Vajon felmenői példája nyomán fordult-e a művészetek felé és lett először balerina, utána színművész, majd a hatodik iksz előtt keramikus, és jóval utána festő? A név és az elődök pályája kötelezi őt a különböző művészeti ágakban való megmerítkezésre, és ők lennének sikerei záloga? De milyen is, kikből áll ez a zseniális genetikát összegrundoló család?
A művésznő nagyapja, Esztergályos János eredetileg vasesztergályos és lakatostanonc volt, majd, bejárva a Monarchiát, rengeteg tapasztalatot szerzett. Kalandos útjáról hazatért, de 1904-ben, egy hathetes munkássztrájkon való részvétele miatt valamennyi gyár kizárta, így gyalog ment el Németországba, hogy munkát találjon. Ismételt hazatérése után, 1922-ben megválasztották Pécs város 2. választókerületének országgyűlési képviselőjévé. Ebben a szerepében mindenkor a humánum nevében szólalt fel, méghozzá sztentori hangon dübörögve el véleményét – a korabeli családtörténet szerint.
Itt egy olyan fordulat következik a történetében, ami a Népszava jelenlegi kollégáit is meglepte, ugyanis a művésznő nagyapja 1916-ban a Népszava kiadóhivatalában helyezkedett el. 1933. május 1-jétől a lap felelős szerkesztője lett, 1939-től 1941. május 4-én, hirtelen bekövetkezett haláláig pedig főszerkesztője volt a lapnak.
Az ország Esztergályos Cilije közelebbről orvos-művész családban nőtt fel. Édesapja, Esztergályos Károly orvos, édesanyja Geréb Borbála fotóművész volt. Bátyja, Esztergályos Károly rendező, öccse dr. Esztergályos János radiológus főorvos, az orvostudományok kandidátusa.
Az űr betöltése
Amikor fotós kollégámmal megérkeztünk a művésznőhöz, kezdeti elfogódottságunkat azonnal oldotta, rögtön kávét és kalácsot kínált, jókedvűen sürgött-forgott, és miközben elzárta a gázt az ebéd alatt, azt mondta, érezzük jól magunkat nála. Sok mindenről lehetne vele beszélgetni, de amiről kevesebbet tudunk, az a képzőművészeti vénája. Erről én is csak tizennégy éve tudok, ám azóta lelkesen figyelem, mikor lepi meg a Facebook-ismerőseit egy-egy új kerámiájának fotójával, és azt is lesem, hol nyílik kiállítása. Ezért elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan, mikor és miért kezdett kerámiázni, majd hat évre rá festeni, és mit jelentenek ezek az elfoglaltságok számára.
Amikor vége lett a Família forgatásának, nagy űr keletkezett bennem, és rengeteg időm maradt saját magamra. Ebbe az is belefért, hogy az öcsém kislányát hoztam-vittem az óvodába. Egyik alkalommal, amikor mentem érte, éppen hamutartót só-liszt gyurmáztak. Megtetszett, megkérdeztem, hogyan kell csinálni, megadták a receptet. Több sem kellett, amint hazaértem, nekiálltam, az alkotásomat pedig megsütöttem száz fokon – meséli. Másnap reggel, amikor ki akartam venni a művemet, láttam, hogy az bizony hanyatt vágódott, és a hatalmas, fehér massza szétterült a tepsin. Azért volt sok a massza, mert a pici, aprólékos mütyüröket nem szeretem, mindenből a nagy, látható dolgot kedvelem, sókerámiából is azt akartam készíteni. Akkor utánaérdeklődtem, mi az a dolog, amit gyúrni lehet, hát a gyurma, felelték. Remek, gyurmáztam egy ékszerdobozt, de mivel az is kicsi volt, nem elégített ki. Innen már egyenes út vezetett az agyaghoz mint tökéletes alapanyaghoz. Abból ugyanis már lehet nagyobb valamiket alkotni, mint például a négyarcú vázáim – int a virágokkal telt kerámiakaspók felé a művésznő. – Az egyik sógornőmnek hobbiból volt egy égetője, az első munkáimat nála égettem készre. Hogy mi volt az első? Egy tánckar a Moulin Rouge-ból – kuncog –, lent van a műhely mellett, majd megnézitek. De ott van az az esernyőtartó, azt is én készítettem – mutatja. – Az elején a szakértők húzták a szájukat, hogy ezt meg azt nem lehet, nem így kell, hanem emígy, de engem ez nem érdekelt.
