Az ügető, amely megélt két világháborút és egy bolsevik forradalmat, majd a kilencvenes években lassú hanyatlásnak indult, ismét történelmi időknek vált az elszenvedőjévé. A lóversenypálya 1848-as alapításakor a város még a cári Orosz Birodalomhoz tartozott, ezúttal azonban nem a németek, hanem maga Oroszország támadta meg. Ez az ott dolgozóknak is sokkoló volt.
„Nem vagytok normálisak – meséli Anton, miként csittegte le barátait 2022. február 23-án este, amikor a Vörös Hadsereg napján azt latolgatták, Oroszország megtámadja-e Ukrajnát. – Másnap mehettem is őket evakuálni.”
A háttértáncos léptei
Anton, aki a néhai orosz énekes, Alla Pugacsova táncosa volt, ma az egykori ügető alkalmazottja. Ő kísér minket, amikor az ütött-kopott, egykori szecessziós lelátó mellett belépünk az elkerített komplexumba. Egy ideig észre sem vesszük, hogy a versenypályán sétálunk, annyira benőtte a gaz az egykori kifogástalan gyepet három év kényszerszünet után. Az irány eltéveszthetetlen, több száz méterről hallatszik a csaholás az egykori istállókból. Bár több mint ezer kutyát sikerült örökbe adniuk, nagyjából 750-en még a következő gazdájukat várják. Tömeges eutanáziára eszközök sem lennének, de legfőképpen szándék nincsen.
Vezetőnk, Anton sikeres táncoskarriert tudhat maga mögött, egykor második helyezett volt a Szovjetunió tehetségkutatóján. Ezt követően került Alla Pugacsova szovjet szupersztár moszkvai produkciós csapatába, hazatérve pedig három tánciskolát üzemeltetett. A háború kitörésével azonban a gyerekek többsége elköltözött a városból, így most jobb híján itt önkénteskedik, napi húsz kilométert sétálva az ügetőn, hogy a rábízott tucatnyi kutyát mindennap megsétáltassa, kétszer.
„Ha hazaérek, felrakom a lábam, és csak nyögök, úgy elfáradok a sok sétában” – mondja nevetve.Nem idegen számára a környezet. Gyerekkora nagy részét az ügetőn töltötte, több száz futamot izgulva végig vasárnap délutánonként, míg apukája „ügyeket intézett” a lelátón a nyolcvanas, kilencvenes években. Nem firtatjuk az ügyek tárgyát. Édesanyja még mélyebben beágyazódott a létesítmény életébe: az egyik legjobb fogathajtó volt a városban.
Mostanra a tehenek, bárányok és kecskék eltűntek, a kutyák harmada nem, és lovak is érkeztek: tucatnyi találta meg második otthonát az ügető kerítései közt. Avgyijivka, Vovcsanszk, Kupjanszk, Csasziv Jár, sorolja származási helyüket Anton, amelyek egybeesnek a híreket is domináló, legforróbb háborús katlanok nevével.
Fütyülő rakéták közt
„Kicsi koromtól kezdve megbámultam a lovas szekereket az utcán, imádtam a filmeket, amikben lovasokat mutattak, és mindig azon gondolkodtam, milyenek lehetnek ezek az állatok. De jó lenne őket megismerni közelről!” – ezt már az ügető igazgatója, Leontyij Nyikolájevics meséli. Tizenkét éves korában lesétált az ügetőre, és ott ragadt. Mindent megtanult a lovakról, az egyetemen elvégezte a lovassport szakot, és egyre feljebb lépdelve a ranglétrán az intézmény igazgatója lett. A háború kitöréséig versenyek tartásából és a lovas rendőrség igényeinek kiszolgálásából tartotta fenn magát az intézmény, azóta viszont csak adományokból. A tudás és a szakértelem azonban megmaradt, és olykor nagyon jól jött.
„Telefonhívást kaptunk két katonától, hogy itt harcolnak Avgyijivkában, és az ostrom kellős közepén azt látják, hogy a belvárosban csatangol egy megbokrosodott ló, be tudnánk-e valahogy fogni”
– meséli Anton. Útnak indultak egy lószállító autóval és egy másik lóval, aminek a csali szerepét szánták a műveletben. A város szélén leparkolták a járművet, az igazgató pedig belovagolt az ostromlott város sűrűjébe. A fiatal állat a társát megpillantva, a várakozásoknak megfelelően, odalépdelt hozzájuk. Így történt, hogy nem mindennapi látványként vezetett ki lóháton egy másik hátast a fütyülő rakéták között Leontyij Nyikolájevics igazgató.
Az udvaron egy fiatal lány a kutyákkal fotózkodik, az elkészült képek felkerülnek az ügető Telegram- csatornájára. Így próbálják meg felpörgetni az adoptálás folyamatát, ami az utóbbi időben érdeklődők hiányában igencsak alábbhagyott. Mint mindenhol, ebben is érződik a külföldi figyelem csökkenése Ukrajna iránt.
A legnagyobb istállóba belépve fülsiketítő csaholás fogad. Több száz kutya zendít rá, egy bokszon négy-öten osztoznak. Az intézmény az ostrom során tíz találatot kapott, a tető a lezuhanó törmelékek miatt sok helyen beszakadt. Egyelőre az ENSZ címerével ellátott, átmeneti fehér ponyvával takarták le, hogy legalább a leghidegebb hónapokban megvédje az állatokat az időjárás viszontagságaitól. Egy elkerített részleg kórházként szolgál: a kutyák apró ketrecekben várják a gyógyulást. Mellettük óriási dézsában mázsányi használt, ütött-kopott ruha. A kutyák alomjaiba szánják őket. Ennyi állat ellátásához legalább 20-25 önkéntes munkájára lenne szükség, mindennap. Ehhez képest négy-öt férfira és ugyanennyi nőre számíthatnak. A legtöbb férfit elviszik katonának, mire beletanulna a munkájába.
Akik nem jönnek vissza
Vegyes érzésekkel távozunk. Értelmetlennek tűnhet kutyák esetében „embertelen” körülményekről beszélni, pláne, ha egy tucat önkéntes olykor a saját bőrét is kockáztatva mindent megtesz, hogy életet és valamilyen jövőt biztosítson nekik. De nehéz más jelzővel illetni az összezártságtól lassan megőrülő több száz állat körülményeit. Számukra hiába érne véget a háború – csak egykori gazdáik visszatérése segíthetne rajtuk. Már amelyiknek életben maradtak.
„Reméljük, nagyon reméljük, hogy ha véget ér a háború, újra rendezhetünk majd itt lóversenyeket” – sóhajt az igazgató. Érződik a hangján, hogy erre most ő sem lát sok esélyt. Az ügető a viharos huszadik század során volt már a harkivi repülőgyár tesztkifutópályája, katonai rádióállomás az orosz polgárháború idején, és szórakozóhely a kilencvenes években. Végül mindig visszatalált eredeti funkciójához. A légnyomás miatt kitört ablakú főépület, a derékmagasságig érő gazzal felvert pálya és az összegraffitizett falak láttán azonban felmerül a szemlélőben a balsejtelem: nem biztos, hogy a lovassportok finanszírozása lesz a legfontosabb az újraépülő országnak...
