– Mit jelentenek valójában a drámai bejelentések, hogy megváltozik a világrend? Egyáltalán, milyen a jelenlegi?
– Három fontos szempontot mondanék, bár tudom, hogy a hármas keret gyanús, mivel leegyszerűsítést sejtet. Az első, hogy nézzük meg, milyenek a rendszer legfőbb szereplői. Ha hagyományos értelemben vett államok, vesztfáliai rendről beszélhetünk. Az 1648-as vesztfáliai béke után ugyanis az államok egyre inkább elismerték egymásról, hogy formailag egyenlők, vannak bizonyos jogosítványaik, és a belső dolgaikban ők maguk döntenek. Az 1989 után kialakult világra azt mondták, posztvesztfáliai rend: az államhatárok kevésbé meghatározók, sok olyan nemzetek feletti szabály, norma, intézmény létezik, amelyek korlátozzák is az államok cselekvőképességét. A folyamat másik vezérfogalma a globalizáció, amely világossá teszi, miért jött létre a posztvesztfáliai világrend. A világgazdaság szerkezete, az emberi érintkezések módja, intenzitása átalakult, megnőtt a határokon átnyúló forgalom. Ezek a teret másodlagossá tevő, az egész glóbuszt valamilyen egységbe szövő kereskedelmi, társadalmi, kulturális kapcsolatok olyan valóságot teremtettek, amelyben a vesztfáliai állam már nem tudott igazán jól működni.
A posztvesztfáliai világrend és a globalizáció persze nagyon összefüggő fogalmak. A harmadik tényező, amely szintén nem független az első kettőtől, hogy 1989 után újra kialakult egy hegemonikus szerkezet a nemzetközi politikában. Meghatározó szereplője, az Egyesült Államok birodalmi vagy hegemonikus stratégiája azonban nem egyszerűen azon nyugodott, hogy erővel elrettenti ellenfeleit, hanem azon is, hogy minél több szereplőt bevon nemzetközi intézményekbe, valamekkora részvételhez juttatva őket a nemzetközi politikában. Ez csírájában a 19. századi brit hegemóniában is megjelent már, de az amerikai „verzióban” kapott igazán meghatározó szerepet. Sokan Geir Lundestad amerikai tudós után „meghívásos birodalomnak” nevezték ezt a rendszert, amelyben az Egyesült Államok szerepvállalását számos szereplő kifejezetten igényelte – ők meghívták a birodalmat magukhoz, ahogy a szovjetektől félő, a háború után még gyenge nyugat-európai államok tették.
Olyan volt az amerikai hegemónia, mint egy hotel, ahová lehet jelentkezni, az ember kap benne egy szobát, nem főrészvényes, nem kiemelt döntéshozó, de élvezheti valamennyire az előnyeit, és a mindenkire érvényes szabályok védik.
Az 1989 utáni világot alapvetően ez jellemezte, ez kezdett most megváltozni, de még nem igazán egyértelmű, milyen irányba.
– Samuel P. Huntington műve nyomán terjedt el civilizációs megosztottságról beszélni. Ez valódi dimenzió, vagy csak ideológiai lefedése a piacokért folytatott küzdelemnek?
– A civilizációk összecsapása című könyvben megfogalmazott elmélet mára sok szempontból hitelét vesztette. Lehet, hogy volt egy pillanat, amikor a NATO-bővítéssel kitágult nyugati politikai-katonai koalíció és értékrendje nagyon erős volt, és úgy tűnhetett, ez egy civilizáció, amellyel szemben más civilizációk védekező harcot folytatnak. De amióta ez a tág értelemben vett nyugati közösség defenzívában van, egyre többen hívják fel a figyelmet, hogy a feltörekvő államok, amelyek több hatalmat, befolyást szeretnének maguknak, természetes módon ideológiákat keresnek, és felhasználnak hozzá mindent, beleértve a civilizációs identitásokat is. Ilyen például az oroszoknál az ortodox vallás, a nemzeti küldetés eszméje. Ám ha valóban civilizációs identitásokról lenne szó, abból értékelvű külpolitika következne, márpedig nagyon nem ezt látjuk. A kutatók egyre szkeptikusabbak azt illetően, hogy a civilizációs identitás magyarázná a jelenkori folyamatokat.
– Mi igazolja, hogy a nyugati érdekközösség defenzívában van?
– Kemény mutatóink utalnak rá. Az egyik a globális GDP eloszlása. 1995-ben, amikor létrejött a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO a GATT (az 1947-ben, 23 ország által megkötött általános vámtarifa- és kereskedelmi egyezmény) nyomán, a nyugatinak nevezett világ hozzájárulása a világ össztermékéhez – ha Japánt is beleszámítjuk – jóval meghaladta a 60 százalékot. Ha a mai Európai Unió kiterjedésével számolunk, és hozzávesszük Dél-Koreát is, megközelítjük a 70 százalékot. Ehhez képest mára ennek a világnak a hozzájárulása a világgazdaság össztermékéhez lecsökkent 50 százalék közelébe. Következményei természetesen kihatnak a blokk cselekvési képességeire is. A nem nyugati, részben nem demokratikus államok hozzájárulása egyre nagyobb, a gyors távol-keleti növekedésnek és a nyersanyagkincseknek, a fölmenő olajáraknak köszönhetően. Kína és az arab világ mellett ott van már India is.
