„Alulírt fájdalommal szemlélvén, miképpen a legközelebb befejezett országgyűlése sem bírt az adó állapotja iránt, bármely formában is orvosló törvényt hozni, nem halaszthatom továbbra, hogy meggyőződésemnek, mely szerint adózási rendszerünk megváltoztatását mind a haza érdeke, mind az igazság a legsürgősben követeli – ne csak szóban, hanem, mennyire tőlem függ, cselekvésben is, azaz: adómentességemnek megszüntetésével következést adjak; mit egyszerű vagyonbeli jogommal élve tehetni vélek anélkül, hogy törvénysértéssel vagy törvény iránti tiszteletlenséggel távolról is vádoltathatnám.
Ezennel tudniillik magamat és birtokomat önként adó alá vetem; az úgy mondott hadi adó alá úgy, mint a házi adó alá, esedezvén a tekintetes nemes vármegye előtt, hogy ebbeli a következő pontokban foglalt ünnepélyes és visszavonhatlan kötelezésemet elfogadni, s annak értelmében engemet éltem fogytáig Tolna vármegye adózóinak sorába iktatni méltóztassék…”
Ezek után Bezerédj István gondosan kiszámolja saját személye és birtokai után fizetendő adóját, ezt öt pontban részletesen bemutatja, aztán végső összegzésként megállapítja: „Adóbeli kötelezettségemben lelki könnyebbülést találok, melyhez igen jótékony érzés fog járulni, ha a tekintetes nemes vármegye e nyilatkozatomat kegyesen helyeselni, és abban talán azon elveknek következményét is szemlélni méltóztatik, melyeket bennem a nemes vármegyének szolgálata érlelt meg. Ha pedig azon szebb időig, midőn hazánkban az adó állapotját igazságos törvény általán orvosolandja, ezen önkéntes adózói helyzetemben több és minél több hazafi társakkal állhatok egyesülve, istennek buzgó hálát adandok. Szekszárd, december 16-án 1844. Bezerédj István.” A szerkesztő ennyit fűzött hozzá: „És a nemes példa már is nemes követőkre talált!”
A barát bírálata
Gróf Széchenyi István, aki különben az önözés nyelvi formáját a társas érintkezésben meghonosította, keveseket ismert el azzal, hogy a kölcsönös tegeződést felajánlotta, de Bezerédj Istvánt kitüntette ezzel a gesztussal. Róla mindig a legnagyobb tisztelettel szólt, röviden: barátjának tartotta. Ezért is különös az a jelenet, mely közte és az első önként adózó magyar nemes között játszódott le Pozsonyban 1845. január 4-én, tehát éppen két nappal a Pesti Hírlapban megjelent, idézett közlemény után. Mindezt Széchenyi maga írta le a Jelenkor 1845. február 27-i, az Adó? Dehogy az! Csak liberum oblatum! (önkéntes felajánlás – T. G.) című vezércikkében:
„Múlt hó 4kén délelőtt az utcán találkoztam Bezerédj István igen tisztelt honfitársunkkal – feljegyeztem a napot, fel az órát – s nem ugyan általam, mert nem szólhattam vala a dologrul jóváhagyólag és így azt inkább mellőzni kívántam, de ő általa szőnyegre került a saját megadóztatás eszméje. Hevesebb vitába keveredtünk, míg megérkezve lakához, hová elkísérém őt, kapuja alatt oly hangos, noha mindig a lehető legbarátságosb szócserére – fog ő erről emlékezni, nem kétlem – emelkedett viszonlagos okoskodásunk, hogy valóban elvégre megállottak az utcán s egybecsoportoztak az emberek, tudja Isten mit gondolván.
Eszmecserénk élénk volt. Azt azonban, hogy ez alkalommal mi mindent pengeténk, egész hosszában előadnom nincs szándokomban; s e szerint, az eddig mondottat csak azon célbul hoztam fel, miszerint az igen tisztelt hazafit okoskodása azon részére legyek visszaemlékeztetni bátor, melyhez képest ő erővel arrul akart engem meggyőzni, hogy az ő saját megadóztatási eszméje nem egyéb, mint az én adózási tervem alkalmazása.” Ezután említi Széchenyi, hogy hetekkel előbb Kossuth is így vélekedett, de szerinte tévednek, mert elképzelése nem ez volt, hanem az önkéntes felajánlás helyett a nemesség általános adókötelezettségét fontolgatta.
Széchenyinek ez a cikke azonban ebben a tárgyban már a második volt, s az elsőbe a nemesi társasági visszhangot saját tapasztalatként tálalta A pistoly [!] időelőtti elsütése címmel a Jelenkor 1845. január 30-i számában. „Most például az érintett »pistoly-elsütésrül« már ilyeseket hallottam saját magam s pedig többek előtt, s legkisebb ellenvetésre nem talált, sőt közhahotát okozott. »Egyedüli ember, kinek legkisebb családi gondja sincs, ki kénytelenségből cinikus, mert hiszen teste az élvezet egy nemét sem bírja el, s kinek pénz ekképp nem ér többet, mint aggastyánnak menyecske, és ki, valamint virág a gasteini vizekben, úgy üdül fel a sokaság éljen-rivalgási közt, s ki e fölött erősen dús [gazdag], úgyhogy már élire veri a pénzt, ugyan nagy trumf 300 forint évenként!«
Ilyes festvény nem esik jól; s noha vannak egyedek, kik a közjóért mindent tűrni, mindent megbocsátani tudnak, azért ily ellenséges, ily méltatlan imputácók [vádaskodások] legtöbbekben bizony felzavarják az epét…”
Hogyan csúsztatott Kossuth?
