Ha az ember fogékony a kortárs képzőművészetre, az előbb-utóbb meg fogja szólítani. Persze mindez fiatalon elkezdődhet, noha ahhoz a gyereket először múzeumba kell vinni. Ezt gondolja Hemrik László, a Ludwig Múzeum múzeumpedagógiai osztályának vezetője, aki szerint a legfontosabb, hogy a néző és az alkotás között eleven kapcsolat jöjjön létre. – Ahhoz, hogy valaki megszeresse a kortárs képzőművészetet, legyen az gyerek, kisiskolás, középiskolás vagy felnőtt, először is találkoznia kell a művekkel, ami azt jelenti, hogy a nézőt, a potenciális múzeumba járó embert el kell juttatni a kiállítótérbe. Ha ez megtörténik, akkor elindulhat a kommunikációs folyamat a mű és a befogadó között, aki lehet kisgyermek, felnőtt vagy aggastyán is. Szerencsésebb esetben pedig az alanyból múzeumba járó, kortárs művészetfogyasztó ember lesz.
Dekódolni a művet
Hemrik László szerint a műalkotás tudatos befogadó attitűd nélkül is képes hatni az emberre. Mindennek az adott mű megértése, tetszése is lehet az eredménye, de az is előfordulhat, hogy a néző elutasítja azt, vagy teljesen hidegen hagyja az alkotás. Kérdés, hogy a múzeumpedagógus hogyan tudja támogatni a befogadás bonyolult kommunikációs folyamatát? – Ennek egyik hatékony módja, ha az öt elemből felépülő Mazzola-módszert alkalmazzuk, melyet Lisa Mazzola, a New York-i MOMA múzeumpedagógusa után neveztem el – mondja Hemrik László. A gyakorlat minden korosztályban működik, csak a súlypontokat és a nyelvhasználatot kell megváltoztatni, továbbá figyelembe kell venni a gyerekek, diákok kulturális és civilizációs háttérbázisát.
– A múzeumpedagógus munkájához tartozik, hogy felkészüljön, amennyire lehet, a hozzá érkező csoportokból. Nem mindegy, hogy a fiatalok egy fővárosi elit gimnáziumból vagy művészeti szakgimnáziumból érkeznek, vagy hogy kisiskolásokról vagy akadállyal élő látogatókról van szó. Bárkivel is foglalkozzunk, az első dolog az, hogy mindig el kell érni, hogy alaposan megfigyeljék a műveket, lehetőleg mindenki azt lássa, ami előtte van. Ehhez nyílt végű, a megfigyelést támogató kérdéseket tehetünk fel – mondja Hemrik. A műalkotások megfigyelése, „dekódolása” után fontos, hogy a pedagógus megosszon néhány lényeges, a látványhoz kapcsolódó háttér-információt a műről. – Csak egy példa a Ludwig gyűjteményéből: Joseph Beuys Pecsétes levél című művének lényegéhez visz közelebb, ha tudjuk, hogy a művész a második világháborúban szerzett súlyos sebesüléséből azoknak az anyagoknak köszönhette a gyógyulását, amelyek a műtárgyat is felépítik, vagyis a filcnek és a zsírnak. Vagy hogy modern klasszikust említsünk, Chagall képei előtt releváns arról beszélni, hogy a művész egy orosz faluban, Vityebszkben töltötte a gyerekkorát.
Belevágni a kalandba
A szóbeli kommunikációt kerülő diákok, de akár felnőttek esetében is segíti az elmélyülést, amikor nonverbális, leíró, értelmező feladatokat emelünk be a kommunikációs folyamatba. A fiatalok például kereshetnek egy motívumot, szimbólumot a művön, de lehet rajzolni vagy papírt hajtogatni is. – Aki már valamit „birtokol” egy papírlapon, arról magabiztosabban meg is nyilvánul, akár szóban is. A következő fontos lépés, hogy a fiatal keressen minél több élő kapcsolatot a mű és a környezete között – mondja Hemrik, aki a környezetet konkrétan érti mint a mű közvetlen közelében lévő alkotások közegét. Például érdemes megvizsgálni, hogy a művek milyen kapcsolatba hozhatók egymással akár formai vagy tartalmi értelemben, illetve hogyan kapcsolhatók ahhoz a környezethez, világhoz, kortárs kultúrához, ahonnan a látogatók érkeznek.
– Sok probléma adódik a kortárs művek befogadása során, de az biztos az előnyükre válik, hogy a megélt jelenünkhöz kapcsolódnak.
A kortárs művészet azt a „nyelvet”, azokat az anyagokat, technológiákat használja, mint mi. Elengedhetetlen, hogy erre építsünk a múzeum- és művészetpedagógiai munkánk során. Ebből az következik, hogy a kortárs művészettel való találkozáskor nem elsődleges feltétel a mély és szisztematikusan művészettörténeti tudás. Persze az semmiképpen sem hátrány, hisz azzal a mű újabb és újabb rétegeibe hatolhatunk be.
