– Mennyi lelket tud még befogadni?
– Szeretném, hogy a kutatás végére érjek, de irreális, hogy befejezzem. Több mint egymillió áldozatnak nem tudjuk a nevét, az életkorát. Csak azt tudjuk, hogy léteztek.
– A történelemkönyvek hatmillió zsidó kiirtásáról szólnak, akik közül sokan végezték tömegsírokban.
– Hatmilliónál sokkal több embert hurcoltak és pusztítottak el. Rengeteg emberről semmiféle információnk sincs. Azokról a magyar ajkú zsidókról sincs, akik a húszas években elhagyták az országot, mert a származásuk miatt nem juthattak be egyetemre. Elmentek, mert keresték a boldogulást, és nem akartak másodrendű állampolgárok lenni ebben a hazában, amit végtelenül szerettek. Amos Oz fogalmazta meg nekem, hogy az európai zsidóság végtelen szerelemmel szerette Európát, de Európa nem szerette őket. Ezt ma is láthatjuk. Az idei Wallenberg-megemlékezés egyik legfontosabb gondolata az volt számomra, hogy a gyűlölködő embereket nagyon kell szeretni. Ez is ambivalens történet, persze. Hogyan szeresd azt, aki gyűlöl, aki bántja a felebarátodat, aki zsidózik, cigányozik, gyűlölködik?
– És hogyan?
– Én azt tudom, hogy amikor gyűlölettel találkozom, és azt érzékelem, hogy egy embertársamat kirekesztik, akkor egy benső késztetés van bennem: mutass meg egy sorsot, akinek visszaadod az emberi méltóságát.
– A szülői házból hozza ezt a mentalitást?
– A gyerekkoromban sokféle impulzus ért, pozitív és negatív egyaránt. Anyukámék tizenketten voltak testvérek, tízen élték meg a felnőttkort, és e nagy családban mindenféle vallás és náció találkozott. Úgy szocializálódtam, hogy fogadd el az embereket, egy nagycsaládban vagy mindenki királykisasszony, vagy mindenki koldus. A szeretet sokféleképpen megérinthet. Azt is megtapasztalod, hogy oda kell figyelned a másikra.
– Amiből még nem következik, hogy elfogadd a más vallásúakat. Az már haladó szint.
– Hálás lehetek, mert a felmenőin között voltak római és görögkatolikusok. Az én kedvenc és szeretett nagynénikém, aki olyan volt, mintha a keresztanyám lenne, ő volt a legidősebb. Az ő vezetésével a kisebb testvérei elmentek vasárnaponként a római és a görögkatolikus templomba is, mert a nagypapám római katolikus volt, a nagymamám görögkatolikus. A környezetük ezt nem nézte jó szemmel, de amikor felnőttek a gyerekek és párt választottak, újabb vallásokkal gazdagodott a család. Gyerekként volt olyan unokatestvérem, akinek az édesanyja evangélikus presbiter lett, a nagyszülei templomszolgák voltak, a nagypapája harangozó. Az evangélikus unokatestvéreimmel jártam harangozni. A szabolcsi nagynénikéim és nagybácsikáim a nagymamámmal együtt rendszeresen kijártak a nyírkarászi és a gyulaházi zsidó temetőbe, és engem is vittek magukkal. Éppen az a nagynénikém mesélte, aki 24 órája hunyt el, hogy amikor idegen csendőrök érkeztek a faluba, és szekérre rakták a zsidókat, akkor a nagymamám vitte a kenyeret, és ellökték. Természetes volt, hogy amikor a temetőbe megyünk, akkor nemcsak a felmenőink sírjait gondoztuk, hanem az elhagyatottakat is. A második legidősebb nagynénikém hatéves kisgyerekként megjegyezte az összes elhurcolt barátjának a nevét. Amit még túl a nyolcvanon is tud, az a kis pajtásainak a neve. Nekem természetes, hogy…
– Emlékezni kell.
