Ismétlés a tudás anyja, ezért még egyszer leírom: ez az írás a pénzről, illetve annak hiányáról, és a könyvkiadási (káoszról) rendszerről szól, nem pedig az írásról, irodalomról. Magáról az írásról csak annyit, hogy az lenne üdvös, ha minden, önmagát írásban kifejezni vágyó legalább egy filmet megnézne az írás alapjairól. Ehhez jó szívvel ajánlom a napokban mozikba került Véletlenül írtam egy könyvet című családi mozifilmet.
A tizenkét éves Nina, aki kiskorában elveszítette az édesanyját, híres író akar lenni, és a szomszédjában élő írónőhöz (Zsurzs Kati) fordul tanácsért. Mindent megtanul tőle, amit csak lehet (karakterépítés, ritmus, perspektívaváltás, konfliktusgenerálás párbeszéddel és anélkül, no meg felbukkan a titokzatos cliffhanger is), és az így megszerzett tudásával, plusz az élet adta váratlan fordulatok beépítésével lesz kimunkált a története szövete. Végül „véletlenül ír egy könyvet”, miközben feldolgozza édesanyja hiányát, hogy új lapot kezdve át tudja adni magát egy másfajta, ámde erős, az anyaihoz hasonló kötelék elfogadásának.
Mivel az író minden művészeti folyamat mostohagyermeke, ezért szolidaritásból kiírom: a holland Annet Huizing írta az elragadó film alapjául szolgáló regényt. Aki Ninához hasonlóan véletlenül megír egy könyvet, talán ijedten nézi a kéziratát, mert bizonyára tanácstalan a hogyan továbbot illetően. A lehetőségek adottak, csak ismerni kell azokat, hisz’ a szerzőnk több irányba indulhat el.
Belekezdhet egy magányos szélmalomharcba, miszerint ismert kiadókhoz küldözgeti a kéziratát, ahol azt – feltételezése szerint – minden bizonnyal teljes körűen gondoznák. Ha ezt választja, akkor két eset lehetséges: egy kiadó vagy kinyomtatva, postai úton, vagy kizárólag digitális formátumban kéri a kéziratot, ezt általában a honlapján feltünteti.
De miért is neveztem ezt a módszert szélmalomharcnak? Először is, egy kiadónak megvan az éves kiadási terve, amitől csak igen-igen ritka esetben, gyakorlatilag sosem tér el. Ennek az anyagiak és a bejáratott imázs az oka. Mivel a kiadó pénzből él, ezért befutott, a média által kedvelt, olvasók ezreit bevonzó, általában több újranyomásban megjelenő könyvet írók történeteit rendeli meg, fogadja el.
Ebbe a körbe bekerülni szinte lehetetlen, alig van kivétel. Aki kivételnek számít, annak roppant tehetségesnek, és/vagy a témájában kurrensnek kell lennie.
Vagy nagyon jól kell ismernie valakit, aki beajánlja, vagy olyasvalakit, aki ismeri azt a valakit, akit kell. Ha a szerzőnk ezen okok valamelyike folytán mégis bekerül A Körbe, a kézirat átadásától kezdve, a saját könyv kézbevételéig minden kiadás a kiadót terheli.
Mennyi lesz az író bevétele? Háromféle elszámolási mód közül lehet választani, ami megállapodás kérdése:
1. A kiadó előleget fizet a kéziratért, de a bevételből nem ad semmit.
2. A kiadó fizet valamennyi előleget és megállapodik az íróval, hogy hány százalék illeti őt az eladott példányok után.
3. Az író csak az eladott példányok utáni bizonyos százalékot kapja.
Egyikből sem lehet meggazdagodni, viszont professzionális beltartalmú és külcsínű könyve lesz a megírójának, és a büszkeség, hogy egy igazi kiadó adta ki az ő művét. Ez a könyvkiadás klasszikus módja.
A másik lehetőség a magánkiadás, aminek több formája van.
