Őrült világban rendre érdemes visszalépni a kályhához. A nemzeti populizmus globalista hálózatának magatartása és fogalomhasználata alapján már-már elfogadottá válhat, hogy a szélsőséges nacionalista és irredenta közbeszéd és erőfitogtatás rendben van. (Vagy ha nincs is rendben, de hát van. Ez van. Meg a legyintésattitűd van: semmi sem tart örökké.)
Az ember belehallgat a kormánypropaganda híreibe, a párhuzamos valóságban élő fideszesek szólamaiba, és mivel se Berente Mariann hírolvasó, se Kocsis Máté frakcióvezető nem neveti el magát a végén, hajlamos komolyan venni az interpretációt. Tizenöt év után ez nem annyira csoda. Így aztán maradnak a rideg tények: ma, Magyarországon korlátlan hatalomgyakorlással pusztító kormányerő lehet egy olyan pártszövetség, amely szerint ők a magyarok. A demokratikus ellenzék pedig (a náculásra hajlamos Mi Hazánk miatt kell a demokratikus jelző) külföldi érdekeket szolgál, tehát hazaáruló, de leginkább nem magyar. Magyartalan, mondanánk, de többről van szó: magyarellenes.
Magyarok nincsenek
Alapkérdés, érdemes mindig tisztázni: Orbán egyik legnagyobb tévedése (bűne) az egyszerre döbbenetes és kirekesztő magyarozás. Ha nem a politikust, hanem az embert magát vizsgálnánk, akkor egy erre megfelelő intézményben kellene hospitalizálnunk, amennyiben valóban komolyan képzeli magát kiválasztott magyarnak. Krónikus állapot. Mivel minden hájjal megkent politikusról van szó, aki mindent és mindennek az ellenkezőjét is gondolta (és mondta) már nagy nyilvánosság előtt (a 2007-es Gazprom-barakkról és a Nyugat szabadságáról szóló beszédével Hadházy Ákos szembesítette a hétfői parlamenti szezonnyitón), ezért gondolhatnánk azt is, hogy a magyarkodás-magyarozás, a „mizés-őközés” politikai termék csak a negatív kampányolás, politikai ellenségképgyártás terméke. Ez erősen kétséges.
Orbán Viktor nem csak egy porszívóügynök, aki kicsivel több pénzért azonnal elárulja, hogy a porszívója fabatkát sem ér. Orbán Viktor hisz abban, hogy Magyarországot kizárólag nemzeti konzervatív kormány vezetheti, mert mindenki más kommunista vagy liberális (diplomás kommunista), aki csődbe viszi és/vagy elárulja a hazáját seperc alatt.
Azzal, hogy ebben hisz, a világon semmi baj, szíve joga, nála furcsább figurák is vezetnek országokat (itt van mindjárt Kim Dzsongun észak-koreai, Daniel Ortega nicaraguai, Alekszandr Lukasenka fehérorosz vagy Donald Trump amerikai elnök, akikkel együtt szavazott nemmel a fideszes gombnyomó az ENSZ minapi, Oroszországot elítélő ülésén, a szintén zűrös Haiti, Szudán és Burundi képviselőivel). Ám az már nagyobb baj, hogy e delíriumát részben alaptörvénybe íratta, részben pedig magához ragasztotta a bársonyszéket a fékek és ellensúlyok lebontásával, az állami intézmények megszállásával, a fideszes középosztály milliárdossá tételével és a nepotista-neoliberális közgazdaságtan tehetségtelenségével (vö. égbekiáltó korrupció és infláció.)
A magyarság egyenlő fideszesség elmélete nem mai keletű, 2002-ben bukkant elő Orbán Viktorból egy elvesztett választás után. Akkor ragadtatta magát arra a gondolatra, hogy „Mi... nem leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben, mert a haza akkor is van, ha idegen befolyás alá kerül, török és tatár dúlja, vagy ha nem a miénk a kormányzás lehetősége.” És az a buzdítás is előtüremkedett belőle, hogy „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” Ez a máig hirdetett kirekesztő böllenkedés teljesen egyértelműen jelenti azt, hogy aki a pokolra kívánja (vagy csak a háta közepére) a miniszterelnököt, az nem magyar.
Orbán a múlt heti, az ország színe elől gondosan és gyászosan elparavánozott évértékelőjén azt mondta: „Legyünk büszkék, hogy mi, magyarok bőven kivettük a részünket a világ megváltoztatásából… Ennek a lázadásnak mi voltunk az úttörői, előhírnökei és elindítói is… Nem a Fideszről beszélek, nem a kormányról, hanem a magyarokról. A magyar nemzet végig ott volt mögöttünk, együtt és egyenként.” A nagy f… volt ott (hogy Szijjártó minisztert parafrazáljuk, akinek az ukrán uniós kilátásokat értékelve csúszott ki a száján a külügyidegen kifejezés a minap).
