A liberális demokráciát jó ideje temetik, pedig azért annyira nem nagy a baj, csupán kiderült, hogy a digitális világ közösségi médiumaival hatékonyan meg lehet hekkelni ezt a kormányzati-népképviseleti modellt (ami alig elégséges, de még nem találtak ki nála jobbat.) A hekkelés hatékonysága a vakhitek és álhírek terjedésében, és a könnyen befolyásolható tömegek megbabonázásában rejlik. Rövidesen ki fog derülni azonban (egy emberöltő persze eltelhet addig), hogy az autokráciában semmi mókás nincs.
A halódó liberális demokrácia lényegében a gondolatok és áramlatok sokszínűségére alapított államforma (szabadság), amely a szélsőségeket leszámítva (a szólásszabadság a másik ember határainál ér véget) mindent megenged. Elismeri a baloldaliság jogát (egyenlőség) az elesettek, a lecsúszottak, a bérből és fizetésből élők képviseletére (és ezt nem tekinti eleve bűnös bolsevizmusnak), ahogy nem vitatja a jobboldali nacionalisták és konzervatívok (testvériség) létjogosultságát sem (és nem nevezi ezt feltétlenül fasizmusnak.) A szabadság, egyenlőség és testvériség fogalmait önkényesen matricáztuk az imént, hiszen valójában minden világnézetben mindhárom felvilágosult európai értéknek lehet helye. Kell, hogy legyen helye.
Feszül a Fidesz
Mindezeket azért nyomatékosítottuk, mert a patrióta internacionálé kottáját író Orbán-rendszer nemcsak megtagadta a liberális demokráciát, de létjogosultságát is megkérdőjelezi. Az 1990-ben rendszerváltással meghaladott szocializmus reinkarnációját látja (vagy inkább láttatja) Orbán még azokban is, akik ezt követően születtek (a momentumos Orosz Anna például 14 napos volt Nagy Imre újratemetésének napján, de Gyurcsány kitartottja és Soros ügynöke is volt már.) Több egykori MSZMP-s és KISZ-tag van a „fiatal demokraták” soraiban, mint az ellenzék köreiben összesen, de ez a felületes szlogengyárosoknak nem számít.
Ez az orbánizmus (avagy a tökéletes negatív kampány) egyik legnagyobb bűne: kiölte az értelmet a politikából, a döntéshozatalból.
Mintha vasárnapi ebédnél ülne a magyarok nagy családja, és a családfő vagy nem válaszolna az életbevágó kérdésekre, vagy fárszi halandzsával replikázna. A Ki nevet a végén?-t leborítaná az asztalról, vagy a sakk szabályai szerint játszaná. Mindezt azért, mert ha nem így tenne, akkor a turáni rontás szerint illegális hegyi zergék költöznének a hungaro-nappaliba.
Viccnek rossz, de legalább komoly. Tényleg nehéz nem szürreálisnak látni, ami Magyarországon folyik. Az ország ún. megvédése örvén lényegében mindent megenged magának a hatalom. Ma még feszengve Sorosozva cáfolja a korrupciós vádakat (az Orbán-kormány harmadik éve az EU legkorruptabb államát üzemelteti, és előtte is dobogós volt), pedig igazából borzasztóan feszíti őket, hogy végre kimondhassák, amit gondolnak: Hát persze, hogy lopunk! Hát persze, hogy ellehetetlenítjük az ellenzéket! Hát persze, hogy elfoglaltuk a médiát, a Számvevőszéket, a Médiahatóságot, az Alkotmánybíróságot, az Ügyészséget, a Kúriát, a felsőoktatást! Hiszen nekünk van igazunk! Hiszen ők az ellenség hazaáruló! Ennek a kimondása évek óta Orbán nyelvén van.