Az egyik, hogy a kézirattal már készen lévő kötetre áhítozó a saját pénzét áldozva, saját maga kezd keresésbe: grafikust a borítóhoz, jó esetben szerkesztőt, tördelőt, korrektort a belívhez, ezen kívül ISBN számot igényel az OSZK-tól, és nyomdáktól kér be árajánlatot, majd a készterméket önmaga juttatja el az olvasókhoz. Itt az a bibi, hogy a nagy terjesztők, akik az üzletekbe viszik a könyveket, nem fogadnak el magánszemélytől terjesztési megrendelést, tehát ez az út ennél a pontnál befuccsolt. A szerző talpalhat a független könyvesboltokba a könyvével, hátha egy párat bevesznek bizományba, de még ekkor sem dőlhet hátra, mert a könyvesbolt nem reklámozza a könyvét, tehát senkihez nem jut el a híre, ezért csalódni fog, és úgy érzi, kidobta a pénzét az ablakon. És bizony, igaza lesz.
A magánkiadás másik módja a történet írása közbeni olvasószerzés. A leendő olvasókat egyenként, vagy hirdetésben megkeresve, tőlük előleget kérve, így mire a szerző eljut a kiadásig, már megvan a könyve előkészítésének (borító, jó esetben szerkesztő, tördelő, korrektor), és nyomásának költsége. Ez a módszer rengeteg adminisztrációs munkát, Excel-táblázatot, sziszifuszi odafigyelést igényel, ami egy fókuszközpontú, idegterheléses alkotómunka közben púp a hátra. És akkor még hátravan a terjesztés, lásd fentebb.
További módszer az, hogy a kész kézirattal rendelkező, vállalkozó kedvű, és a számítástechnika rejtelmeiben jártas szerző önmaga is készíti elő nyomdakészre a kéziratát. Mesterséges intelligencia-alapú szoftverrel megtervezteti a borítót, és egyszerű, mindenki által kezelhető tördelőprogram segítségével saját maga tördelheti a szöveget. Ekkor viszont, ha kihagyja a szerkesztőt és a korrektort, kétséges minőségű lehet a késztermék. És akkor még ott van a terjesztés, stb. lásd fentebb.
A magánkiadás egyik legritkább módszere a szponzorszerzés.
Ez azoknál a köteteknél lehetséges, amelyeknek témája olyan volumenű olvasói elérést biztosít, hogy megéri a pénzt a támogatónak, ha cserébe reklámfelületet kap a kötetből. Általában a borítók jönnek szóba, legértékesebb a hátsó borító. Ebben az esetben szintén kétséges a könyv terjesztése, viszont van pénz a kéziratot gondozó szakemberekre, lásd fentebb. A kiadás anyagi kockázatát a támogató viseli, tehát minden eladott könyv bevétele a szerzőé, ami a terjesztői jutalék (53-62 százalék) levonása után megmarad neki.
A magánkiadás öszvére az, amikor a szerző az írásom elején emlegetett, bizonytalan tudású és referenciájú szakembergárdával működő, fűt-fát ígérő, ismeretlen kiadóhoz viszi a kéziratát. Amennyiben egy ilyen kiadó a kéziratot egy az egyben, a szerző által kért példányszámban – ami lehet akár pár darab, de több száz, vagy ezer is – kinyomtatja, és sajnos feltételezhetően kétséges minőségű lesz a végtermék.
Ennél sokkal kedvezőbb variáció, ha a szerző egy olyan, referenciákkal rendelkező kiadót keres, amelyik biztosítja a kézirata szerkesztését, a helyesírási és gépelési hibákat kijavító korrektort, a tördelőt, és persze, a borító tervezését végző grafikust is, aki a történetet megismerve alkotja meg az azzal koherens borítógrafikát. Ezek a kisebb kiadók működtetnek íráskészség-fejlesztő stúdiumokat is, sőt, vannak több kötettel rendelkező íróik is, akik konzultáció keretében, illetve szerkesztőként segítik a szerzőt az íróvá válásban. Ennél a folyamatnál a gyakorlati értékek átadása a konzulens szakmai sikerein keresztül történő példamutatáson alapul.
Mindkét esetben a szerzőé az összes kiadás, amelyre még rárakódik a kiadó költsége is, és természetesen a szerző dolga a terjesztés is. A szerzőé viszont a könyvéből származó minden bevétel, már persze, ami a terjesztés után nála marad.
Ne legyenek kétségei egy szerzőnek sem! Az író a könyvkiadói tápláléklánc legutolsó eleme, senkit nem érdekel a boldogulása.
Persze vannak kivételek, ők A Belső Kör tagjai, lásd fentebb.
