A világ legkátyúsabb útjai Békésben vannak, állapítjuk meg magunkban sokadik alkalommal. Doboz, Sarkad, Méhkerék környékén fölösleges kitenni sebességkorlátozó táblákat, az ember saját józan belátása miatt sem akarja szétütni az alvázat, komótos tempóban haladunk a magyar–román határ felé.
Furcsa érzés látni az átkelőnél a kihalt épületeket. Talán a megszokás miatt lassítunk, látunk néhány parkoló rendőrautót, de sehol egy lélek, a fülkék, ahol egykor az utazók okmányait ellenőrizték, üresek, román oldalon ugyanez, csak a járműveken más színek és feliratok. Az egész pár száz méteres szakasz kicsit mintha egy posztapokaliptikus film forgatási helyszíne lenne. Szilveszter óta délkeleti szomszédunk a schengeni övezet tagja, simán át lehet haladni a két ország között, legfeljebb szúrópróbaszerű ellenőrzésekre számíthatunk.
„Már húsz évvel ez előtt be kellett volna zárni. Minek kellett eddig tartani azt a sok léhűtőt? Néha szándékosan szívattak. Műszakváltáskor megállt az élet, ha nem mentél el vécére a határ előtti utolsó lehetőségnél, néha szinte összepisáltad magad, mire kivártad az órás sorodat” – önti ki magából az egyenruhásokkal és a rendszerrel szemben sok évtized alatt összegyűlt kritikáját egy benzinkutas a román oldalon.
Nem túl mély zseb
Romániában szinte minden út használata díjköteles, személyautó után egy napra 12,44 lejt, tíz napra 16,42-t kell kifizetni. Egész hétvégén maradunk, az utóbbi lehetőséget választjuk. Ez nemcsak az átszámított 1036 vagy az 1368 forint okán, hanem rutinos túravezetőnk, László szerint azért is baráti, mert így két kirándulós hétvége is belefér. Azt meg, hogy az autósoktól így beszedett pénzt szemmel láthatóan az utakra költik, különösen nagyra értékeljük. Tankolni Nagyszalontán állunk meg, az ausztriai központú vállalat a 95-ös benzint 7,34 lejért adja, a dízelért 7,48 lejt kell fizetni literenként. Ez, az aktuális 83,3 forintos árfolyammal kalkulálva, 611, illetve 623 forint.
Cikkünk megírásának pillanatában a román szomszédok állnak jobban, itthon ugyanis 628 vagy 647 forintot kell perkálni ugyanezért, és nincsenek hiú reményeink azzal kapcsolatban, hogy a lap kinyomtatásáig az ár ne kúszna még feljebb.
Eszünkbe jut, mennyire zokon vette Orbán Viktor novemberben, amikor Komjáthi Imre MSZP-elnök Románia és Magyarország néhány gazdasági mutatóját vetette össze egy parlamenti vita során. A szocialista politikus – pedig ugye Románia szomszédjában is háború van – a szomszédainknak ítélte a jobb helyezést, mire a miniszterelnök úgy replikázott: akkor oda lehet költözni.
Ha átcuccolni éppen nem is áll szándékomban, a nafta árának összehasonlítása nem hagy nyugodni, egy belényesi áruházban előjön belőlem a háziasszony, számolgatni kezdek. Italoknak nem csinálnék reklámot, legyen elég, hogy néhány kedvelt márka 30 százalékkal olcsóbb, mint itthon. A kristálycukor 3,5 lej, a sima liszt 2,49-be kerül, átszámítva tehát 291 és 207 forintot kellene érte otthagyni. A fagyasztott micsnek – darált húsból készült rudacska, melynek balkáni változatát csevapnak nevezik – nem tudok ellenállni, egy kilóért a 27 lej, vagyis 2250 forint kellemes meglepetés. Átszámítva 266 forint az a félliteres energiaital, amelyet magyarországi cég gyárt, egy ötkorsónyi adagot tartalmazó, igazán finom román sör palackja 750 forint sincs. A zöldséges részlegen nem boldogultunk a mérleggel, minden románul van kiírva, a pénztáros lány szó nélkül visz vissza mindent lemérni, mosolyog, a sorban mögöttünk állók türelmesen várnak.