– De ez nem úgy nehezedett rám, hogy mindennap gyászolunk, ez volt a természetes. Egy testvérem fogyatékkal élt néhány évig, ő is hozzátett az elfogadáshoz. Fogadd el, ha valaki nem olyan, mint te. A másság nem a félelmetest vagy a gonoszságot jelentette. Ha valakinek szüksége van a segítségemre, akkor megállok, és segítek. A teamilitáns mozgalomban, a kormány hajléktalanok ellen indított harca idején a teaosztás fegyverével éltem. Főztem napi 15-20 litert, és elindultam vele a városban.
– Miért fontosak az ilyen cselekedetek?
– Jobban érzem magam, ha az emberek kicsit mosolyognak, és nem csak a szenvedésüket látom.
– Még akkor is, ha – ugyan nekik sokat jelent, de – porszemnyit sem változik a világ?
– Hajlamosak vagyunk arra, hogy egészben akarjuk megoldani a problémákat. Bennem is megvolt ez, amikor éveken keresztül csináltam a Hét Olajfa beszélgetéseit: összefogunk, és együtt megoldjuk. De ez Magyarországon nem működik. Itt ha valaki egy centi pozícióhoz jut, tisztelet a kivételnek, akkor azt gondolja, hogy ő már Valaki lett. Nem a pozíció határoz meg minket. Amikor azt várjuk, hogy a politika oldja és változtassa meg az életünket, mi magunk változunk közben? Ha belül nincs változás, semmi sincs. Lehet persze azt mondani, hogy ez egy magányos misszió, mert kutatni is egyedül tudsz, és akkor is egyedül vagy, amikor a hajléktalannak teát, fájdalomcsillapítót, ragtapaszt, vagy éppen könyvet viszel.
– Mennyi bír el a vállán egy ember?
– Nem tudom. Csináld, és kiderül, bírod-e. Én nem gyertyát gyújtok, ha fáj valami, hanem virágot ültetek. Ha szomorú vagyok, akkor kutatok, hátha elűzöm a feledést. Néha sikerül. Mint amikor megtalálok olyan embereket, akiket teljesen kiradíroztak, és megírom, összerakom a történetüket. Amikor ráleltem a keszthelyi kincsek örökösére, olyan volt, mintha megmentettem volna valakit.
– Ezt hívja lélekrestaurációnak.
– Igen. Akiket megtaláltam, fontosak, mert az emlékezetpolitikánk is sematikus. Van iksz számú hősünk, zsenink, de miért vannak ők nekünk? Azért, mert maradtak leszármazottaik, nem volt konfliktusuk a politikával, újrafelfedezték őket, és a többi. A 90-es években kezdtem kutatni őket, amikor azt gondoltam, dokumentumfilmeket fogok csinálni róluk. Mondjuk 2010 óta nem rendeztem, viszont csodálatos embereket találtam meg. Ki hallott például Mosonyi Mimiről? Ő hozta létre a keszthelyi zeneiskolát, zseniális zongoraművésznek ismerték. És Lőwi Editről, aki kitűnővel végzett Dohnányi-tanítványként 1937-ben? Ötéves kisfiával együtt gyilkolták meg Auschwitzban. Vagy mond ma valamit az a név, hogy Máthé vagy Markstein Lili? A Markstein ismerős lehet, mert Alfonzót is így anyakönyvezték, de Máthé Lili a 30-as években hegedűművész volt, zeneakadémiát végzett. Összegyűjtötte a főváros roma gyerkőceit, több mint harminc kis rajkót, javarészt írástudatlanokat, és csinált belőlük egy zenekart. Később megjárja a haláltáborokat, és tanúskodik az Eichmann-perben. A Bánd családot is nemrég tártam fel. Budapest első kenyérgyárosai voltak, kiváló orvost, költőt, festőművészt is találunk köztük. Senki nem tud róluk, mert mindenkit meggyilkoltak, nincs leszármazottjuk. Sokukról képek sem maradtak. A haláltáborokba vitt bőröndökben voltak a fotók, és tudjuk, hogy mi történt velük.
– A bőröndökről a botrányos Szabadság téri megszállási emlékmű bőröndjei és fotói jutnak eszembe. Mit gondol az emlékezetpolitikáról?