A Mazzola-módszer ötödik eleme, hogy a pedagógus mindig teremtsen alkalmat a reflexióra, a látottak, a megéltek szintézisére, persze az adott korosztály szintjén. Ha mód van rá, akkor egy közös alkotó vagy legalábbis alkotó jellegű feladatba érdemes ágyazni a gyerekek gondolatait, érzéseit. Egy ilyen, osztályteremben zajló munka néhány hónapig megőrizheti a múzeumi élményt. – Az említett módszer elemeinek nem feltétlenül ezt a sorrendet kell követniük, bizonyos elemek elmaradhatnak, és némelyek különös hangsúlyt kaphatnak, illetve kiegészülhetnek még játékos vagy akár drámapedagógiai elemekkel – mondja Hemrik. Hozzáteszi, az öt és tíz év közti gyerekek a legfogékonyabbak a művészetre, a kortárs alkotásokra. Náluk még véletlenül sem merül fel a műalkotás problémaként. Nyitottan, előítéletek nélkül vágnak bele abba a kalandba, amit a művészet jelenthet.
Több idősíkot!
És vajon hogyan vélekednek a művészek a múzeumpedagógia szerepéről, és hogyan lehet megkedveltetni a gyerekekkel a jelenkor alkotásait? – Ezt a folyamatot minél fiatalabb korban el kell kezdeni, hogy a gyerek minél hamarabb kezdjen el gondolkodni a kortárs képzőművészetről. Tévedésnek tartom, hogy ez csak a művészeti szakiskolák speciális területe legyen – vallja Keresztesi Botond. A festőművész szerint mindenekelőtt a művészettörténet-oktatást kell átalakítani, és nem kivenni a középiskolai tantárgyak közül. – Azt tapasztalom, hogy minden oktatási szinten, még az egyetemen is az őskortól kezdik el tanítani lineárisan a tananyagot, ami legjobb esetben a XX. század második feléig tart, ám időközben elvész a gyerekek lelkesedése. Ezért a lineáris struktúra helyett egy több idősíkon futó tananyagot kellene leadni, mert az talán jobban lekötné a fiatalokat, illetve egészen kis kortól elvihetnék őket kortárs kiállításokra.
A művész szerint ezen a ponton nem érne véget a tanulás, mert a múzeumlátogatás után a tanórákon még vissza lehetne térni a látottakra, és célszerű lenne, ha a fiatalok jelen világunk problémáiról is gondolkoznának, mint a klímaváltozás, a mesterséges intelligencia, a digitális technológia vagy a közösségi média, hiszen ezekről is szólnak a kortárs művészeti alkotások.
Virtuális világok
– A gyerekek úgy tudják a legkönnyebben megérteni a mai alkotásokat, ha a saját világukon keresztül közelítik meg azokat. És mivel egyes kortárs festmények kapcsolódnak a popkultúrához, például a rajzfilmekhez, számítógépes játékokhoz, ezért azok által nekik is könnyebb lesz kapcsolódni a művekhez – véli Gresa Márton festőművész. – A művek kapcsán az univerzális emberi értékekről is érdemes velük elbeszélgetni, hiszen számos alkotás, legyen az klasszikus vagy kortárs, ezeket adja át, hisz a művek témája szólhat a szabadságról, a szerelemről, a szeretetről, a barátságról és az együttérzésről. Ezek mind kortalan értékek, amelyekhez lehet kapcsolódni, és a kultúra is ezeket adja át.
Gresa Márton szerint a gyerekeknek azért is lehet izgalmas a kortárs művészet világa, mivel a művészek is virtuális világokat hoznak létre, csak azok nem a számítógép képernyőjén, hanem a vásznon vagy papíron jelennek meg. – Ha gyerekeknek magyarázzuk a művészetet, akkor először muszáj az ő világukon keresztül közelíteni a témához – vallja az alkotó.
Keresztesi Botond szerint a műelemzés során azt is be kell látni, hogy az sokszor a tudományos gondolkodás és az érzelmek határán mozog. – A befogadáshoz nem elsősorban készség kell, mint azt sokszor hangsúlyozzák, inkább érzékenység. Egy művet sokféleképpen lehet megközelíteni. El lehet mondani, hogy milyen történetet mesél el, milyen társadalmi problémákat feszeget, de ha az alkotó szubjektív világát mutatja be, akkor érdemes azt az érzékek, érzetek felől közelíteni. Fontos megértenünk, hogy a művészet közel áll a játékhoz is, így az alkotásokat nézve szabadon asszociálhatunk több mindenre. El kell fogadnunk, hogy nem mindig a célvezérelt gondolkodás a legkifizetődőbb.
