választás estéjén, az alapvető eredmények ismeretében már ott ült az összes párt vezetője az egyik köztévében egy közös asztal mögött. Tekintetük még tükrözte az események feszültségét, de fegyelmezetten válaszoltak a műsorvezetők kérdéseire, elmondták álláspontjukat, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy sértő megjegyzést tegyen bármely politikuskollégájára, annak szervezetére. Képesek voltak egy válságosabb helyzetben is demonstrálni a nemzet egységét. A polgárok, ha nem is feltétlenül boldogan, de nyugodtan mehettek aludni. Megvolt, ennyi volt, izgi volt, az élet csorog tovább.
Mi mikor jutunk el idáig? Tíz év múlva? Ötven év múlva? Soha? Vagy már a közeljövőben? Sejtelmünk sincs. De miért pont ez a folyamat lenne felvázolható, amikor azt sem tudni, mi fog zajlani körülöttünk? Hogyan lehet majd lezárni az ukrán–orosz és a gázai háborút? Milyen alkukra készülnek a nagyhatalmak? Átalakítják azt a francos világrendet, vagy így hagyják? Milyen lesz Európa jövője? Milyen irányba mozdul az Unió? Milyen szövetségi rendszerben rúghatjuk tovább a labdát? Kipottyanunk a másodosztályba? Háborúk? Béke? Vagy megint háború és béke?
