De.
Az ezredforduló óta, amikor elkezdtem borokkal molyolni, kóstoltam annyit, hogy azon meg tudna fordulni a Hapci hajó; ugye, tavaly heti két anyagot kellett tolnom egy bulvárlapnak a borról, az száz minta. És amikor összegeztem az évet, a két legjobbnak két külföldi bort találtam, nem magyart.
Vörösben egy Rioját, mert fekete, mint a babám szeme, nem is átlátszó, és intenzív, párázó szedres-áfonyás-szilvás-fekete ribizlis illat forog ki a pohárból, észveszejtően tömör és koncentrált, mégsem nehézkes és kilométeres a lecsengése. A Rebuzno 2019, Las Cepas pincészet bora 13 ezer froncsi körül érhető el, 96 pontot adtam rá (James Suckling, az eget verő pontszámokat könnyű kézzel okádó szakíró 93-at).
És fehérben se magyar bort éreztem tavaly a legjobbnak, hanem a toszkán Bibi Graetz 2022-es Colore Biancóját. A déli dűlőről származó Colore Bianco 2022 mélyebb sárga-almás színű, az egész karaktere meleg, illata sűrűbb, intenzív, ízjegyei a (déli)gyümölcsre emlékeztetnek. Fő szexepilje a hallatlan elegancia és harmónia mellett, hogy a pohárban szabályosan kinyílik, mint a rózsa. Ahogy melegszik, új és új információrétegek jutnak be az érzékeiden át a kis homloklebenyed és a zsírmájad romjai közé. És bármilyen koncentrált, sűrű szövetű, ásványos a korty, ez sem nehézkes, és ez a lényeg. A Colore Bianco mondjuk nem egy főzőbor, olyan nettó 80 ezer forint körül van, de megéri, nyilván nem mindennapos szájöblítésre való, de egy fontos, életre szóló ünnepet (esküvő, vagy jobbra át, balra át, temetjük a nagymamát) az egekbe emel.
A magyar bor nemcsak az előző obligát pártállam összeomlását követő nemzedéknyi időben fejlődött sokat, de az utóbbi évtizedben, ahogy működni kezdtek az eredetvédelmi szabályozások, nagyot ugrott, és egyre több nemzetközi szintű bort készítenek a tehetséges magyar boremberek, minden borvidéken van már egy-két világszám bor. De nincs az, mint ami mondjuk a szomszédban is van, hogy a Railjet utasellátójában rendelsz egy dzsívít, egy zöldveltelinit, és kihoznak egy döbbenetesen tökéletes, telt, gyümölcsös, eszméletlen pohár bort, a vonaton.
Mi a tanulságféleség ezek után?
Egy: nem tom. Kettő: a magyar bor átlaga gyenge, valami még mindig hiányzik; a nagy bor mindenhol ritka, de igazi borországban az átlagszínvonal is magas, az alapbor is hibátlan, a kispiszkosok is korrektek. Úgy tűnik, a korszerű (magyar) bor először is tömör, egyidejűleg marha könnyed, vinous, jó ivású, gyümölcsös. Ezek persze vacak szavak, bort leírni szavakkal pont akkora ötlet, mint egy jól sikerült numera adta őrületes élményt – melynek intenzitása ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember kiesik az ablakon – szavakkal visszaadni. De hát nincs más eszközünk arra, hogy egy újságban valamit közvetítsünk egy korty borról. Szóval a korty egyszerre tömör és egyszerre könnyed, persze jó a balansza, a szesz-sav-esetleg cukor egyensúlya, és rétegzett, azaz az idő függvényében kinyílik a pohárban, lecsengése, aftertaste-je végtelen, és jóllehet koncentrált, mégis azonnal kérsz még egy pohárral. És borkultúra ott van, ahol a kispiszkosokban is korrekt bort kapsz. Az egyrétegű alapbornak is hibátlannak kell lennie, a középső polcon pedig ilyen tömör-könnyed, színes, intenzív holmiknak kell sorakoznia, 2500-5000 froncsi között. Vannak ilyenek, de valami még mindig hiányzik, az átlag fakó és üres, nem éri el a veszterniánus borországok színvonalát; érdekesen (a sok kiváló magyar tétel mellett) feltűnően azok a legszélesebb, legélénkebb és ilyen tömör-könnyed izék, ahol osztrák-német hatás van (Gere, Heimann, Steigler, Spiegelberg, Garger, satöbbi). Azaz a bor is olyan, mint amilyennek az ország egészének kéne lennie: annál jobb, minél több Európa van benne…