Két év múlva ez a megidézett korabeli vélemény különös, torz tükörben köszönt vissza. Ma már csak ködképként láthatjuk azt a személyes ellentétet, amely a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi István és Kossuth Lajos között kifejlődött. Mielőtt hosszasan idéznénk az utóbbit, előzményként elég annyit tudnunk, hogy az 1843–1844-es országgyűlésen hajszál híján elfogadták a nemesi adózásról szóló törvényjavaslatot. Erre emlékszik vissza a Bajza József szerkesztette Ellenőr. Politicai zsebkönyv, a Pesti Ellenzéki kör megbízásából című kötet Adó című tanulmányában Kossuth, a forradalom jövendő jelképes alakja:
„A dolgot ki lehetett volna egyenlíteni, de a kormánynak oly kimondhatatlan sok dolga volt; s egy egész országgyűlés eredménytelensége oly csekélységnek nézetett, hogy teljességgel nem lehetett reá érni az országgyűlést még egy hétig együtt tartani!
Mondják, hogy éppen azért nem volt idő az országgyűlést még egy kissé együtt tartani, mert majd még úgy e kérdésből mint a hypothecalis bankból s a fiumei vasútból valami talált volna lenni; s az eredménytelenség nem szolgálhatott volna lépcsőül bizonyos hivatalszemélyzeti változásokhoz. – Nem tudom, nem voltam ott! Mondják azt is, hogy az egész elvvita csak úgy került elé, mert egyik fél nem igen akart fizetni; a másik fél meg nem igen akart ily módon, ily föltételek mellett fizetni. Nem tudom, nem voltam ott! – Elég az hozzá; az adó, vagy subsidium, vagy benevolum oblatum, vagy miként is nevezzük, megbukott.
És az országgyűlés eloszlott. Országgyűlés után Bezerédj István azt mondá: »Megtörtént a kísérlet országgyűlésen, sikertelenül; elkövetkezett az idő, melyben, ha egyebet nem lehet tenni, legalább (lelki)ismeretünkkel számot kell vetni. Ez sikerrel nem mindig, de mindig lelki nyugalommal jár. Vannak idők, mikor e szomorú vigasztalással is be kell érni, ellenben még ezt is nélkülözni nem szabad. Én nyíltan vallottam, hogy a nép közadójában nem osztozni igazságtalanság, bűn; lelkiösmeretem nem engedi, hogy ez igazságtalanságban tovább részt vegyek. Adózni fogok.« Így Bezerédj. És beíratá magát Tolna vármegye adózói közé. Isten áldja meg! Néhányan követtük példáját. Legtöbben Zalában Deák vezérlete alatt, körülmény szerint a házi adóra szorítkozva.
És gróf Széchenyi? Cikkeket íra Bezerédj ellen a Jelenkorba. Soha ezeknél szívtelenebbeket nem olvasék. De hiszen a gróf kérkedni szokott vele, hogy ő a szívtől nem kér tanácsot. Nem volt gúny, nem piszkolódás, melyet Bezerédj fejére nem szórt volna. Akkor vesztette el Bezerédj egyetlenegy angyal gyermekét, s idegen maradt, örömtelen lakban, mint az ágaitól megfosztott törzs, fájdalma még égetően új vala; és a gróf még e fájdalmat »den auch den Göttern heilig ist« [mely még az isteneknek is szent] még ezt sem hagyá gúnyolatlanul. Éppen úgy nem, mint egykor az én szenvedéseimet nem. Ő, ki egykor nekem azt veté szememre, hogy könnyű nekem adóról beszélni, kire csak igen kevés adó esnék: most Bezerédjnek azt veté szemére: könnyű neki a »generosust« játszani, a kinek több jövedelme, mint szüksége van, ki az élet örömeiben már nem igen részesülhet, s kinek még csak gyermeke sincs!! Oh én istenem, ott a magasban!! […]
Az ellenzék, hitem szerint nagyon hibázott, hogy Bezerédj példáját »en masse« [együttesen, tömegesen] nem követé. Ha ezt tette volna: nincs égen földön annyi hatalom, mely megakadályozná, hogy a jövő országgyűlésen, legalább is a házi adó együttviselése keresztül ne menjen. Még gróf Széchenyi ő excellenciája is pártolta volna.”
Nem tagadhatjuk, Kossuthot elragadta indulata – és csúsztatott, de írjuk javára, hogy legalább jó cél érdekében tette… Széchenyi mintha előre érezte volna ezt, második cikkét így zárta: „Bökdössetek, szúrjatok, facsarjátok szavaimat, vessetek homályt, sőt gyanút politikai pályámra: bizony jó lesz; csakhogy Magyarországnak haszna is legyen belőle…”
