– Évtizedek óta nagy méretű számítástechnikai rendszerekkel foglalkozik. Mióta érdekli a művészet?
– Gyerekkorom óta érdekel a téma, a szüleim gyakran vittek múzeumokba, amit nagyon élveztem. Szóval korán belém oltották a művészet és elsősorban a festmények szeretetét. Aztán amikor huszonegy évesen a későbbi feleségemmel autóstoppal körbejártuk Spanyolországot, eljutottunk a Pradóba, amelynek fantasztikus gyűjteménye van. Amikor pedig megláttam az egyik teremben Boschtól A gyönyörök kertjét és a képen szereplő megannyi groteszk figurát, akkor lehidaltam. Az egy fordulópont volt. Utána rögtön berohantam a múzeumshopba, és vásároltam egy reprodukciót, amelyet vászonra nyomtattak. Amikor hazajöttünk, be is kereteztettem, és kiraktam a hálószobánkba. Hosszú ideig ott lógott, megvan a mai napig. Amikor a gyerekeim nagyok lettek, akkor mesélték, hogy egy kicsit féltek tőle.
– És mikortól lett műgyűjtő?
– Amikor bementem a privát bankáromhoz, és az asztalán megláttam a Virág Judit Galéria aukciós katalógusát, 2009 körül. És amíg ő intézte az ügyeket, addig én elkezdtem lapozgatni, és közben rájöttem, hogy tulajdonképpen ebbe is tehetném a pénzemet. Nem kell feltétlenül kötvényeket vennem, hisz azokat nézve maximum azt látod, hogy az értékük növekedett vagy csökkent két százalékkal, a képeket viszont kirakod a falra, és tartják az értéküket. Esetleg később jó áron tudod eladni azokat. Ez jó befektetési lehetőség.
– Tehát először csak a befektetés motiválta?
– Igen, de három év után teljesen megváltoztam. Már nem érdekelt, hogy képekbe fektessem a pénzem, hanem azért kezdtem el azokat gyűjteni, mert ez szenvedéllyé vált. Olykor vissza is kell fognom magam: „Péter, ezt már nem kéne megvenni. Legyenek korlátok, amiket betartasz. Eddig, és ne tovább!”
– És átlépte már ezt a korlátot?
– Szerencsére még nem. De a kollekcióm folyamatosan bővül, és a gyűjtésben mindig újabb mérföldkőhöz érkezem. Szóval nemcsak a művészek, de a műgyűjtők életében is vannak szakaszok. Az első három évben például a nagy aukciósházakban vásároltam, és alapvetően a huszadik század eleji, legfeljebb a közepéig alkotó művészek vonzottak. A nagybányai festők és a Nyolcak nevű avantgárd csoport képei, de nem a fő műveik, mert azok nekem megfizethetetlenek voltak. Három év alatt kiderült, hogy ha gyűjteményt akarok építeni, akkor ahhoz fő művek kellenek. Ennek pedig egy módja van, ha kortársat kezdek gyűjteni, mert lényegesen alacsonyabb az árszínvonal, mint a klasszikus alkotóknál. Ez volt tehát az újabb mérföldkő, 2014 táján elkezdtem már műtermeket látogatni, és olyan galériákat, melyek foglalkoznak a művészeikkel. És akkor egy teljesen új világ nyílt meg.
– Mit tapasztalt ebben az új világban?
– Sok alkotót ismertem meg, akik közül többel jó barátok lettünk, köztük Nagy Kriszta Tereskovával, drMáriással és Verebics Ágival. A következő mérföldkőhöz pedig akkor érkeztem el, amikor az otthonomban beteltek a falak a megvásárolt képekkel. Amíg a falakra gyűjtöttem, szigorú mérethatárt állítottam fel magamnak, hogy egy bizonyos méretnél, százszor százötven centiméteres képnél nem veszek nagyobbat. Ez viszont eléggé hátráltatott, mert időnként nagyon szuper és nem drága műveket azért nem vettem meg, mert túl nagyok voltak.
– Gondolom, a falak előbb-utóbb így is beteltek.
– Igen, és akkor el kellett döntenem, mi legyen. A gyűjtést viszont folytattam, pedig sokan ilyenkor abbahagyják. A képeket átvittem egy raktárba, és Tóth Pál Sándor esztétához fordultam, aki a gyűjteménykezelőm lett. Sokat segített nekem nemcsak a kollekció rendezésében, de abban is tudott tanácsot adni, hogy miket vásároljak.
– És emellett képezte is magát?
