A minap egy dühös – vagy inkább elkeseredett? – posztot olvastam a generációk között feszülő antagonisztikus ellentétről, ami a kommunikációra való képtelenségben nyilvánul meg, illetve, az abban folyamatosan fellelhető félreértéseken alapul. A posztoló írt még a neveltetési különbségekből adódó tiszteletlenségről, érdektelenségről, a virtualitás mindenhatóságáról, az interperszonális kapcsolatok ellaposodásáról, és a konklúzió természetesen az volt, hogy régen minden jobb volt.
Első olvasatra azt morogtam, ez hülyeség, én például majdnem hatvanasként remekül megértem magam a nálam fiatalabbakkal, legyenek bár negyven- vagy akár húszévesek, meg is tudom érteni őket, és továbbgörgettem a közösségimédia-oldalon, hogy még rengeteg, másoknak problémát okozó dolgot elbagatellizálhassak. Aztán felálltam, hogy egy teát készítsek és elkezdjek írni. És láss csodát! A rubinteából felszálló aromás páragőzt mélyen beszívva, nem ihletet kaptam, hanem magamba szálltam.
Elképzeltem, hogy a hajnali órákban kelő, velem egykorú nőtársam – de lehet férfi is, nem vagyok kirekesztő, csak a tökéletes beleélésem okán vettem a női példát – borzas hajjal áll a tükör előtt, hunyorogva szemléli egyre mélyülő ráncait, egyre vastagabb nyakát és tokáját, a derekát is érzi, ami picit megroppant előző nap, amikor a cekkereit kiemelte a bevásárlókocsiból, alvástól merev, csikorgó ízületekkel mosakodik, öltözködik, éhgyomorra hamar lenyel egy csésze kávét, majd a tükörben elnézve magát, megfogadja, hogy most már aztán tényleg fogyózni fog, mert itt a tavasz, és tuti nem megy rá semmi tavalyi, tehát nincs egy rongya sem, de egy fillérje sem, hogy pótolja a kihízott cuccokat, és miután ezt végiggondolja, ébresztő!, vakkant be a hálóba, a férjének, akivel évek óta nemhogy párnacsatájuk, de egy közös programjuk sem volt, azután ébresztgeti a morgós nagykamasz gyermekeit, akik amúgy fütyülnek rá, amióta a mobil az isten nekik, reggelit készít hármuknak, aztán nehézkesen nekilódul a napnak, nagy sóhajjal elindul dolgozni, és már éri is az első bosszúság, amikor kimarad egy járat, és csupán a második, dugig tömött buszra fér fel, ahol egy tizenéves úgy oldalba vágja a hátizsákjával, hogy csak úgy nyekken bele a veséje, amire ő keresetlen szavakkal és egyáltalán nem asszertíven reagál, erre még a kamasznak áll feljebb, minek áll az öreglány az útba, veti oda neki nyeglén, amitől elfogja a düh, ami kúszik felfelé a gyomrából a torka irányába, és legszívesebben sikítva menekülne le a buszról, de tudja, akkor nem ér be a munkahelyére, ahol a főnöke ezért úgy letolná, hogy nem állna meg a lábán, tehát csak nyel egy nagyot, és magában hüledezve nézi, hogy a srác, aki az imént majdnem szervdonort csinált belőle, egy ülésen szétterpeszkedve már vígan nyomogatja a mobilját, és láthatóan se hall, se lát, belemenekült egy más világba, mert ő az a generáció, amelynek tagjai az anya gyengéd költögetése helyett az ébresztő vijjogására keltek, hisz’ anya már a két kisebbet öltöztette, etette, saját magát szedte rendbe, hármuknak készített szerény tízórait, mert nemcsak apjuk hírét nem hallották évek óta, hanem gyerektartást sem láttak tőle, pedig a bíróság is kimondta, határozat is van róla, csak hát apa úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben, ezért a srác nem kaphat márkás edzőcipőt, csak kínait, új mobilt, csak az unokatesója megunt készüléke jut neki, amiért az osztálytársai folyton kicsúfolják és kiközösítik maguk közül, ezért nem tud majd bulizni járni, szóval, csajozni sem, ezt már most látja, plusz belőle is olyan lúzer lesz majd, mint az apjából, jövendöli a mindig hullafáradt, az életbe keseredett anyja, akivel még sosem beszélt egy igazán jót, pedig régebben még szüksége lett volna rá, de most már csak dafke sem áll szóba vele, és akkor jön ez a nyanya itt a buszon, és kioktatja, mint Zsófi néni a suliban, aki nap mint nap azt hangoztatja, ő egy kiégett, alulfizetett, túlhajszolt pedagógus, aki már csak a nyugdíjazását várja … – és itt elfogyott a teám, a zsúfolt buszról visszatértem a számítógép üres képernyőjén villódzó kurzorhoz.