Én ezt örömmel csinálom, feltöltődöm közben, kilépek a világ nyüzsgéséből, egyedül vagyok, a kezem által születik valami új.
Főképpen színház és portré témában alkotok.
A nappaliból lefelé vezető lépcső alján egy kiállítóhelyiség található, abból nyílik a műhely. A polcokon több száz festett kerámiafej sorakozik. Amikor meglátom őket, eszembe jut Szakonyi Károly két évvel ezelőtti születésnapi köszöntőjének pár sora: „…a Cili-kerámiák: fantáziája, szellemessége, tobzódó humora itt is csodát művelt. Hegyes orrú, pökhendi hölgyek, biggyesztett ajkú, elképedt férfiak, kalapos dámák, maszkját tarkójára csúsztatva viselő vándorszínész, megcsalatottságán búslakodó asszonyság, kényes fejtartású nagynéni, nagy bajszú halász és bugyuta kis felesége... Kitalált portrék, figurák, vázák, kaspók.”
„Ők azok a kolléganőim, akiket nem játszatnak sem filmben, sem színpadon – simít végig elszomorodó tekintettel a kerámiafejeken a művésznő. – Amikor születés- vagy névnapjuk van, ajándékba adom nekik.”
Ebből a szobából nyílik maga a műhely, ahol a korong és az égetőkemence található. „Még nem hűlt ki, langyos, tegnap égettem benne” – magyarázza nekünk. A nappaliba vezető lépcsőház falait a festményei borítják.
„Festeni 2006-ban kezdtem el, és ez azóta boldogít engem – mondja, amikor észreveszi, hogy egy-egy kép előtt megállok, és megcsodálom azt. A hófehér ruhás Harlekin bohóc fekete hátterével az élet és halál szimbolikája, apró tűszúrás a szívemben.
„Igyátok a kávét, mert kihűl!” – gondoskodik a művésznő a jóllétünkről, miközben elmeséli, mi az a pöcc, ami beindítja a fantáziáját, és arra ösztönzi, hogy menjen a műhelyébe, és agyagozzon, vagy álljon a vászon elé, és fessen.
„Hát mert nem tudok nélküle élni! – kiált fel amolyan igazán Cilisen. – Ez nekem olyan, mint másnak a narkó! Bár arról nemigen tudok, mégis leginkább talán ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani.”
Ekkor beugrik a kérdés, vajon hatott-e rá, ahogyan a felmenői adták tudásuk legjavát a világnak.
„Az öcsém festőművész szeretett volna lenni, a Képzőművészetire akart járni, de orvos lett belőle – kezdi sorolni. – A bátyám karmesternek készült gyerekkorától, és rendező lett – folytatja. – Én balerinának készültem, és színész lettem.
Az élet kiszámíthatatlan, de oda kell figyelni arra, hogy a sors mit ajánl, és ha a Jóisten segítségével az ember azt meg tudja tenni, akkor az óriási dolog.
Büszke vagyok a felmenőimre, mert általuk lettem az, aki vagyok. Ha most itt ülnének körülöttünk, örülnének nekem, a sikereimnek. Személyesen csak édesanyám édesanyját ismertem, azt mondják, őrá nagyon hasonlítok. Az apai nagymamám után kaptam a nevemet, mert ő is Cili volt, sőt apámnak is volt egy Cecília nevű nővére – így két Esztergályos Cecília van a családban.”
Még 2011-ben, egy színdarab próbaszünetében megkérdeztem a művésznőt, honnan jön neki az ihlet, ami ilyen fantasztikus figurák megalkotására készteti, mire ő felfelé mutatott, és azt mondta: „Tőle, a Jóistentől kapom.” Azóta sokat gondolkodom ezen, főleg, amikor írok – vallom be neki. Egyetértőn bólint.
