Barátaim és ismerőseim kétségbeesve posztolnak mindenfelől és mindenfelé az egészen elképesztő eseménysorról, ami a Fehér Ház ikonikus termében zajlott egy kis ütköző állam és a Római Birodalom fejei között. A szerencsétlen szarmata vezetők hiába kilincseltek Rómában, érveltek azzal, hogy évente több tízezer lovat hoznak be a Tisza folyó mentéről (amelyet ekkor még nem is Tiszának hívtak), ami elengedhetetlen a római hadsereg ellátásához, a császár röhögve hallgatta az amúgy mélyen lenézett, bohócgúnyába öltözött szerencsétleneket, akik a hun rémálom elől kerestek menedéket a pompásan díszített megapoliszban. A császár kissé szabadjára engedte száját, hű szajhái kifáraszthatták, érthető a türelmetlenség.
Barátaim és ismerőseim értetlenkedtek az amerikai elnök megalázó magatartásán. Pedig Trump mindig is velünk volt. Ott volt, amikor a kisgyerekeket az asszírok égő tűzbe vetették, amikor Timur Lenk fejekből dombot rakatott, és bőrökkel vonta be, emberirhával. Ott volt, mikor az aztékok vadásztak esőerdőkben áldozatokra a templomnak, mikor Robespierre és Marat versenyben írták alá a halálos ítéleteket. Ott volt Katińban, a Gulágon, Vietnamban, Koreában, ott volt a varsói gettóban, ott volt ezer helyen, érdekes módon, mindig kicsit máshogy nézett ki, de a mosolya, ugyanaz maradt. Ugyanis ölni és gonoszkodni valami leírhatatlanul jó és kéjes érzés, már annak, aki szeret hatalmaskodni mások felett, senkihez és semmihez nem hasonlítható, bódult állapot, kicsit elzsibbad a nyelv, és csiklandoz az ágyék, delejes kéj, mi nem is ismerhetjük, mi, naivak, mi táplálékállatok, vadászatok terítékei, statisztikák.
Egyszer a suliban, ahol tanítottam, éppen a demagógiát, tömegmozgalmat magyaráztam, és megkérdeztem egy közismert Fradi drukker ultra fiút, akit édesanyja egyedül nevelt, hogy miért jó benne lenni a kemény magban. Jó együtt menetelni, érezni a tömeget, a hatalmat, amit a csapat jelent? Kicsit gúnyosan elmosolyodott, amúgy nagyon csendes srác volt, sok minden benne volt a mosolyban, egy kicsit habókosnak, puhapöcsnek gondolt hórihorgas libsi tanárnak. Nem szándékoztam megzavarni elmélkedését, akartam látni a reakcióit, nem bántott predesztinációja.
Borús idők jártak Egerben a Csebokszári lakótelep betonszagú házai között. A toronyházunkban lakó barátaim, akik pár év alatt radikalizálódtak, egyre elkeseredettebb harcokat folytattak a tanácsi házakban élő cigány bandával. Már az országos hírekben is benne volt a lakótelep, nem egyszer olyan verekedéseket láttam, ahol akár 60, vagy több ember is püfölte egymást, kerítéslécekkel, rudakkal, a földön összetört motorok feküdtek, pár ember társaságában. A csúcsponton már 500 tagja volt az egri szélsőjobbos sejtnek, és bár mindenki tudta, hogy én nem vagyok skinhead, a hajam sem volt rövid, mégis sokat lógtam a barátaimmal, akik még a korábbi életszakaszból maradtak velem, amikor még a pubertás kor előtt az erdőkben aludtunk, barlangásztunk, sátoroztunk, orvhorgásztunk Szalókon, és sziklát másztunk a Bükk hegység sok pontján, vagy csak csináltuk a csintalankodásokat, amiket mindenki csinált gyerekként.
Barátaim csodálatosan néztek ki, mindenki bomberban, farmer, magas, fekete bakancsok, fehér fűzővel (ez a nácik jelképe, a szélsőbalos punkok vörös fűzőt viseltek), majdnem mindenkinél fegyverek, rugós kések, baseball ütő, seprűnyél, lánc. Egyszer Apám, rendesen megijedt tőlünk, mikor benyitott a lépcsőházba és halál udvariasan ráköszönt 14 árny... JóestétGyuribááá!