Magyarok nincsenek, magyarok sosem voltak és nem is lesznek az orbáni értelmezésben. Közel azonos számban szavazzák meg a magyarok a kormányt, és szavaznak ellene több mint tíz éve, még ebben a félautokráciában is, ahol nyilvánvaló választási csalások sora tolja be a Fidesz–KDNP-t ciklusról ciklusra a célvonalon (határon túli magyarok és külföldön dolgozók megkülönböztetése, vidéki szavazók megvásárlása-megfélemlítése, közmédia-felületek elfoglalása, propaganda fullba tolása és a többi). Ennek a ténynek (az ország fele nagyon nem kér belőle) mérhetetlen tisztelettel kellene felruháznia a miniszterelnököt. Ehhez képest rángatja az oroszlán bajszát. Nem véletlenül kampányolt a bokrok mélyén, és nem véletlenül nem megy szűretlen tömegbe. Még haja szála görbülne a végén, ami persze az ellenzéknek is legalább annyira fájna: a tengerentúli elítélt biznisz-bohócelnököt részben a füllövése lökte be az ovális irodába (és Biden számos spétje). Itt érdemes megjegyezni, hogy méretes ostobaság az amerikaiak lázadásáról is beszélni: a társadalomnak ott is közel azonos arányban áll fel a szőr a hátán a gátlástalan, narcisztikus hazudozótól, mint amennyien esélyt adtak a világ (előtti) égésnek.
Tengernagy-takarítás
Orbán húsvét apropóján a „tavaszi nagytakarítás” kifejezést a Soros-hálózat kitakarítására használta. Ez is beleillik a fenti hatalmi logikába, és ez sem új keletű. Érdemes visszatekerni ezt a kelet-európai politikai horrort 2014-ig, amikor a Fidesz–KDNP-kormány először indított hadjáratot a civil szervezetek ellen. A Norvég Alap-ügyről van szó, amelyben Lázár János miniszter és Csepreghy Nándor államtitkár töltötték be a kormányzati bunkósbot szerepet. Magyarország végül elesett a 75 milliárd forintos támogatástól (töredéke került volna a civilekhez), mert a kormány „párthoz kötődő, szélhámos gittegylet”-ként értékelte a forráselosztó Ökotárs Alapítványt. A Készenléti Rendőrség erői és a NAV nyomozói tartottak házkutatást az alapítvány irodájában, az adóhatóság felfüggesztette a Norvég Alap által finanszírozott egyes szervezetek adószámát. Ezt utóbb törvénytelennek találta a bíróság. A NAV bűncselekmény hiányában szüntette meg az eljárást. A kormány már akkoriban is üldözte a korrupcióját feltáró, a menekülteket segítő és a szélsőjobb felé kacsingatva az emberi jogi civil szervezeteket, köztük az LMBTQ-aktivistákat.
Orbánéknak azóta is kínosak azok a híradások, amelyek csak-csak eljutnak a közvéleményhez arról, hogy Magyarország a legkorruptabb uniós országgá vált.
A kormányfő barátjának, vejének és az édesapjának, valamint a Fidesz más oligarcháinak a lendületes gazdagodása nem mindenki számára magyarázható megnyugtatóan a középosztály erősödésével. Egyre többen látják köztörvényes lopásnak a köztörvényes lopást.
Különösképpen az utóbbi években fájdalmas az eszmélésük, amikor az infláció megeszi az elmúlt évtized reálbér-növekedését, amit nem annyira a magyar modell, mint a globális konjunktúra eredményezett. Az infláció (a hátramenet, a szegényedés) Orbánisztán Achilles-sarka. Az illiberális közéleti gyomorforgatás nehezen elviselhető akkor, ha már meg sem fizetik. Ha nem éri meg. És végül összeáll a kép: a kétharmados, korlátlan hatalomgyakorlók semmiféle felelősséget nem vállalnak a politikai ámokfutás eszközével elkövetett gazdasági csetlés-botlásukért, miközben az emberek pénzén tollasodnak továbbra is. (Érdemes megtekinteni a Népszava YouTube-videójában a Várkert Bazár előtt makogó fideszes bátorakat, amikor kollégánk, Fekete Norbert arról kérdezi őket: miről kellett lemondaniuk az Európa-bajnok magyar pénzromlás miatt.)