Oroszország gazdasági teljesítménye erősen közepes, valahol Olaszország és Dél-Korea közötti össztermékkel, de katonai nagyhatalom. A 2010-es évek második felétől kezdve pedig azt is látjuk, különösen az első Trump-elnökség idején, hogy a változó helyzetben a Nyugat szereplőinek nincs közös víziójuk a külpolitikáról.
Korábban is volt hasonló periódus, a 2000-es évek elején, amikor az Egyesült Államok – sérülékenynek érezve önmagát – nemzetközi politikai menetelésbe, terrorellenes háborúba kezdett, hogy kiiktassa az őt fenyegető államokat. A nyugati koalíció szereplői ekkor először tényleg komolyan összekülönböztek az eszközökről, de Barack Obama elnöksége alatt egy új munkamegosztással még sikerült kikalapálni a horpadásokat.
– Erről keveset hallani. Milyen új munkamegosztásról volt szó?
– Az USA és Európa viszonyában az 1990-es évek receptje, hogy előbbi rendkívül erős, dinamikus, proaktívan jár el a nemzetközi politikai válságok kezelésében, és elsősorban támogatókra van szüksége, azokra is sokszor csak elvi szinten. A 2001-es terrortámadás hatására azonban az Egyesült Államok gyakorlati támogatást kezdett követelni. Ez komoly törést okozott, mivel Nyugat-Európa nem támogatta az amerikai fellépést – különösen Irak megtámadására kell itt gondolni. Ám az Obama-adminisztráció idején már számot vetettek az Egyesült Államok hosszabb távú, nagyobb kihívásaival. Eszerint az USA legfőbb ellenfele Kína, ezért a Csendes-óceán válik az amerikai külpolitika elsődleges helyszínévé. Európa feladata pedig saját környezete, a mediterrán térség, Észak-Afrika, Kelet-Európa és a Balkán támogatása, fejlesztése, kézben tartása lenne. Ebben a „munkamegosztásban” Európának az egykori brit, francia és német külpolitikai vonalat egységesen, nagyhatalommá erősödve kellett volna képviselnie. Az amerikaiak pedig azt ajánlják cserébe, hogy nem fékezik, hanem támogatják az európai egységet, akár a védelempolitika területén is. Mindez kiegészül egy kereskedelempolitikai javaslattal: alakítsunk ki egy transzatlanti szabadkereskedelmi partnerséget.
Obama adminisztrációja jól átgondolt, józan ajánlatot tett, de Európa nem tudta igazán kihasználni, nem indult meg ebben az irányban a cselekvőképesség erősítése. Később az USA sem tartott ki az elképzelés mellett, mert Trump számára a régi amerikai logika meghatározó: az európaiak semmire sem jók, ha együtt vannak, csak velünk szemben igyekeznek érvényesíteni az akaratukat.
Legyen hát Európa inkább töredezettebb, kiszolgáltatottabb. Amerika úgy érheti el a céljait, ha mindenkivel külön-külön, erőfölényből tárgyal. Biden ismét az obamai irányba mozdult, de ő sem tudta végigvinni az elképzelést, az új Trump-adminisztráció pedig jól láthatóan az előző programját folytatja, radikálisabban.
– És béketeremtés címén átnyúl Európa felett Oroszországhoz. A lépés a Nixon–Kissinger-érát idézi, amikor az USA a hidegháborús világrendben Kína felé nyitott.
– Egyelőre nehéz látni, mi történik valójában, mik a mozgatórugók. Az biztos, hogy vannak az amerikai kormányzatban politikusok, akik szerint mindennek Kínáról kell szólnia, mert Peking jelenti az igazi kihívást. Gyengítése érdekében akár az ördöggel is lehet cimborálni. Ez valóban a hidegháborús gondolkodás fordítottja. De vannak más szereplők is az adminisztrációban, ők úgy gondolják, nem lehet bízni Oroszországban, amelynek külpolitikája a Nyugattal ellentétes célokat követ.
– A transzatlanti stratégiák körvonalazódtak. De mire törekszik a többi szereplő?