Minden leendő szerzőnek tisztában kell lennie azzal, hogy a könyvírás és kiadás, mivel alkotómunka, igenis időigényes. Össze lehet dobni egy sztorit két hét alatt, ki lehet nyomtatni pár nap alatt, de az úgy keletkező papírköteg megmarad egy véletlenül megírt, könyvnek semmiképpen nem nevezhető kiadványnak. Ami nem építi az emberi humánumot, inkább rontja, és elborzasztja a tiszta, mívesebb szövegek kedvelőit az olvasásától.
Tizenegy kötetes, több kiadási formát kipróbáló íróként állítom, hogy nehéz dolog a könyvkiadás. Megírni, ha komolyan nekiveselkedünk, komoly munka, ámde élvezet. Kiadni, ha van pénz, könnyű. Ha nincs, de tehetség van, akkor nem olyan nehéz, de eladni…!
A nyomtatott könyvnél jóval olcsóbb az e-book-on való megjelenés, amit szintén érdemes szakemberekkel koordináltatni. Ami biztos, hogy bár kevesebbe, de ez is pénzbe kerül, továbbá egy webshopba bekerülésnek is költsége van, amivel a szerzőnek mindenképpen számolnia kell. És ott van még a reklám kérdése, mert a szerzőn kívül ki tudja vajon, hogy abban a webshopban, annak a szerzőnek az a könyve kapható?
Egyre elterjedtebb kiadási forma a kizárólag elektronikus formában, az e-pubban való könyvmegjelentetés, ami közzétételi szempontból ingyen van. A szerzőnek ennél a formátumnál számítani kell a közösségi média felületeinek reklámcélú alkalmazásakor felmerülő, csekélyebb költségekre, valamint arra, hogy a végtermék egy kézbe nem fogható, plusz komplex érzékszervi hatást nélkülöző, virtuális, a külsejével érzelmeket nem keltő könyv személyes ajánlása, eladása szintén rengeteg időbe telik – ámde megvan a közvetlen bevétel. Amiről viszont ennél a megoldásnál sem lenne szabad lemondani, az a szakemberek alkalmazása. Az lenne jó, ha a nyelvhelyességi, stilisztikai, dramaturgiai minőség ugyanúgy cél lenne, mint a tartalomé!
Írni vagy nem írni, ez nem kérdés: írni. De a kiadni vagy sem kérdésre már nem tudnék ilyen lelkesen igennel válaszolni, inkább azt mondanám, attól függ.
Mitől? Hogy jó-e a kézirat. Hogy eladható-e a téma. Hogy kitartó-e, bírja-e a szerző az íróvá válás folyamatát. Hogy az író folyamatosan fenn tudja-e tartani az olvasói által elvárt színvonalat. Hogy ezt ki dönti el? Jó esetben a szakemberek, akik a kiadókban ülve, összességében ezer meg ezer kéziraton átrágták már magukat. És még mi dönti el? Az önreflexió. Ami vagy van, vagy nincs. Utóbbi esetén marad az anarchia a könyvpiacon, amiben a XXI. század lehetséges és tehetséges írókincsei veszítenek csatát a kaotikus küzdelemben.
Aki csak úgy betér egy könyvesboltba, és nincsen konkrét vásárlási célja, a választhatatlansággal szembesül.
Nem csak a kiadók szaporodnak gombamód, hanem a rengeteg eladatlan könyv is.
Aki azt állítja, hogy ma, Magyarországon van következetes és végigvitt, bevételt generáló könyvmarketing a gyakorlatban, az hazudik. Elméletben természetesen tanítják, hiszen a könyv is csak egy árucikk, tehát annak is ugyanolyan életciklusai vannak, mint bármely más terméknek a piacon. Pénz híján viszont nincsen reklám, nincs marketing, nincsen személyes brandépítés, sem médiamegkeresés, tehát a szerző könyvéről a kutya sem tud. Előbbiek miatt a reménybeli olvasó nem keresi és nem is találja meg a kínkeservesen összehozott és terjesztett könyvet, ami bizonyos idő után a szerző lakásának egyik eldugott zugában áll majd felhalmozva, mementóként emlékeztetve őt egy – nem egészen az ő tapasztalatlanságán, hozzáértésének hiányán, sokkal inkább a pénzhiányon, és a többnyire kaotikus rendszeren múló – dicstelen karrierre.