Könnyű nekem jó fejnek lenni a nálam idősebbekkel, fiatalabbakkal, mert kevés kényszerítő elem van az életemben. Szüleim sajnos már nincsenek, a gyermekem felnőtt, ezért gondoskodnom nem kell senkiről, tehát ez nem veszi ki belőlem az erőt. Nem munkám van, hanem hivatásom, írok, amit imádok, vannak tanítványaim, akiket kedvelek, ez is pluszt ad az életemhez. Hivatalból olvasok, színházba, moziba, koncertekre járok, a látottakról-hallottakról csevegek hozzám hasonszőrűekkel, ami feltölt, új gondolatokra sarkall és energiát ad a továbblépésre. Olyan emberekkel veszem körül magamat, akikkel jó együtt lenni, mert motiválnak, inspirálnak. Távlati céljaim és konkrét terveim vannak, amik koncepcióba rendezve várnak, hogy sorra kerüljenek, és beteljesüljenek. Az ifjúság édes madarát dédelgetem ezzel az életformával, aminek vannak hátulütői is, de az nem ennek a cikknek a témája.
Mit adok én a generációs békéért? A neveltetésem még az old school kategória, ami a tiszteletadáson alapul. Megtanultam és megtapasztaltam, hogy tiszteletet csak akkor tudok kivívni, ha tiszteletreméltó életet élek. Számomra ez folyamatos tanulást és a látóköröm szélesítését, egymás elfogadását, és támogatását jelenti, az élni és élni hagyni elv alapján. Az életkor számomra nem lényeges, a gyermeknek és az aggnak egyaránt kijár a tiszteletadás a fenitek alapján. Sokat tanulok a fiatalabbaktól és az idősebbektől, szeretek minden korosztállyal együtt lenni. Meghallgatom őket, nemcsak kinyilatkoztatom a számomra igaznak, validnak érzett valóságot. A virtuálisat is elfogadom, mert tudom, hogy a fejlődés és a változás a világ rendje, és próbálom az új szemlélettel izgalmasabbá tenni a mindennapjaimat. Ebben az 1995 és 2009 között született Z-, de még inkább az Alfa-generáció (2010–) tagjai tudnak rengeteget segíteni, és lelkesen meg is teszik, ha olyan módon kérem őket. Régi bölcsesség, és mivel stílszerű, ide kívánkozik: „Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten.”
A generációk kooperációjának szép példája a Centrál Színházban nemrég bemutatott Egy bizonyítás körvonalai című dráma, amelyben egy apa-lánya kapcsolatot ábrázolva színpadra lépett a Nemzetiben tavaly novemberben, próba közben balesetet szenvedett két művész, Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó. A Puskás Tamás rendezésében látható előadásban többek között az egymásra épülő tudások kontinuitása és harmonikus együttélése látható. Hogyan tágítja ki a lány elméje horizontját az apjától örökölt tudásvágy, és miben tudja visszahatólag segíteni lánya jövőjét a már elhunyt apa? „Kisgyermekként mindenki csupán ígéret, és rászorul arra, hogy a felnőttek elhiggyék: egyszer ő is hasznos és sikeres tagja lesz a közösségnek.” – mondta Puskás Tamás.
A generációk közötti jó viszony titka a nyitottság. A másik emberre, aki Ady szerint „fenség, Észak-fok, titok, idegenség”. Ismerjük meg őket, egymást! Ne derogáljon egy fiatalabbtól tanácsot kérni, egy idősebb világlátását elfogadni!
A keleti kultúrákban a fiatalság kultusza helyett az idősebbeket éltetik, őket emelik piedesztálra a bölcsességük okán. Száz nevetőránc mögött ezer olyan gondolat, és élettapasztalat rejtőzik, ami továbbadásra érdemes. Tudják ezt jól a kínaiak, japánok, indiaiak, de így gondolják Ausztráliában és Afrikában, sőt, Skandináviában és Itáliában is, ahol több generáció él együtt békés egymásrautaltságban. Ahol az idős embereket tisztelik, nagy eséllyel a fiatalabb lelkek is jól érzik magukat egymás társaságában. A hollywoodi filmekben vagy a főként Indiában készült fotókon ámulva nézem, ahogy egy-egy vonatszerelvényre több százan felkapaszkodva, lényegében egymás hegyén-hátán utazva, egymást segítve jutnak el a céljukhoz. A generációk is így kapaszkodhatnának egymásba, mintegy korlánc gyöngyszemei, átadva azt a felhalmozott tudást, amit életük hetven-nyolcvan éve alatt magukba szívtak. Az lenne jó, ha az egyik generáció elkezdené a mondatot, az utána következő folytatná, az azt követő pedig befejezné, amiből új gondolat serkenne, és ez így foroghatna végestelen végig, mint egy nepáli imamalom.
