– Az egyetemen volt egy kurzusunk, amelyen társadalmi problémákat kellett feldolgozni, erre alakítottunk csapatokat. Nem kellett sokat azon gondolkodni, hogy mi legyen a téma, elég hamar körvonalazódott, mivel szeretnénk foglalkozni, hiszen a problémakör mindannyiunk számára releváns, egyértelmű. A szemeszter végén írásbeli reflexiót kellett írnunk, illetve egy projektgálán előadhattuk a szaktársainknak és a meghívott zsűrinek a munkánkat, amire végül érdemjegyet kaptunk – meséli el lapunknak egy különös projekt részleteit Hadadi Tünde, Másik Lili, Mészáros Barnabás és Tóth Zsófia.
A kommunikáció- és médiatudomány szakos fiatalok a Hajnali Pánik nevet adták a csapatuknak, és arra kerestek válaszokat, mit jelent az igen keveset tárgyalt kapunyitási pánik. Az életközépi válság, azaz a kapuzárási pánik fogalmával mindannyian találkoztunk. Azt azonban, hogy ennek az ellenkezője is létezik, hogy az életét éppen csak elkezdő ember is megküzd a saját félelmeivel, sokan elbagatellizálják, hisztinek, időhúzásnak vélik. Pedig a jelenség igenis valós, és amint látjuk, neve is van. Év végén egy kerekasztal-beszélgetést is szerveztek, hogy a témát minél közelebb vigyék másokhoz.
A kapunyitási pánikot az ezredforduló után felismert jelenségként írják le, mások szerint már a múlt században is láthatók voltak a jelei. A mai fiatalok számára tovább nehezíti a helyzetet a közösségi média irányította világ, amely nemcsak a társadalomról alkotott képünket alakítja, hanem azt is, hogyan gondolkodunk önmagunkról, mihez viszonyítva helyezzük el magunkat egy bizonyos polcon. Egyénfüggő, kinél hogyan csapódik le a kapunyitási pánik, legkézzelfoghatóbban úgy, hogy egyáltalán beszélnek arról, hogy valami zavarja őket. A csapat tagjai, mivel egyetemisták, erről az oldalról fogták meg a dolgot, de kitekintettek a középiskolás korosztályra is. Kíváncsiak voltak például arra, ki mit gondol arról, hogyan lehet összeegyeztetni a munkát a magánélettel, hogy hogyan élik meg ezt a korszakot.
Rengeteg szaktársuk, barátjuk mesélte el nekik, hogy nem tudja, mit csináljon egyetem után, sejtése sincs arról, hogyan engedhet meg magának a jövőben egy saját lakást, hogyan dolgozzon egyetem mellett, hogy abbahagyja-e, amit tanul éppen, vagy kezdjen-e másik szakot.
– Azt már korábban is észrevettük, hogy sok szaktársunk mintha kicsit depressziós lenne, mintha nem tudná, hogyan tovább, mit kezdjen magával, az életével. Amikor csapatot alapítottunk és gondolkoztunk a témákon, utánanéztünk, hogy mi lehet ez – idézik fel azt a pontot, amikor meg tudták fogalmazni, hogy a jelenségről beszélni kell. Segíteni sokféleképpen lehet. Elsődlegesen úgy, hogy mindenki érezze: nincs egyedül. Konkrét megoldás szintjén egy kortárs jó példája is segíthet. Részben nyomás, részben viszont motiváció, optimizmusra sarkall, ha valaki azt látja, másnak sikerült munkát találni, elérni a kitűzött céljait.
– A nyomasztó érzéseken nem könnyű átlendülni, és nem is mondhatnánk, hogy megtaláltuk rá a választ – ismerik el a csapattagok. – Vannak olyan dolgok, amiken nem tudunk változtatni, például a gazdasági körülményeken, azon, hogy mennyibe kerül egy ingatlan Budapesten. Azt viszont megtehetjük, hogy jobban odafigyelünk a mentális egészségünkre, és ebben már egy beszélgetés biztos nagyon sokat segít. A kerekasztal-beszélgetés is segít a témát felszínen tartani, hiszen amíg lesznek a húszas éveiket taposó fiatalok, addig a jelenség is létezni fog majd.
