– Te hogy látod, itthon javul-e egyáltalán a mozgáskorlátozottsággal élők helyzete, több-e a lehetőség, mint mondjuk kamaszkorodban?
– A közlekedés egyre jobb. A Marczibányi térnél nőttem fel, akkoriban a Margit-szigetre még csak gyalog tudtunk kimenni, nem volt Combino. Vannak még a BKV-nak határai, de ez most már szépen lassan fejlődik.
– Az emberek is fejlődnek?
– Szerintem nyitottabbak lettek. Egyre többet járok érzékenyíteni, mesélni az életemről, akár a Nyomik című film kapcsán is (Surányi Judit 2024-es dokumentumfilmjében négy, fogyatékossággal élő embert, köztük Karcsit kíséri el balatoni nyaralásukra – a szerk.).
Azt szoktam mondani, hogyha egy ember még soha nem találkozott mozgássérülttel, attól nem is kéne elvárni, hogy érzékeny legyen felénk. Nekünk kell láthatóvá tenni magunkat, utána nem lesz ilyen furcsa reakció bennük többé.
Ahogy haladunk előre az időben, azért látszik előrelépés. A szocializmusban még be voltak zárva a sérültek mindenhova, azóta jó kis inkluzív terek is kialakultak, javul a társadalmi felfogás, bár van hová fejlődni. Például amikor Németországban dolgozom, ott teljesen más a hozzáállás.
– Nagyobb tisztelettel bánnak veled?
– Az is. És tudják, hogy ha egy sérültet hívnak egy munkára, egyrészt alap, hogy kifizetik, másrészt alap az is, hogy aki nem önellátó, annál a személyi asszisztencia biztosítását is beleszámítják a honoráriumba. Itthon meg ha hívnak valahova, sokszor azt hiszik, nekem tesznek szívességet, hogy táncolhatok valakik előtt.
– Adrival ez a harmadik közös munkátok. Mi az, amiben ő más, hogyan instruál téged, miképp viszonyul hozzád?
– Ez az első olyan munkám, ahol nem inkluzívan táncolunk. Adrinak van egy külső rálátása, nem feltétlenül azt kéri, ami nekem komfortos, vagy amit én szeretnék csinálni, hanem határozottan kiáll, hogy „jó lenne, ha ezt megcsinálnád, Karcsi”. Jobban kibillent a komfortzónámból, mint akikkel eddig táncoltam, és mindig tanulok tőle. Olyan improvizációs technikákat is, amikbe kevesebbszer tudunk belemenni az Artman Egyesületben, ahová még régen egy barátom hívott el, és azóta is együttműködöm velük. Nagyon imádom az Artman működését, de ott kialakult csoportfolyamatok vannak.
Adri kicsit más szemszögből néz erre a fogyi testre. De mindig azt mondom, ha egy ilyen testet berakunk a színpadra, azért kell egy koncepció.
Sok olyan szervezet is van, akik a sérülteket csak kiteszik a színpadra, hogy valamit csináljanak, járkáljanak fel-alá, és kábé freakshow-szerűen lehet őket nézni.
– Te mire vágynál, kik jöjjenek el az előadásodra, kiknek szeretnéd megmutatni ezt?
– Olyan fiatal felnőtteknek, akik nagyon elveszettnek érzik magukat, mert kitanulják a tömegdiplomát, és utána sokan csak ott vannak hagyva, nincs igazi motivációjuk az életre. Talán nekik jó lenne megmutatni.
– Azt is mondják, hogy sok fiatalban azért alakul ki szorongás meg a kapunyitási pánik, mert túl sok a lehetőségük és nehéz a választás. Te hogy érzékeled a saját lehetőségeidet?
– Amikor felkerültem Budapestre, nekem az volt a szerencsém, hogy itt is, ott is, amott is, mindenki felé nyitottam, mindenkivel barátkoztam, figyeltem. Amikor eljött az ideje, jobban tudtam, hová is akarok, hová tudok nyúlni. Például kis koromban mindig vonzott az előadó-művészet, és mivel a Marczibányi téri művelődési házban táncolt a Tánceánia Együttes, oda be tudtam kapcsolódni.
Elvégeztem az ELTE-n a történelem szakot, utána azért mentem a színháztudomány elméleti irányba, mert a Színművészetin azt mondták a tanárok, hogy hiába jelentkezem színész szakra, nem tudok bemenni az épületbe.
Megszerettem közben a táncot is, egyre jobban fejlődtem. De érzem a fizikai limitációkat, jó Adrival dolgozni ezeken, hogy mit tudok megcsinálni, mire játszom rá, és ezeket a határokat így próbáljuk bemutatni.
– A mentális vagy a fizikai munka nagyobb ebben?