A jövő heti balatonfüredi frakcióülés napirendjén lesz a kérdés, hogy miként lehet jogi eszközökkel kiebrudalni az ún. Soros-hálózatnak nevezett demokrata szervezeteket, az Amnestyt, a Transparencyt, a Helsinkit, a TASZ-t, és a többieket. Mindazokat, akik az emberjogi és közélettisztasági nyilvánosságot fenntartják. Orbán már a 2018-as március 15-i ünnepen azt mondta, hogy a választás után „erkölcsi, politikai és jogi elégtételt” is fognak venni. A jogi háttere jó ideje megvan a vegzálásnak, a külföldi ügynöknek bélyegzésnek, a büntetésnek, de ezzel eddig csak a megfélemlítés szintjén éltek.
Orbán hatalma azonban soha nem látott veszélybe került. A kegyelmi ügy léket ütött a korhadt lélekvesztőn, és nincs az a jóhírkampány, amivel olcsóbb lenne a kenyér a boltban. A megélhetést felzabálta a lopásszabadság-harcos urizálás bizalomtőzsdei felára. A Tisza előnyét vitatják ugyan, és Nézőpont-féle kamuval nyugtatják a kedélyeket, de ettől még tudják: most tényleg veszíthetnek. Orbán és az állampártja azonban csak választást már nem veszíthet. A szabadsága és a vagyona forog kockán a Fidesz-kurzus felelőseinek, akik sok ezer milliárdot elsíboló, rohamosan tollasodó helytartókat szabadítottak az országra. Nem tudjuk, eljön-e ez a pillanat, vagy egy száműzött autokratát eszi meg a feledés a moszkvai vagy a Marbella-i magányban, de a tét mindenesetre hatalmas.
Magán uralkodás
Elrugaszkodottnak tűnik a gondolat, pedig nagyon is időszerű: milyen lesz az élet a világ nemzeti szuverenistáinak egyesülése, vagyis a patrióta internacionálé után. Az ember mindig számoljon vele, hova és hogyan fog eljutni az adott körülmények között, és milyen állapotban érkezik meg? Van egy helyzet itt és most, amiben nem túl jó lenni nem-fideszesnek (ki is vándorolt vagy félmilliónk), de lesz ez még jobb is. De mi mindig csak a jelen pillanat miatt sziszegünk, akár az üveges tót, aki hanyatt esett, vagy a lufiárus, aki nyílzáporba került. Tragikomédiában szerepel mindkettő, de az üveges tótság és a lufiárusság holnapjára már senki sem gondol. Istenem, nem volt jó napjuk, de az élet nem áll meg. Csak a viccnek (vagy a foglalkozás-rasszista szólásnak) lett vége, amint ennek a viccnek is vége lesz egyszer, amit szuverenizmusnak hívnak.
Számukra most nem a „hogyan” érdekes, és nem is a rendszerbomlást követő teendő, hanem az Orbán-rendszer által létrehozott minták. Ezek a minták generációkra kiható rossz gyakorlatokat örökíthetnek. Ennek belátása nem különösebben nehéz. A Fidesz-KDNP azt gondolta, hogy egy rossz kormányzást megszüntet (valóban rossz volt, véget kellett vetni neki), és hallgatott a szirénhangokra, miszerint a méltatlan kétharmadot hatalomtechnikai eszközökkel (lényegében bármilyennel) fenn tudja tartani.
A Fidesz mint kormányzó pártszövetség számára a demokratikus váltógazdaságnál csak egy jobb dolog van, ha a hatalom mindig kezükben összpontosul.
A kétharmad, különösképpen a vészhelyzeti rendeleti kormányzás valóban roppant hatékony üzem, a kiszámítható politikai klíma vonzó a mindenkori befektetők számára (a tőkét nem érdekli az államforma, csak a rá vonatkozó jogbiztonság), de e pillanatban Ferenc pápa kivételével senkire sem bíznánk jó szívvel. Mármint a túlhatalmat, nem a multicégeket.