– Robert Cooper, Tony Blair egykori tanácsadója, a 2000-es évek elejének külpolitikai guruja egy nagy vihart kavart esszéjében háromfajta világot különböztetett meg a nemzetközi rendszerben. Az első két helyen a posztvesztfáliait és a vesztfáliait, amelyekről már beszéltünk. Utóbbiaknál Kínát és Oroszországot emeli ki. Ezek megkésett fejlődésű államok, amelyek úgy tekintenek magukra, hogy utolérési pályán mozognak. Számukra fontos az államiság, poszt- vagy félkoloniális múltjuk, fenyegetettségtudatuk és egyéb tényezők miatt. Indiát és sok kisebb ázsiai országot, Vietnámot, Szingapúrt is ide lehet sorolni. XIX. századi félelemmel tekintenek a nyugati világ külpolitikai „exportkínálatára”, a nemzetközi szervezetekre, kereskedelmi szerződésekre. Attól tartanak, ezeken keresztül zsákmányolják ki őket. Ha nem is tiszta nemzeti kapitalizmusban gondolkodnak, úgy vélik, az államnak meg kell őriznie ellenőrzését a stratégiai szektorok felett. A létező tulajdonosi kör is előnyösebbnek érzi, ha az állammal fog össze, és nem a globális gazdasági elittel. Az ázsiai nemzetközi konferenciákon nem véletlenül van sokszor szó szuverenitásról a hivatalos záródokumentumokban, arról tehát, hogy ne avatkozzunk egymás dolgaiba. És van egy harmadik pólus, amely vesztfáliaivá szeretne válni, részben érte folyik a versengés. Jelentős mértékben ilyennek tekinthető az afrikai kontinens. Kevés a jól intézményesült, erős állam, amely képes uralni saját területét, fenntartani a jogrendet, kiszámítható gazdasági környezetet teremteni a fejlődéshez. Példaként említhetjük Kongó és Ruanda 2000-es évek utáni történetét. A szörnyű népirtást követő lassú konszolidáció és gazdasági sikerek után egy politikus újra féltekintélyelvű rendszert vezet be, majd a gyenge és megosztott szomszéd, Kongó területét kezdi el kóstolgatni milíciákkal. Mindez nem az afrikai kontinensen megfigyelhető gyors fejlődés cáfolata kíván lenni, de 2000-ben is, ma is sok-sok jelenség mutat rá a gyenge államiság hagyományaira.
– Milyen alternatívái lehetnek a nemzetközi rendszer tehát zajló átalakulásának?
– Sajnos általában már ismert, múltbéli példák párhuzamai révén tudunk a jövőről gondolkodni, ami pedig sokszor félrevezető. Jobb híján azonban én is ezt fogom tenni. A brit hírszerzés volt feje, Alex Younger pont az elmúlt napokban jelentette ki, hogy az erős emberek diplomáciájának korszaka jöhet. A nagyhatalmak egymás között megállapodnak arról, hogyan nézzen ki a világ. Ezért szerinte Európának és a briteknek egyfajta kollektív hatalommá kéne formálniuk magukat, hogy szavuk legyen ezekben az ügyekben. Mert egyébként a Trump–Hszi Csin-ping-, Trump–Putyin-tengelyek fognak alkuk útján jelentős befolyáshoz jutni. De azért ez nem egy egyszerű „vissza a múltba” forgatókönyv – ennél ragozhatjuk tovább a helyzetet. A nagyhatalmi koalíciók működésének különböző fázisai és kultúrái voltak. Amikor a nagyhatalmak hol háborúznak egymással, hol békét kötnek, az egy szabályozatlan, kiszámíthatatlan világ, ahol bilaterális erőviszonyok döntenek. Csakhogy már a spanyol örökösödési háborút lezáró, 1713 és 1715 között megkötött utrechti békék tartalmaztak utalásokat arra, hogy a közös érdekek mentén biztosítani kell valamilyen rendszerszintű stabilitást. A nagyhatalmak egyfajta klubot alkotnak, és együtt avatkoznak be dolgokba. Ha válság van, először konferenciát kell róla tartani. Ha valamiről lemond egy nagyhatalom, kompenzációt kell kapnia. Ha pedig kilép ebből a körből, a többiek koalíciójával találja magát szemben. Nem volt egy igazságos rendszer, nem volt benne jó egy kis nemzet tagjának lenni, de szabályokon alapult, egyfajta kollektív jelleggel rendelkezett. A jelenlegi folyamatban az az igazán aggasztó, hogy a változás jelei nem egy nagyhatalmi klub, hanem nagyobb keretrendszerek nélküli alkupolitika felé mutatnak.
Európa számára ebből az jelenthet kiutat, ha elér egy olyan befolyásolási potenciált, amellyel képessé válhat legalább részben visszaterelni a többi hatalmat egy szabálykövető világ felé. Ám ehhez egy valóban közös európai platformnak kell létrejönnie.
Hacsak az Egyesült Államokban nem kerül sor nagy politikai korrekcióra. Amerika jelenleg ide-oda libikókázik. Mi ugyanis Európa megosztottságáról beszélünk, de az USA is igen megosztott, csak ott nem kormányok, pártok vetélkednek, hanem a társadalom szövetét mostanra nagyon komolyan roncsoló ideológiai-politikai platformok, amelyek radikalizmusukkal weimari módon a közepet ürítik kifele, a radikális politikai széleket duzzasztva. Nagyon nehéz jósolni az átalakulásról, ha a legerősebb hatalmi szereplő külpolitikai szándékai, képességei nem világosak. Annyi látszik, de ez minket nem segít ki, hogy több az ismeretlen tényező, és egy-egy korábban rutinszerű pillanat, mondjuk egy választás nagyokat lökhet a világpolitikán. Ez is azt bizonyítja, hogy utóbbi struktúrái meggyengültek, és vagy újra megerősödnek a közeljövőben, vagy a bizonytalanság és az ideológiák újabb korszakába lépünk.