Ha valaki messzire eldobná az agyát a kormány „soros üldözési mániájától”, azzal nem tudunk hitelesen vitatkozni. A már említettek is okozhatnak olyan érzést, mintha egy Orbán Győzike-show-ba pottyantunk volna érdemtelenül. A Fidesz-kormány egyrészt lopva (vagyis lopás közben) buzizik, és közben két kézzel szórja a pénzt más országokba illiberális propagandára. Azt mondja, hogy USAID-programok dollármilliárdokkal támogatnak olyan szervezeteket, amelyek beavatkoznak a magyar belpolitikába. Ez 2022-ben akár még igaz is lehetett volna, amikor a Mindenki Magyarországa Mozgalom amerikai demokráciapárti juttatásokat kapott. Ez ugyan akkoriban még nem párt volt, hanem civil szervezet, de hát valóban politikai célokra fordította a pénzt: jegyezzük meg ugyanakkor, hogy a demokrácia helyreállítására kapta, amely nemzeti érdek, és 3-4 milliárdot, miközben a kormánypropaganda ennek több százszorosát égeti el a mi pénzünkből. Ez tulajdonképpen rosszabb, mint ha a guruló rubelek jönnének (persze nyilván jönnek azok is, és hát van nekünk CÖF-ünk és Megafonunk is, hála az Cégnek).
Visszatérve a külföldi választási kampányokba történő beavatkozásokra: a tavalyi budapesti nemzeti nacionalista dzsembori, a CPAC több mint egymilliárd magyar adófizetői forintba került, így a megvetett magyar lipsik és kommunisták is állták a cechet, amint állják az Alapjogokért Központ szerény képességű kormánypropagandistáinak amerikai megszólalásait is.
Sokba kerül a globális sovinizmus-populizmus terjesztése, Donald J. Trump sem csak a saját pénzén vásárolta vissza magát a hatalomba. A szélsőjobboldali Marine Le Pen is nyilván véletlenül találta meg a Mészáros-féle MKB Bankot, amely 4 milliárd forint értékben finanszírozta a kampányát, és semmi köze nem volt a fideszesekhez (odahaza akkoriban még elhajtották a francia bankok az idegeneket nem különösebben szívelő politikust, aki másfél évtizede küzd a fasiszta jelző ellen, és bár kétségkívül kisebb fasiszta néhai antiszemita édesapjánál, de 1986-ban mégis csak az ő Nemzeti Frontjához csatlakozott).
Nem is kell ilyen messzire lennünk Orbán külföldi befolyásszerzésének gyakorlatáért. Mint a Media1 írta: a magyar adófizetők 2011–2019 között mintegy 4,3 milliárd forinttal járultak hozzá a Szerbiában megjelenő magyar nyelvű, főként a Fideszhez közel álló médiumok működéséhez. Ezzel részben a hazai politikát befolyásolták, mivel a határon túli magyarok döntően Fidesz-szavazók, részben a szerb közéletet. És persze hazudtak itt is. Az említett médium beszámolt több esetről, amikor Budapesten kitalálták, hogy több száz migráns gyűlt össze Észak-Bánátban, és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy áttörjék a kerítést.
A televízió a helyszínen 40-50, általában békés bevándorlót talált, ennek ellenére azt kérték tőlük, hogy tömegről számoljanak be. Ezek a hírhamisító anyagok a magyar közmédiában is lementek.
Majré, mogyorók!
A USAID-ügy feltárására kormánybiztost küld a kormány Washingtonba, hogy kutasson fel minden bizonyítékot a magyar civil szervezetek támogatásáról. E már-már hátborzongatóan izgalmas küldetés egy „Küldés” gombbal megoldható lenne a számítógépen, e-mailben sokkal olcsóbban és gyorsan továbbíthatóak az Excel-táblázatok. De akkor hol maradnának a tényfeltáró híradások (a kormánybiztost bizonyára izmos stáb fogja kísérni) és a nagyinterjúk nap nap után a kormánymédia összes egységében? Politikai nyereségvágyból elkövetett hűtlen kezelésként ezt a botorságot is érdemes feljegyezni a bűnlajstromba.
Orbán az évértékelőn gunyorosan azt mondta: bezzeg ő nem írja át a múltat, mindig elolvassa az előző évi beszédét, és a tartalom koherens. Megjegyeznénk: minden kanyar sok kicsi egyenesből áll. Ha egy folyamat pillanatfelvételeit nézzük, akkor az elmozdulásunk egy előző időszakhoz képest egyenesnek tűnhet még akkor is, ha éppen töretlenül kanyarodunk. Márpedig töretlenül kanyarodunk, és a drámai szünetjel a két hegy között egy ún. szakadék.
És végül az áttörés évéről. Orbán a 2001-es évet nevezte az áttörés évének a korabeli évértékelőjében, amikor még ilyenkor se a pártjáról, se az ellenzékről nem beszélt (akkoriban még próbált kormányfőként viselkedni), és a polgár szót említette 16-szor, nem a háborúskodást. Rá egy évre, 2002-ben lapátra került. Az áttörés éve lesz 2025 is, rá egy évre pedig még illiberális számítás szerint is 2026 következik. Majré, mogyorók!