– Igen, mivel 2014-ben azt érzékeltem, hogy egy gyűjteménynek kell egy fókusz. Én viszont informatikus vagyok, nem tanultam a művészetről, így mindent beszélgetésekből kellett elsajátítanom, meg olvasgattam a témában, szóval autodidakta módon szívtam magamba a tudást. Lassan kezdett derengeni, miről is szól a gyűjtés. Nálam két ilyen gyújtópont kristályosodott ki. Az egyik a társadalmi témájú képek, amelyek reflektálnak a körülöttünk lévő problémákra, és erős üzenettel rendelkeznek. Különösen tetszik, ha egy alkotás groteszk vagy ironikus. A gyűjteményem másik fő iránya az előző ellentettje. Ezek a művek elfordulnak a valóságtól, a politikától, és egy álomvilágba visznek. Magyarországon is számos olyan művész él, aki kitalált magának egy magánmitológiát, és abban a világban fest. Erre jó példa El Kazovszkij, de Ősi László, Galambos Tamás és Milorad Kristić is ide tartozik, aki a képzőművészeti témájú Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmet rendezte. De még sorolhatnék más alkotókat is. Aztán 2017-re eljutottam oda, hogy az autodidakta tanulás nem elég, ezért muszáj lenne szervezett képzésben részt venni.
– Melyik helyet kereste fel?
– Megtudtam, hogy létezik festménybecsüsképzés, így először azt végeztem el a Kogart Kortárs Művészeti Gyűjteménynél. Egyéves tanfolyam volt, és elég intenzív, minden hétfőn három órában zúdították ránk a tananyagot. Az első félévben a teljes egyetemes művészettörténetet végigvettük, majd a második félévben a magyar következett. És emellett tanítottak praktikus ismereteket is, például hogyan kell galériát szervezni, alkalmazottakat felvenni, és hogyan néz ki a tűzrendészeti szabályzat. Változatos anyag volt, még a Képzőművészeti Egyetem grafika tanszékére is elmentünk, ahol megnéztük azokat a nagy gépeket, amikkel a különböző nyomatokat készítik. Szóval izgalmas képzés volt, de egyetlen problémám akadt: a tananyag ott ért véget, ahol engem a művészettörténet igazán érdekelt. Az 1945 és 1948 között működő Európai Iskola festőiről még részletesen tanultunk, az 1968–1969-es Iparterv-csoportot már csak megemlítették, a többiekről viszont már nem beszéltek. Örültem viszont, hogy elvégeztem a tanfolyamot, mert szert tettem egy stabil tudásra, amire lehet építkezni. Az árképzésről is sokat tanultam, ami a későbbiekben biztonságot adott, amikor képet vásároltam.
– És hol tanult a kortárs képzőművészetről?
– 2018-ban felfedeztem a Kortárs Műgyűjtő Akadémiát (Contemporary Collectors’ Academy – CCA), melyet Gajzágó György vezetett. Be is iratkoztam, és ez legalább olyan jónak bizonyult, mint az előző iskola. És bár csak hat hétig tartott, fordulópontot jelentett a gyűjtésben, mert nagyon sűrű tananyagot kaptunk. Szombatonként volt öt előadás, melyeket a szakma legkiválóbb képviselői tartottak, köztük Petrányi Zsolt művészettörténész, Molnár Ani galériavezető, Bordács Andrea esztéta és Iski Kocsis Tibor festőművész. A szakma minden területéről érkeztek előadók, és az apró mozaikokból összeállt számomra a kép. Sőt, a végére kikristályosodott, hogy ki kicsoda ezen a „játszótéren”, mi a szerepe a galériásnak, a múzeumigazgatónak, a kurátornak és a gyűjtőnek. Ez a képzés mindent helyre tett, ami csodálatos volt. Mint amikor lassan kitisztul az ég. Reggel még szürkület van, de mire a nap fölkel, minden kivilágosodik.
– Volt, akivel a képzésen komolyabb kapcsolatot alakított ki?
– Többükkel barátok is lettünk. Tóth Pál Sándor esztéta például a gyűjteménykezelésről tartott előadást, így amikor a kollekcióm már csaknem száz művet számlált, és már nem tudtam azt menedzselni, akkor megkerestem őt, hogy elvállalja-e a rendszerezést. Így ő lett a gyűjteménykezelőm, ami óriási fordulópont volt, mert innentől kezdve szakszerűen csomagoltuk, tároltuk a műveket, amiket ő profin archivált, kiállításokra szállíttatott. Szóval ezekkel nekem már nem kell foglalkozni. Aztán számos kapcsolat segített abban, hogy a gyűjtemény fontosabb darabjait kiállításokon is bemutassam. Így például a budapesti Godot Galériában és Deák17 Galériában, a kaposvári Vaszary Képtárban és a Miskolci Galériában. 2020-ban pedig a barátaimmal hasonló céllal megalakítottuk a Műgyűjtők Klubját, mellyel rendszeresen kiállításokat szervezünk a Bodó Galériában és az Esernyős Galériában. Ezek a kiállítások fontosak, mert amellett, hogy a közönség is láthatja a műveket, én magam is ilyenkor tudok bennük igazán gyönyörködni.