– Az a botrányos, amikor állami szinten terjesztik a gyűlöletet, állami szinten mérnek kettős mércével, állami szinten korlátozzák a médiát. A korrekt emlékezetpolitikához sok információ kellene, ami hozzásegíthetne bennünket a hiteles emlékezethez. Hogy lehet hiteles, ami központosít, megmondja, mit lehet, mit nem, könyveket fóliáz, irgalmatlansági törvényeket ír? A szobor mint tárgyasított forma ráadásul hergel, mert nem elég, hogy hazug, de ott van a szemünk előtt. Az igazán borzasztó viszont az, ami az emberekkel történik. Egy szobrot le lehet bontani, bár én mindegyiket megőrizném. Egy jó emlékezetpolitika nem próbálná átírni a múltunkat, felvállalná, hogy egyszerre voltunk gyilkosok és áldozatok, bűnösök és bűntelenek. Amikor kutatok, nem csak csodaemberekről mesélek, mert az emberi gyarlóságok is hozzánk tartoznak. Amíg érezhetően nem szól mindenkiről az éppen aktuális kormány politikája, hanem vannak a „mi, meg az ők”, és ez oda-vissza működik, addig semmi sem változik. Embertől emberig, lélektől lélekig kell cselekedni. Lehet, hogy ez kevésbé maradandó, de nem is ezért kell bármit csinálni ebben a depresszív, a politika által iszonyatosan megosztott országban, ahol a demokrata fogalma is eltorzult. Hol demokrata az, aki cigányozik, buzizik, zsidózik? Bármely oldalon.
– Mély beidegződések ezek, szaloncigányozással, szalonzsidózással.
– Abban az országban, ahol a kormány tendenciózusan szülőgéppé alacsonyítja le a nőket, és nem biztosít egyenlő munkáért egyenlő bért, ott ezt ún. szőke nőként még nehezebb megélni. Egy időben „nembéla” álnéven írtam, és előjött a vulgárisabb énem, amire a Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének tulajdonosa ösztökélt. Jöttek is az üzenetek: ki ez a pasi, aki ilyen keményen beolvas? Minden emberben ott van az elemi felháborodás, kérdés, hogy távol tolja-e magától, beleáll, vagy új alternatívát keres. Ezeket járom végig.
– Az emlékezetpolitika minimuma lenne, hogy megismerhető legyen a múlt. Már rég túl lennénk a megrázkódtatásokon, és kurzusművek helyett szabad alkotásokkal tisztulhatnánk.
– A keszthelyi kutatásom során 300 sorsot tártam föl. Megjelent a sajtóban 2019-ben, hogy holokausztáldozatok kincseit találták meg, és nincs leszármazottjuk. Kutatási őrület vette kezdetét, mert nekem ilyenkor tudnom kell az igazat. Sikerült bebizonyítanom, hogy 70-80 év után is egymásra találhatnak közeli családtagok. Végigvezettem, hogy melyik családról van szó, hány gyerekük volt, hol éltek, és két egyenes ági leszármazott túlélte a népirtást, egyikük Kossuth-díjat kapott az ötvenes években. Keszthelyen korábban is voltak holokauszttúlélők kincseivel kapcsolatos ügyek, és nem mindenkinek állt érdekében, hogy kiderüljön: a sétálóutca hány háza volt zsidó tulajdonban, milyen módszeres kínzásokkal érték el a nyilasok a gettóban, hogy az elhurcoltak elmondják, hol ásták el a vagyonukat. Különösen hivalkodó nyilasok voltak, akik kéjelegve számoltak be a sajtóban, hogyan verték ki a zsidókból az információkat.
– Az igazság fontos, de miért?