„Szeretetből kezdtem kerámiázni. Ez olyan, mint a házasság. Egy férfit szeretni, az a világ teteje, és én nagyon szeretem a férjemet. Az agyagot is nagyon szeretem, és ami kijön belőle, azt meg pláne. Ha választanom kellene a színészet és a kerámiázás között, akkor boldogan választanám a szobrászatot, ami a megváltása az életemnek, akkor persze, ha az anyagilag eltartana engem, boldogan! – erősíti meg. – Mert hát én tulajdonképpen reggeltől estig játszom. Imádok játszani, nemcsak tanult szöveget, többször lejárt színpadon, hanem csak úgy, az életben is. Mindenki mindig játszik, te is, most is – nevet rám. – A korongon, vásznon azt is kifejezhetem, amire a színpadon nincsen lehetőségem.”
Ekkor megcsörren a telefonja, az asztalos hívja őt, akivel felújíttat két bútort, amiket nemrég örökölt. „Olyan jó arra gondolni, hogy az asztal és a sublót őrizheti apám, nagyapám keze nyomát – réved a távolba. – Így egy picit a szeretteimmel lehetek még most is, élhetek velük együtt, óriási boldogság ez számomra!” – von be minket is az örömébe.
Ekkor kezdünk beszélgetni nagyapjáról, a szociáldemokrata képviselőről, aki a lapunkat, a Népszavát is vezette egykor. „Két évvel a születésem előtt halt meg, nem ismerhettem” – nyel egy nagyot, de azután újra csillogó szemmel mesél tovább.
„Fontos számomra a folytonosság, hogy honnan jöttem, kiktől milyen tulajdonságokat örököltem, miben hasonlíthatok rájuk.
A kerámiáim és a színpadi alakításom a jelenről a jelennek szól, és egy pillanatot örökít meg. A pillanatot, ami elillan. Az arcok, szempárok, amelyek rám csillantak, megmaradnak az emlékezetemben, azokat örökítem meg az agyagban, a vásznon.
A magam szórakoztatására alkotok, a magam kíváncsiságát akarom kielégíteni azzal, amit csinálok. Le szoktam oltani a villanyt, a félhomályban magam elé teszem a vásznat, és akkor csak nézem. Figyelem, mit látok benne, milyen arcot, és azt hozom ki belőle. Az ujjaimmal festek – emeli fel két kezét, és huncut lesz a szeme. – A festékmaradékból, amit leszedek az ecsetről, az megmarad a paletta alján, amikor a terpentin elpárolog. Olajjal festek, és nem tanított engem soha senki semmire.”
Rengeteg aukciósház kínál egészen magas áron megvételre Esztergályos-kerámiát vagy -festményt, és sok kiállítása is volt már, de amire a legbüszkébb, az a Csók galériabeli, amelyet az Oscar-díjas Szabó István, a világhírű rendező nyitott meg.
„2004-ben volt ott kiállításom, utána Amerikába, Japánba, Kínába vitték a műveimet, mert a kirakatba kitették pár Janus-arcú vázámat, ami megtetszett az embereknek. Akkor még egyáltalán nem vigyáztam arra, hogy szabályos legyen, tehát még nem korongozóval dolgoztam, hanem felépítettem az agyagból a formát. Kicsit csálé volt, de az enyém. Volt kiállításom a Madách- és a régi Nemzeti Színházban is, oda Jordán Tamás engedett be. Azt az imént említett Szakonyi Károly nyitotta meg, de például Friderikusz Sándor is méltatta már műveimet a kiállításmegnyitón."
Nőként is roppant mód érdekel, hogyan tartja magát ennyire jól fizikailag és szellemileg nyolcvankét évesen. Belejátszhat-e ebbe a mentális rekreáció, amit az alkotáson keresztül végez? – morfondírozom.
„Amiért érdemes, azért élek. Azért felébredek minden reggel. Főzök, sütök, régi magyar filmeket nézek, telefonon beszélgetek. Olvasni majd igazán kilencvenéves koromtól tervezek – nevet. – Munkamániás és megszállott vagyok, a hitem szerint. De! – emeli fel a mutatóujját. – Be kell tartani a játékszabályokat!
A világban annyi borzalom történik, ami abból fakad, hogy az ember manapság azt gondolja, neki mindent szabad. De ez nem így van. A szabályokat, ígéretet be kell tartani, és tisztelni kell egymás határait.
Ezek be nem tartásáért nagy árat fizethetünk” – mondja elkomolyodva.
