Orr Máté festményein a barokk, a reneszánsz és a kortárs stílus keveredik, a művei a képalkotó szoftverek világát is megidézik. Az elmúlt korszakok művészetét behatóan ismeri, a különleges stílusára pedig 2009 őszén lelt rá, amikor Firenze, Siena és Padova városait járta, ahol a múzeumok és templomok falain számos késő középkori és kora reneszánsz festményt vizsgált meg.
Máté festményein mindig zajlik az élet: hol egy krokodil harcol egy őzzel, hol egy kígyó tekeredik egy kigyúrt mezei nyúlra, vagy kacsa és kutya harap egymás testébe. Ám mindezt nem brutálisan, hanem olyan érzést keltve, mintha az állatok kecsesen táncolnának egymással, hogy esztétikai élményt nyújtsanak a befogadónak. Ezt érezni Orr Máté kiállításain, és ezt érezni a műtermében is, melynek falain delfin, cápa, fóka, kardhal és flamingó feszül egymásnak, egyes képeken pedig maga a művész is feltűnik, amint rózsaszín fürdőköpenyben veszi fel a harcot egy gémmel, vagy lila kapucnis pulcsiban önt kávét magának, miközben az asztalon egy tigris egy gazellával küzd.
– Ez a festészeti nyelv, amit használok, egyértelműen kortárs, de felfedezhetőek benne más korszakok jegyei is, mint a reneszánsz vagy a barokk – meséli. – Ez persze nem véletlen, hisz már gyerekkoromban Nyíregyházán, a művész tanár szüleim házi könyvtárában elsősorban klasszikus művészek albumai voltak. Akkor még nem volt sem internet, sem Instagram, így az időmet valahogy ki kellett töltenem, és ez sokszor a Bosch- meg Dalí-könyvek lapozgatásával telt. De Boschtól csak a Pokol-képeket szerettem, a Mennyországot eléggé unalmasnak tartottam.
Nem kell színpadra állni
Noha Máté az egyik legsikeresebb kortárs magyar festő, meglepő lehet, hogy zenei általános iskolába járt, ahol imádta a szolfézst és a matekot. – A logikát használó tárgyakat bírtam jobban, meg egyszer nyertem egy szolfézsversenyt, így automatikusan felvettek zeneszerzés szakra. De szerettem rajzolni állatos jeleneteket is, ami szerintem a mai festészetem magja. A szüleim íróasztalában volt egy fiók, amelyben A4-es fénymásoló papírok voltak, egy másikban meg ömlesztve ceruzák, radírok és más rajzeszközök. Ebbe az öcsémmel és a bátyámmal nyugodtan belenyúlhattunk, és használhattuk azokat. Csak felnőttkoromban tudtam meg, hogy nem minden családban volt természetes, hogy a gyerek csakúgy elővesz egy üres papírt, aztán elkezd rajzolni.
Tizennégy évesen két dolog érdekelte: a csellózás és a tervezőgrafika, amelyek közül az utóbbit tanulta Budapesten, a Kisképzőben. – A képzőművészetben jó dolognak tűnt, hogy alkotóként nem kell színpadra állnom, a művemen meg addig dolgozhatok, amíg nem érzem, hogy elkészült, és meg akarom mutatni az embereknek. Egy énekes egy koncerten ezt nem teheti meg, mindent élesben kell csinálnia. És jól kell kinéznie, hisz az alapján is megítéli őt a közönség, míg egy festőnek mindegy, hogy öltözik, és a szociális képességein sem kell dolgoznia, mert csak a munkájának az eredménye, a műtárgy számít.
A Kisképzőben a tervezőgrafika azért volt számára hasznos, mert megtanulta, hogy a vizualitást, vagyis a formákat, a színeket és a kompozíciót hatékony kommunikációra lehet használni. Ez a gondolkodás visszaköszön a festészetében is, hisz a képein a figurák figyelemfelhívó módon jelennek meg, másrészt számos elem – például egy terasz kockás padlózata vagy a korlátja – az éles vonalaikkal és egyszínű felületükkel a képalkotó szoftverek világát idézik meg, és szintén vonzzák a szemet.
– Egy jó grafika megragadja a nézőt. Ha pörgeted a telefonodat, és szembejön veled egy jó reklám, akkor annak nulla egész öt másodperc alatt hatást kell kiváltania belőled – magyarázza a művész.
