Én tudom, mert látom, hogy a mai generációk egészen máshol tartanak a fejlődésben, ahol mi, az internet- és mobilmentes nemzedék tartott hasonló korban. Nekünk akkoriban kábé az volt a fontos, hogy üres-e a szomszédban a garázs előtti tér, lemehetünk-e focizni. A lányok pedig furcsa és gyanús kreatúráknak tűntek, akikkel nem nagyon akartunk közösködni. Nem is éreztünk irántuk semmit, legfeljebb dühöt, amikor tollasozni merészeltek a „focipályánkon”, ami természetesen közös tér volt, bárki használhatta, még akkor is, ha azt a Jóisten láthatóan eleve a focinak jelölte ki.
Az első gondolatom az volt, hogy finoman célozgatni kezdek a korára, és rávezetem Dusit, hogy mennyire korai ez még, hiszen igazából a „randi” szó jelentésével sincs tisztában, de hamar rájöttem, hogy ennél bumfordibban, érzéketlenebbül és felnőttesebben nem is lehetne reagálni. Mit számít, hogy ez a randi mennyire fedi vagy nem fedi az „igazit”, ha neki az – márpedig az, hamar kiderült a csillogó szeméből –, akkor máris valódi, izgalmas, vérpezsdítő. Egy pillanatra azért a nejem arca is elsötétült, mert ő még egyedül (még a mindent mutató okosórával) is nehezen engedi el a nagyvilágba, de most már nem volt mit tenni, mert a világ, Dusi világa páros lábbal rúgta rá az ajtót az anyai aggodalmakra. Aztán elkezdtük finomítgatni a tervet, előbb egy gyorsétterem ötlete merült fel, aztán a lépcsőnk alján lévő magyar vendéglő, kétpercnyire tőlünk, ahová Duska mindig betér az apjával (a másikkal, a biológiaival), amikor itt van, és a jól ismert pincérek már ránézésre tudják, hogy mit kér (halászlé és rántott sajt), tehát teljesen „biztonságos”, a gyerekek sem foghatnak mellé semmivel.
Aztán jött a nagyobbik falat: mindezt közölni a lányos szülőkkel, akiknek, ha lehet, még jobban leesett az álluk. Persze ők is örültek, már az ijedtségen túl, és hogy pont Dusi, aki egy igazi gavallér, de hát nem úgy voltak berendezkedve, hogy már tíz és fél évesen ez jön szembe. A randi már valahogy a következő szint, a kamaszkoré, a lassú elengedésé, miközben olyan jó lenne egy kicsit még a gyerekkorban tartani őket, miközben a bennük dolgozó hormonok, az anatómia már mondja a magáét, lassan átveszi az irányítást. Végül a megnyugtató cukrászda mellett maradtunk, suli után, fényes nappal. Engem akkor már majd szétvetett a büszkeség, bár kétségtelenül jobban izgultam, mint Dusi, aki örömében, hogy megvan a szülői engedély mindkét oldalról, körbetáncolta a szobát.
De még hátravolt a legnagyobb falat: az érintettel is közölni a dolgot. Pontosabban elhívni őt a már leszervezett, jóváhagyott, minden részletében megrágott randira. Hogy kell ezt csinálni? Elkezdtünk gyakorolni pár bevett formulát. Aztán hirtelen előjött minden: az izzadó tenyerem, a gombóc a torkomban, mintha a testem fel akarna lázadni ellenem, az egyszerű szavak hirtelen jött bonyolultsága. Mert hiába sejtettem, hogy talán, esetleg, majdhogynem biztosan bele fog menni a kiszemelt leányzó a randiba, az „igen” sosem volt garantált, és annál szörnyűbb nincs, mint ott maradni a „nemmel” a már teljes riadókészültségben lévő idegekkel. De hát egy fiúnak épp ezt kell a leghamarabb megtanulni: a „nem” menedzselését. Méltóságteljesen viselni a mellkasban épp szétrobbanó szívet, a „megaláztatást”, mert úgy érzi, a fél világ őt figyeli a kérdés feltevése közben, majd úgy sarkon fordulni, és elmenni, hogy az nem kullogás, nem megszégyenülés, nem vereség, hanem igenis bátorság, mert volt mersze kitárulkozni. Erről még nem akartam beszélni, meg arról sem, hogy én mindig a nagy számok törvényével vigasztaltam magam (előbb vagy utóbb valaki csak „igent” mond majd), hiszen itt hasonló veszély nem állt fenn. Lénával már hosszú hetek óta tart a „kapcsolat”, felfoghatatlan lenne, ha erre a kalandra nemet mondana.
Dusi figyelmesen hallgatta a nejemet, de aztán a lehető legtermészetesebben fordult hozzám, hiszen ebben az ügyben mégiscsak a férfi szemszög az igazán érdekes: mit tanácsolhatnék neki? Azt nem mondhattam, hogy én mindig úgy éreztem, hogy valamit rosszul csinálok, és a zavaromat azzal lepleztem, hogy még többet beszéltem, humorizáltam, amitől nyilván katasztrofálisabb lett az egész. Őszintén szólva nem is értem, hogy mit ettek ebben anno a lányok, nők, asszonyok. Szerencsés voltam, szaladt ki majdnem a számon. Mert a szívnek is kell szerencse, olykor nem is kevés. De végül csak annyit mondtam, hogy csinálja azt, amit máskor is. Legyen az, aki az osztályban, az utcán, a szobájában. Engedje el a drukkot, élvezze ki a randi minden percét, még az esetlegesen félresikerült pillanatokat is. Úgyis az érzés a legfontosabb, a bizsergő zsongás az ember mellkasában, a finom remegés a gyomorban, amivel a legfinomabb süti sem veheti fel a versenyt. Ahogy a világ lehajol hozzád egy pillanatra, és rád mosolyog. Ez a fontos. Ettől lesz megismételhetetlen. A többit pedig majd kihevered.