Személyes történeteket osztottak meg a beszélgetőtársaink, tudományos háttérrel. Rengetegen érdeklődtek, a hallgatóság köréből sokat kérdeztek. Látszott, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, és ami igazán meglepő volt, a meghívott beszélgetőtársak sem tudtak minden felvetésre felelni. Arra például mindenki felnyújtotta a kezét, amikor azt kérdeztük: tapasztalták-e már a kapunyitási pánikot, szoktak-e szorongani. Sokan bele is ragadnak ebbe az érzésbe. Pozitív visszajelzéseket kaptunk, kérték, hogy legyen még ilyen rendezvény. Azt éreztük, fontos, amit csinálunk. Nem zárkózunk el attól, hogy folytassuk a projektet, bár idén mind a négyünket a diplomamunka elkészítése köt le leginkább.
Érezd, hogy hazavárnak
Az egyetem egyfajta biztonságot nyújt, de naponta előjön a kétely, hogy mi lesz nyártól. Nyomasztó az ilyenkor hirtelen rájuk törő érzés, a záróvizsgán túli időszakról még nem nagyon mernek gondolkodni. Szerintük az oktatás során ilyesmiről is szó kellene, hogy essen.
Felismerik a gondokat, például hogy kezdőként, kapcsolatok nélkül nagyon nehéz érvényesülni a munkaerőpiacon, gyakornoki pozíciót találni. Az egyetem elvégzése után a kollégiumot albérletre kell cserélni, viszont munka nélkül ez lehetetlen. Foglalkoztatja őket a lakásvásárlás, de a kezdő fizetések annyira alacsonyak, hogy ez szinte esélytelen. Így viszont kérdés, hogyan lehet majd családot alapítani.
– Tévedés azt gondolni, hogy a család részéről az anyagi támogatás a legfontosabb. Ennél sokkal lényegesebb, hogy biztos pontot kell számunkra nyújtani – osztják meg velünk talán a legfontosabb tanulságot. – Szóbeli támogatásra mindenképpen szükségünk van, tudnunk kell, hogy van mögöttünk támasz. Ez sokat levesz a nyomásból. Jó azt hallani, hogy ha baj van, hazamehetünk, hogy az otthon az mindig ott van, tudni, hogy bármikor felhívhatsz valakit, aki azt mondja, még ha nem is igaz, hogy „ügyes vagy, nem lesz gond, megoldod, minden rendben lesz”. Szeretnénk elkezdeni a saját életünket, de éreznünk kell, hogy ha bármi van, mindig hazamehetünk.
Bezzeg a mi időnkben!
A KSH adatai szerint a 19 és 25 év közötti magyarok 75 százaléka otthon él, a 25 és 29 év közöttieknek is több mint a fele még mindig a szüleivel lakik. Erről Bernschütz Mária generációkutató tett említést a kerekasztal-beszélgetésen. Ez olyan képet sugároz a fiatalokról, mutatott rá, mintha többségük önszántukból, kényelemből élne a családdal, pedig az okok lehetnek egészen triviálisak: a magas tandíj, a felvett diákhitel, az elszabadult albérletárak. Kapunyitási pánikról elsősorban a középosztály kapcsán beszélhetünk, az alsóbb osztálybeli fiataloknál az elköltözés lehetősége fel sem merül. Szókratész óta azt mondják, hogy a fiatalok lusták és nem csinálnak semmit, mutatott vissza az időben. Nehéz szembenézni azzal, hogy egy döntés meghozatalával mennyi kiszámíthatatlan probléma zúdulhat a fiatal nyakába. Az sem könnyíti meg pszichésen a helyzetet, hogy sok idősebb ember szerint csak a két kézzel végzett munka a munka. A kutató a zenész Kovács Ákos pályájának elejét idézte fel, aki már sportcsarnokokat töltött meg a zenekarával, de még mindig azt mondták neki, hogy ugye befejezi az egyetemet, és keres rendes munkát.