Itáliai mesterek nyomában
Máté az érettségi után a Képzőművészeti Egyetemre ment, de eleinte nem festőművész szakra, hanem képgrafikára. – Az az ötletem támadt, hogy a Képzőn majd kedvemre játszhatok és művészettel foglalkozhatok öt éven át, aztán meglátjuk, mit hoz az élet – meséli. A képgrafikán kitanulta a szakmát: rézkarcot, litográfiát és linómetszést gyakorolt, és élvezte a különféle technikákkal járó aprólékos munkát. – Szerettem rézmetszetet készíteni, de nagyon macerás volt. Ha például a képen egy négyzetcentis területet sötétebbre akarsz csinálni, akkor az fél nap munka. Ezzel szemben ha ceruzával rajzolsz vagy festesz, és kedved támad a képre valahová egy csúcsfényt tenni, akkor az egy pillanat alatt megoldható – mondja Máté, aki a Képzőn a harmadik év után át is váltott a festő szakra, hogy szabadon alkothasson.
A különleges stílusára 2009 őszén lelt rá, amikor észak-olaszországi körutat tett – Érdekes élmény volt a nagy mesterek műveit eredetiben átélni. Giotto művészetét például nem szerettem, de amikor Padovában a Scrovegni-kápolnában megláttam a freskóit, egyből éreztem, hogy nagy tehetséggel helyezte el a figuráit a tér- és a fényviszonyoknak megfelelően – meséli. A legnagyobb hatást Siena városházája, a Palazzo Pubblico tette rá, melynek freskóit a Lorenzetti testvérek készítették. – Ezek a képek különös időszakban készültek: a középkorban járunk, de már vége van a gótikának, ám a reneszánszba még nem csúsztunk át, de már vannak kísérletezések, például hogy a képeken a textil gyűrődései minél realisztikusabb hatást keltsenek. A Lorenzetti testvéreknél ez abszolút tetten érhető, figyeltek is a részletek valósághű ábrázolására, de ha megnézzük a képeken látható városokat, azokon nincs térábrázolás, csak absztrakt színfoltok a háttérben.
Mátéra még abban az évben a végső hatást egy londoni út tette, amikor a National Galleryben megpillantott egy kis képet, a XIV. századi Wilton-diptichont, amelynek egyik oldalán II. Richárd angol királyt, Szűz Máriát, a kis Jézust és angyalokat ábrázol, míg a másik oldalán egy címert és egy megláncolt szarvast. – Ez az utóbbi kép jó arányban egyesíti a különböző stílusokat: a lánc emblematikus, míg az állat izmai realisztikusak. Amikor néztem a művet, akkor ugrott be, hogy nekem is valami hasonlót kellene csinálnom.
Máté ezután a művein elkezdte vegyíteni a különböző korszakokat, így az enteriőrök megidézték a reneszánsz festményekét, a figurák kinézete, ruházata a barokkot, míg bizonyos, egyszínűre festett alakok – például krokodilok, velociraptorok – a képalkotó szoftverek ábrázolását. Ezért a műveket nézve nagyon is érződött, hogy azok kortársak – meg persze azért, mert a szereplőkön olykor feltűnt egy-egy modern ruhadarab, mint egy színes alsógatya vagy egy fehér zokni.
Nincsenek győztesek
Máté tehát meglelte a stílusát, a képein pedig a témára is hamar rátalált. Többnyire embertestű állatokat vagy meztelen személyeket ábrázolt, akik között valamiféle interakció, nemritkán konfliktus feszült. Kezükben puskát, bárdot, lándzsát vagy gépfegyvert markoltak, aztán a képek egyre „visszafogottabbá” váltak, a figurák már csak kerülgették egymást, vagy ha egymásra is támadtak, azt is finoman, amolyan pózolva tették, mintha a harcuk közben valaki lefotózta volna őket. –
A képeimnek az alapja mindig valamilyen intenzív érzelmi viszony két vagy több karakter között, akiknél alá-fölé rendeltség alakul ki. Az alárendelt fél viszont mindig visszavág vagy visszavágni készül. Nálam nincsenek egyértelmű áldozatok és győztesek
– vallja a festő.
Kérdésként merül fel, hogy miért pont ez a téma tér vissza Máté festészetében. – Engem az ábrázolásban mindig ez a domináns-szubmisszív viszony érdekelt, de ha valakivel kapcsolatba lépek, például beszélgetek vele, akkor nagyon utálom, ha egyikünk megpróbálja elnyomni a másikat. Én nem szeretek elnyomni senkit, és azt sem kedvelem, ha ezt velem teszik. Szerintem az életben úgy történnek a legjobb beszélgetések vagy más emberi interakciók, ha úgy tekintünk egymásra, mint egyenlő felekre. Csak ez nem mindig valósul meg, és talán ezért festem meg az elnyomott érzelmeket a képeimre. A figuráim harcolnak, de annyira mégsem. A feszültség és a feloldás egyszerre van bennük.