– A felnövekvő generációknak meg kell ismerniük a városuk történetét. Nemcsak az a fontos, hogy Keszthelyen született Básti Lajos, hanem hogy a szomszédaik között is voltak kiváló emberek, akik felépítettek egy várost. Még az utcaneveket is zsidók adták, a Balaton Múzeum létrehozásában is kiemelt szerepe volt a századforduló zsidóságának. A városban nemrég történt egy politikai változás, de nem elsősorban a pártok, hanem a lokálpatriotizmus váltotta le a Fideszt. Nekik valóban fontos a múltjuk, és tudják, hogy nem válogathatják meg az értéket aszerint, hogy valaki keresztény, tót, cigány vagy zsidó. Az érték az érték. A mai emlékezetpolitika nemcsak a múlt átírása és kiradírozása, mert a jelenben is radíroznak. Nem tudunk nagyban tenni semmit, ha kicsiben elcsesszük a dolgokat. Szemléletváltás kell. Én nem azért figyelek a másikra, mert szeretem, hanem azért, mert ember.
– Az emlékezés ösvényein a Talmudot idézi számomra: egy megmentett emberélet az emberség megmentése. Mi a jövő?
– A BZSH Dohány-körzetéhez kapcsolódva minden második héten tartok előadást. Olyan emberekről mesélek, akiknek a sorsát kutatom, és akiket teljesen elfelejtettek, miközben rengeteget tettek a hazáért, a városukért, az embertársaikért. Olyanokról, akik a hivatásukban az elsők közé tartoztak. Hányan tudják például, hogy Hollywood első magyar filmdramaturgja Székely Béla volt? Vagy ki lehetett az a csodálatos orvosnő, akiről Krúdy Gyula a Sári doktorkisasszony alakját mintázta? Az emlékezés ösvényein nem beleragadás a múltba, hanem épp ellenkezőleg: erőt ad a jelen traumáinak feldolgozásához. Út a jövőhöz.
– A holokauszt és az ezt fogadó közöny arra emlékeztet, ahogy az állampárt sorra vadászsza le a különféle társadalmi csoportokat, de a többség csak akkor szisszen, ha rá kerül a sor. Miből tanulunk?
– Én megszólalok, és a következményeket is vállalom. Sokan félnek, hogy elveszítik a munkájukat, ellehetetlenítik őket.
– Kiterítenek úgy is.
– Kiterítenek úgy is. Ezt én megértem, megéltem. Sok díjat kaptam, és sokszor küldtek padlóra.
– Tudod szeretni azt, akik gyűlölnek?
– Senkit nem gyűlölök viszont. A haragom viszont mély, és akkor intenzíven kell kutatnom. De nem volt még olyan a történelemben, hogy a zsarnokok örök életűek lettek volna. Nincs hazudozás, nincs eltaposás, ami örökké tartana. De még a lebutított média, a bárgyú mondatok, a propaganda mantrázása megy: a sémaszerű agymosás. Pedig egy hatalomnak sem jó, ha szakmányban hazudik, mert a legnagyobb bukták ebből fakadnak: a nép egy idő után ráébred, hogy ez nem a Kánaán. Nem az a kérdés, hogy hányan hiszünk az emberség erejében, mert az embernek magából kell átadni valamit a szolidaritásából, az emberségéből, a tudásából.
– Szemben az orbáni propagandával: semmi sem fekete-fehér. Mit gondol az Európa által befogadott muszlim menekültek palesztinpárti tüntetéseiről, a jobboldal által emlegetett antiszemitizmusukról? És mit gondol Izrael 2023. október 7-ének borzalmát követő gázai megtorlásáról?
– A palesztin–izraeli helyzet olyan, akár egy görög sorstragédia. Amos Oz a 2009-es filmemben azt mondta, hogy a palesztin és a zsidó is ember, és az átlagember szeretne jóban lenni a szomszédjával, de a politika soha nem ezt akarja. Minél erősebb a hatalmi téboly, annál kevésbé számít az állampolgár. Magamhoz ölelem az összes ártatlan izraelit és palesztint, akik jó szomszédok voltak, és békében éltek. Valami ott fent nagyon eltorzult. Megszűnt a szolidaritás. A szemünk láttára likvidálják Iványi Gáborékat. A társadalomnak tudni kellene nemet mondani: nem kérünk belőletek.