Emlékszem, hogy milyen volt együtt menni az utcán. Mikor megnézem a Football factory filmet, vagy bármely olyan alkotást, ahol gang, csapat vonul, focihuligánok masíroznak, megint érzem az erőt magam is. Furcsa érzés volt. Kabátujjban seprűnyél lapult meg egy boxer, a többiek mondták, nincs mese, ha velük nyomulok, kell valami, mert ha ránk jönnek, verekednem kell, ez a szabály. Szívem a torkomban dobogott, és aztán nagy futás volt persze, de emlékszem, mikor vagy húszan vonultunk, és láttam, a felnőttek óvatosan kitérnek előlünk, azok, akik még pár éve lekiabáltak, ha késő este fociztunk a téren. Bizony kellemes, jó érzés volt. Éreztem az erőt, nekem nem kell megmagyarázni, miért delejes, ezt akartam látni a fradista srác arcán is. Mit tudott ő arról, hogy egy ligában fociztunk egy adott életszakaszban, csak pár év eltéréssel? Neki csak egy hülye voltam, egy béna tancsi.
Néha eszembe jut az akkori csapatom, páran még ma is ezen a hajón ülnek, butaságokat beszélnek. Az egyikük koldus egy patika mellett, teljesen vak, páran meghaltak különböző okok miatt, volt köztük baleset, verekedés és drog. Többen profi bűnözők lettek egy időre. Egy igazi vesztes generáció szerencsétlen mellékszereplői voltunk mi ott.
Egyik este, éppen a ház előtt álldogáltunk Lalikával (akit később tévedésből Füzesabonyban nyomorékra vertek a pályaudvaron) és Szilivel, aki ma példás családapa és vállalkozó, mikor a sarkon, tőlünk valami 200 méterre feltűnt Rigó barátunk két másik sráccal. Felálltunk, és a szotyizás közben vártuk a többieket, akik fekete dzsekiben közeledtek, mikor a sötétben, pár sóhajtásnyi árny osont előre, és vetette rá magát hőseinkre, mi kutyánk kölykeire! Néhány gyors tarkós becsúszott, barátaink azonnal vágtába ugrottak, futottak mint a gazellák, de bizony jó pár ütés beakadt, alig tudtak elszaladni. Magam azonnal elkezdtem rohanni feléjük, segíteni akartam, és biztos voltam benne, hogy jön mindenki velem, de ez is olyan volt, mint a tanártüntetés évtizedekkel később, ahol egyedül árválkodtam a Parlamentnél a suliból. Ahogy villámsebesen rohantam, szembe futott velem a három barát, de annyira meg voltak rémülve, hogy bizony elrobogtak mellettem, és a házunk felé futottak. Én hiába perdültem meg, azt vettem észre, hogy senki sincs se mögöttem, se mellettem, a kapuból integetett és huhogott mindenki, hogy fussál haver, mert rajtad az ellen!
Hirtelen megint megfordultam. Három roma fiatal vett körbe, ék alakban, velem szemben egy közismert bokszoló állt, azt hittem, összepisilem magam a félelemtől. A srác azonnal harci pózba vágta magát, és bár látszott, kicsit ittas, tudtam, nem vagyunk egy súlycsoportban. Egyrészt hírhedten nyüzüge srác voltam, nem is voltam verekedős, csak a többiekkel lógtam, nem akartam én problémát, de a probléma sajnos már előttem állt, és nekem semmi esélyem nem volt.
Nem tudom, ki vezette a karom, vagy mi is történt, hirtelen kiléptem és egyetlen ütéssel úgy állcsúcson kentem Jónást, hogy felakadt a szeme és lebicsaklott a földre, nem is mozdult másodpercekig. A másik két barátja , döbbenten nézett rám, de belefulladt a szó a házunk felől kiabáló brigádba is, csak Zoli bá harsogott a tizedikről, hogy kuss legyen, de azonnal, nem tud aludni. Megpördültem és vissza iramodtam, a többiek ujjongva vártak, soha nem tapasztalt melegség járt át, valaki lettem, nem csak a kis béna, értelmiségi hülyegyerek, az egyetlen, aki gimibe járt a telepről.
Pár perc múlva, egy Lada parkolt le a sarkon, Rácz szállt ki belőle, rettegett bandavezér.
– Ki ütötte le Jónást?... Kérdeztem valamit! Betört az orra, vinni kellett ügyeletre!
Félve tettem fel a kezem, eléggé meglepetten nézett rám.
– Tudod hogy ennek meglesz a következménye?!
Bánatosan bólintottam, pontosan tudtam, hogy többet nem lesz nyugtom az életben. Azonban az történt, amit el sem tudtam képzelni. Engem soha többé senki nem vegzált a telepen. Soha! Ennyit arról, hogy az erőszak nem megoldás a problémákra.