Chip, meg amit akartok
Havat, igazi telet látni indultunk, a táj mesebeli. A hegyek között egyáltalán nem talál térerőt a telefonunk, az internet viszont kifogástalan, a wifi bivalyerős, pedig sokan lógunk rajta. Optikai kábel biztosítja a korlátlan adatforgalmat, havonta mindössze 25 lejt (ez 2100 forint sincs) fizet érte, húzza ki magát büszkén Misi, a hely tulajdonosa. Akaratlanul összevetem magamban ezt a hétezer forintos havidíjammal, a szolgáltatóval folytatott parttalan vitákkal, a csomagjaikkal, amelyből szerintük lehetetlen kivenni a tévécsatornákat, hiába nem óhajtom egyiket sem.
Az egyszerű szálláson a közösségi térben zajlik az élet, már csak azért is, mert mosdó és főzési lehetőség csak ott van. A hosszú asztal végén középkorú asszony ül, a neve román, tökéletesen beszél magyarul. A telefonja képernyőjét pörgeti, híreket olvas, magából kikelve magyarázza nekünk, képzeljük el, milyen országban kell élnie:
„Kétmillió ember szavazott egy olyan hülyére, aki azzal kampányolt, hogy a kólában nanochipek vannak.”
Nem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy elképzeljünk egy ilyen helyzetet, de ő most éppenséggel Călin Georgescuról beszél, a teljesen esélytelennek tartott független jelöltről, aki nagy meglepetésre novemberben megnyerte a romániai elnökválasztás első fordulóját. A semmiből előkerült politikus tényleg mondott ilyet, később még azzal is lesokkolta az összeesküvés-elméletekre kevésbé fogékony románokat, hogy Daniel David oktatási miniszter Soros-ügynök, aki optimalizálni – jelentsen ez bármit – akarja a lakosokat, és akinek a közbenjárásával – ez a téma, úgy látszik, igazán közel áll Georgescu szívéhez – az emberek agyában is chip lesz.
Bevesszük magunkat a Pádis fenyvesei közé, a köd hol ránk telepszik, hol felszáll, így is gyönyörű a táj. Másnap új úti célt választunk, „felszaladunk a mócok templomához”, közli a túravezető. Azzal nem számoltunk, hogy ami neki egy könnyű séta, az nekünk oxigénért való küzdelem a félméteres, süppedő hóban a 45 fokos emelkedőkön. Menet közben mesél erről a havasi román népcsoportról, akik főként pásztorkodással, állattartással foglalkoznak. Az életükhöz mérten egyszerű a templom, a hegycsúcson négy oszlop, azon egy tető. A látvány lélegzetelállító, a hívő talán valóban Istenhez kerül közel, az ateista meg egyszerűen csak átérzi az ember jelentéktelenségét a világmindenséghez képest. A lankákon a szűz hó fehérjébe karámok, téli szállások, keresztek rajzolnak fekete vonalakat, a gerincen szélturbinák mutatják, hogy az ősi életforma mellett a XXI. század is jelen van.
Otthon, döcögős otthon
Az autó lejátszójában legalább ezer zeneszám van, a hazafelé vezető úton a stílusok gyönyörűséges káoszban kavarognak. Amikor a Rózsaszín Pittbull nevű punkzenekar kerül sorra, könnyezve nevetünk a szövegen, meg a szürreális élményen, hiszen arról dalolnak egy romániai, magyarok lakta falun átsuhanva, hogy „szavaztál volna az MSZP-re”. Mintha a csikóéveinkben tapasztalt, szinte kötelező román–magyar ellenszenv kihalóban lenne, állapítjuk meg. Ha a romániai vendéglőben bunkó volt veled a pincér, az nem azért van, mert magyar vagy, hanem azért, mert az illető mindenkivel bunkó, vagy előbb te voltál az vele, adjuk meg röhögve a magyarázatot az egyik jellegzetes, az internetes kommentekben is fel-felbukkanó panaszra.
Sötét van, mire átgurulunk Magyarországra a kihalt határállomáson, de ha nem látnánk, is éreznénk, mert az autó kerekei ettől kezdve meg-megdöccennek az aszfalt ragyáin. Ez annak idején pont fordítva volt, jegyzi meg a túravezető.