A magyar alaptörvényben ugyan benne van a hatalom kizárólagos birtoklására törekvés tilalma, de a Fidesz ezt úton-útfélen megszegi. Lényegében minden lélegzetvételével. Mi következik ebből? Valami nagyon hátborzongató jövő. A következő kormányzatnak ugyanis a belátására (és a korántsem illuzórikus kétharmados felhatalmazására) lesz bízva, hogy ugyanazokat az eszközöket veszi-e elő a nemzeti konzervativizmussal szemben, mint amilyeneket vele szemben használtak az illiberális puccsisták. A kétfordulós választás például ciklusokra likvidálhatná a Fideszt a hatalom közeléből, a választókerületek öncélú átrajzolása, a Nemzeti Választási Bizottság, az ÁSZ és az AB pálfordulása is komoly fejtörést okozna a jelenlegi kormánypártoknak. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha Orbán Viktor soha többet nem tehetné be a lábát a közmédiába, de a következő miniszterelnök az ő hagyományát követve menne kinyilatkoztatni hétről-hétre a Kunigundába. Nem volna méltányos, és igazságos sem, de egyrészt Orbán megérdemelné (miközben előszeretettel tudósítana az állami sajtó a bírósági tárgyalásairól), másrészt nincs újabb tizenöt éve Magyarországnak az erkölcsi és szellemi hanyatlásra (jószerével nincs is már hova hanyatlani), ahogy kontraszelektált és korlátolt politikusokra sincs. Nincs szüksége a leendő kormány milliárdokat égető plakátjai akkor sem, ha igazat mutatnának arról, hogy Orbán hogyan és miért tette tönkre Magyarországot, hogyan és miért feküdt le az orosz háborús bűnös diktátornak, hogyan és miért esett térdre a történelem első elítéltként újrázó amerikai elnöke előtt, hogyan gazsulált a török és a brazil önkényuralom névadóinak, a holland, spanyol és német szélsőjobboldal mákvirágainak, vagy éppen korrupt lengyel és macedón politikusoknak.
Az inga visszacsapásának a veszélye tizenöt év hivatásszerű anyaszomorítás után aggasztóan nagy. Kézenfekvő az igény az elszámoltatásra, az igazságszolgáltatásra, az elsíbolt milliárdok visszaszerzésére, ami csak lendülettel megy. Ám a jövő nemzeti konzervatív politikusainak egészen addig megjár a tisztelet, amíg nem játsszák el a becsületüket. A pártatya bűneiért ne bűnhődjön egy fia jobboldali sem.
Zsákutcában a folt
A demokrácia mindeközben nem úszhatja meg a házi feladatot, hogy határozott választ adjon egyebek között a terrorizmus fenyegetésére. Európa humánuma dicséretes, de a naivitása nem: segíteni akkor tud a menekülőkön, ha ép marad a legénysége és a csónakja is. A békére vágyó palesztinok minden rokonszenvet megérdemelnek, de palesztin tüntetők nem tehetnek kárt egy cent európai értékben sem. Nincs rá se ok, se mentség. Tíz perc alatt kell elítélni és örökre kitoloncolni az erőszakos bűnözőket. Nem a vallásuk vagy a bőrszínük, hanem a bűneik miatt.
Rettentő könnyelműség, hogy Donald Trumpok, Herbert Kicklek és Alice Weidelek szabadcsapatainak alig leplezett idegengyűlölete tűnhet megoldásnak európai milliók számára.
Nem kellene megvárni, amíg a világ minden országa populista szuverenista lesz. Ugyan jó lenne hahotázni az eredményen, az egymás torkának ugró nacionalista-irredenta-soviniszta nemzeti felsőbbrendűségeken, de nem lehetne teljesen felhőtlen az örömünk. Karlengető szélsőjobboldali juppik zsákutcájába vándorolni huzamosan befelé roppant kellemetlen, ha az embernek amúgy semmi dolga odabenn. Márpedig semmi.