Évtizedek teltek el, felnőttem, családom lett. A párommal éppen a patika mellett sétáltunk a piac mellett, mikor a sarkon Jónás tűnt fel a feleségével és egy leánygyermekkel. Az adrenalin azonnal az egekbe szökött a fejemben, szinte megszédültem, Szépen megnőtt egykori ellenfelem, tagbaszakadt ember vált belőle. Mellette egy szép roma nő lépdelt egy csiripelő kislánnyal. ő is észrevett azonnal, láttam, megrebbent a szeme, magam is már kétméteres, majd kilencven kilós ember lettem.Volt vagy 50 méter közöttünk, de a táv gyorsan fogyott, kitérni nem lehetett, egyik oldalon fal volt, másikon egy étterem és parkja, kissé idétlen lett volna megkérni a nejemet, hogy ugyan másszunk már át a bokrokon, fizetek egy kólát a teraszon. Húsz, tíz, öt, én annyira izgultam, hogy nem is tudom merre néztem, de tudtam, most fel kell emelnem a tekintetemet. Rita semmit nem sejtve lépdelt mellettem, kislányunk egy babakocsiban szemlélődött. Ekkor néztünk egymás szemébe, láttam a félelmet az övében is. Hirtelen hangosan köszöntem, amit viszonzott, egymás felé léptünk, és kezet adtunk egymásnak. Mintha víz alól bukkantam volna fel, olyan érzés volt, meglepettnek látszott ő is, és megkönnyebbültnek.
– Szia, hogy vagy, gratulálok a családodhoz, milyen bájos leányka!
– Ó, köszönöm, jól vagyunk, de milyen szép családod van, én is gratulálok!
– Egészség, jól vagytok, testvéred?
– Minden rendben, veletek? Mindenki egészséges?
– Hála istennek, igen!
Megint megszorítottuk egymás kezét, jó egészséget kívántunk, és ekkor bennem valami felszakadt. Az a fekete felhő, amit azóta titokban viseltem magamban, a póló alatt egyszerűen felszívódott. Nem a betört orr, hanem ez az egész, hogy én egykor ilyen butaságokban vettem részt, erre időt szántam, hülyeségeket beszéltem, és akaratlanul is részt vettem olyan dolgokban, ahol emberek féltek egymástól és emberek bántották felebarátaikat. Az ég kék volt, sokkal kékebb, és a nap is határozottan jobban ragyogott. Rita oldalra fordulva kérdezte, ki volt ez a család, intettem neki, hogy majd később elmondom, most szólni nem tudok.
Nézem ezt a pökhendi arcot, Trumpot, aki talán egy könyvet nem olvasott el, aki az angolt hivatalossá akarja tenni, olyan államokban is, ahol a sziú vagy a spanyol a beszélt nyelv, esetleg más nyelven nem is értenek a népek; aki olyan atmoszférát sugall, mint egy marhakereskedő, így képzelem el Campbellt, aki eladta a skótokat az angoloknak, látom mentében és karddal az oldalán. Itt volt Ő mindig, és az benne a rettenetes, hogy látom magam benne, egy végtelenül szerencsétlen esetben, hogy egy abuzív milliomos családban születek, gátlások nélkül és apám olyan embereknek mutat be, akik majd egyengetik az utam. Látom magam, hogy nem olvastam el azt a rengeteg könyvet, nem élek Párizsban a meleg negyed mellett, nem tanulok nyelveket, nem ismerem meg a mai, végtelenül tájékozott és kellemes barátaimat, akik szintet adtak az életemnek. Látom magam a megpróbáltatásaim nélkül, a tanulás folyamata nélkül, alázat nélkül, hogy kilépek a Pepi bisztro ajtaján szombat este, tízkor zárnak, botladozok hazafelé Egerbe, nem Egerben, és boldog vagyok, mert felmerül, amiről éppen beszélgettünk a haverokkal, hogy esetleg Kárpátalja, visszakerülhetne, ugyi, ha jó mennek a dógaink, ha a csillagok jó állnak, he, akkor, akkor milyen jó lesz nekünk! És ebben az a baj, és rettenetes, hogy mindannyiunkban benne van Trump, illetve bárhogy hívhatjuk ezt az árnyat, és mindenkinek saját felelőssége, hogy ezt az állatot, Smith ügynököt a Mátrixból, valahogy távol tartsa a lelkétől.
Szerintem bajban vagyunk. Sokan vagyunk, törzsek szabdalják a világot, vélemény, etnikai, vallási, szokás és ideológia törzsek, és az agresszívabb azért általában győzni szokott a végén. Egyszer-egyszer odacsap a Dávid Góliátnak, de valljuk be, a végén nem a jó győz, hanem az állat! És ettől én most megint nagyon meg vagyok ijedve, mert csak egyszer lehet olyan mesebeli szerencséje az embernek, hogy lecsap egy bokszolót.