– A fizikai. Mentálisan mindig úgy érzem, megvan a fejemben, hogy miket szeretnék csinálni. De amikor a jobb kezemet akarom mozgatni, hiába vannak meg a kották, hiába gondolok ki valami szép fluid mozgást, az izmaim miatt csak 60-70 százalékosra tudom megcsinálni. Adrival erről is sokat beszélgettünk, hogy ha megvan a szándék, a törekvés, azt épp elég láttatnom. De azért sajnos bennem van egy kis maximalizmus, szeretem a legjobbat kihozni mindenből.
– Mitől lesz szerinted különleges egy előadás?
– Én szeretem, ha az előadón látszik, hogy tényleg ott van, abban a jelen pillanatban. Sajnos ebben a mostani világban sokszor elfeledkezünk a pillanat erejéről.
– A digitális világ is elidegenít bennünket, bár te talán ezt is másképp látod, hiszen a közösségi média össze tud kötni rengeteg emberrel, a posztjaidat több ezren osztják, lájkolják.
– Én imádok személyesen találkozni, de sokan megerősítettek abban, hogy olyan egyedi meg jópofa dolgokat csinálok, hogy nekem kell a nagyobb láthatóság. Sokan szeretik a művészetemet, és folyton nyaggattak, hogy Karcsi, küldjél videót, küldjél fotót. Ezért gondoltam, inkább létrehozok erre egy Facebook-oldalt. Már 2500 követőm volt, amikor a Facebook elvette, mert meghackelte valaki. Most Másképvaló néven csináltam egy új oldalt. Vannak még vállalkozási ötleteim. Kellene egy olyan munka, ami nem szociális munkás, hanem olyasvalaki, akivel barátilag kapcsolódsz, és havi rendszerességgel egyórás beszélgetéseket tudtok folytatni. Sok fogyin látszik a betegségük, de ha amellett még van valami lelki bajuk, nem akarják észrevenni, hogy segítség kéne. Ekkor jövök én a képbe, szeretnek felhívni, hogy kitárulkozzanak nekem, ezt a szakmát szívesen kitanulnám. Fogyik, idősek, bárki jöhetne, aki kapcsolódni akar. Emellett belekerültem most a politikába, a XII. kerületi önkormányzatnál külső bizottsági tag lettem. Tanulok hozzá politikát, ebben is maximalista vagyok. Akarok mellette coachingot is tanulni, hogyha már öreg Karcsi leszek, tudjak miből megélni.
– Most alig egy héttel a bemutató előtt hogy érzed, mennyiben a tiéd ez a koreográfia?
– Néha kezd már a sajátom lenni, de értékelem a visszajelzéseket, mit kellene másképp csinálnom. Én mindig nagyon termékeny vagyok, szeretnék valamit másoknak megmutatni, ami a lelkemből fakad.
– Az előadás egy pontján leveszed a ruháidat. Ezt simán bevállaltad?
– Amikor fiatalon bekerültem a MEREK-be, folyton jöttek az új dolgozók, köztük fiatal lányok, hogy velem gyakoroljanak, mert én voltam a legkönnyebb. Bejöttek a szobámba, és megkérdezték, mehetünk-e fürdeni. Nem volt választásom, nekik is lehetőséget kellett adni, hogy kipróbálják, én meg ha elutasítom, akkor nem tudok fürödni, vagy csak sokkal később. Ezért bele kellett ugrani ezekbe, és egyre jobban kiirtották belőlem a szemérmességet. Utána ez a készség nagyon jól jött nekem, mert amikor nincs támogató szolgálat, vagy nagyon limitálva érhető el csak, akkor a Facebookról, innen-onnan gyűjtöm az önkéntes segítőket, hogy tudjam a mindennapjaimat hatékonyan szervezni. Akárki jön, be tudom őket tanítani, mi a személyi segítés.
A társadalom legkülönbözőbb szegmenseiből jöttek már hozzám, volt már ügyvéd doktor úr és háromgyerekes anyuka is, aki nálam pihente ki a gyerekeit. Jött diák, nagymama, mindenki, akiben van segítő szándék.
Most kábé tíz állandó, hatvan változó segítőm van, néha frissíteni is kell a bázist. Hét éve élek már önállóan, de hiába vagyok nagyon jóban valakivel, 3-4 év után általában jön egy családi vagy életkrízis, amikor el kell menniük, és nekem előre gondoskodnom kell az utánpótlásról.
– Lehet, hogy kiégnek a segítői munkában?
– Sokszor kérdezem őket erről, de azt mondják, ez nem jellemző. Sőt, azért szoktak hozzám járni, mert lelkileg annyira fel tudom tölteni őket. A mai világból hiányzik a figyelem, én pedig oda tudom nekik adni másfél órára, és ez nagyon jólesik, felfrissíti a lelküket.
