Jogos kérdések, nem lenne szép kitérni előlük. Annál is inkább, mert a „pályázatok” tartalma, ha nem is teljesen azonos, de alapvetően egy irányba mutat. Ami nem csupán Orbán Viktor uralmának megdöntését tűzi ki célul. Hogy ő takarodjon, aztán lesz, ami lesz. Nem, az igazi program a polgári demokrácia intézményeinek, jogállami működésének helyreállítása, majd tökéletesítése a szociális rendszerek fejlesztésével, reformjával, ami lehet, hogy nem hangzik túl fantáziadúsan, nincs benne megváltó látomás, de a realitás talaján áll, a jelen parancsát követi, és kemény, következetes munkát igényel. Nem tudunk olyan vezető ellenzéki politikust, miniszterelnök-jelöltet mutatni, aki valamilyen módon ne ezt fogalmazta volna meg. Mindmáig ezt halljuk tőlük. De akkor miért nem közülük került ki a Kiválasztott?
Sok és mély társadalmi, politikai összetevője van a válasznak, de most maradjunk könnyedén annál a rétegnél, amely egyre fontosabb a mai politikában: a karizmánál. Mit sugároz egy politikusi személyiség a programszövegén túl? Ki adja elő hitelesen a szerepet? Az egész dolog egyre inkább a művészeti szférába csúszik át. Kasztingpróbákon akár rendezők és kritikusok is elvégezhetnék az első szűrést. Dőljünk hátra, és próbáljuk meg egyedül ebből a szempontból értékelni az elutasítottak teljesítményét, képességeit. Én most meg is osztom a véleményem, természetesen abszolút személyes jelleggel.
Gordon, a kijózanító.
A rendszerváltást még egy hagyományosnak tekinthető, művelt, elit szellemű értelmiségi és politikusi réteg hajtotta végre. Később ez némi technokrataszellemmel párosult. Bajnai Gordon külső adottságaiban is megnyerő alakja volt az utóbbi típusnak. A válságkezelő kormány élén bizonyította, hogy higgadt szakember, kézben tudja tartani a dolgokat, képes őszintén az emberek elé tárni a nehézségeket, a számukra átmenetileg hátrányos intézkedéseket. Csakhogy 2010-ben Orbán Viktor személyében a rendszerváltóknak egy újabb ága került hatalomra: a népvezér, aki ugyancsak egy elit elképzeléseit populista stílusban képes közvetíteni az emberek felé, a fél országot maga mögé állítva.
Bajnai 2012-es visszatérését a politikába sokan üdvözölték, de kérdéses volt, jó megjelenése, kulturáltsága elegendő-e ahhoz, hogy kijózanítsa az országot az orbáni kábulatból.
Hogy van-e még tekintélye a tekintélynek? A széles látókörnek, műveltségnek? Elhiszik-e még az emberek, hogy jobb, ha rábízzák magukat a felettük elhelyezkedő szakértőkre, politikusokra? Bajnai Gordon a kasztingon próbálkozott populista hangütésekkel, de ezek hamisan szóltak. Világos volt, ő nem kampánysztár. Vagy hisznek a tudásában, tapasztalatában, korrektségében, vagy nem. Az ellenzék politikai közege nem hitt.
Attila, a hódító.
Az MSZP hitt benne, hogy a 2010-es katasztrofális vereség után azonnal lehet visszatérés, vezető szerepet akart az ellenzéki összefogás alakulatban, és elérte, hogy Mesterházy Attila, és ne Bajnai legyen annak miniszterelnök-jelöltje. Mesterházy próbálta kihasználni, hogy a fiatalabb nemzedékhez tartozik, mutatott laza, közvetlenebb vonásokat, szakállával a három testőr világát idézte, Athost (vagy inkább a hódító Aramist?). A felkészültségével sem volt baj. Mégsem tudott átütő, mozgósító hatást elérni. Elsősorban talán azért, mert nem tudott kibújni a pártgúnyából.
Szónoki stílusa, mondatfűzései nem a progresszió, az igazságosság elszánt, virtuóz párbajbajnokát idézték, hanem egy tisztességes funkcionáriust.
Bárhogy igyekezett, az MSZP közegében maradt, ahhoz és választótáborához szólt. Nem voltak meg az adottságai, hogy elhitesse, ugyan lojális ehhez a közeghez, de egyben megújulásának vezéralakja is, aki képes vonzó perspektívát adni az egész országnak. De lássuk be, a párt akkori helyzetében ez csak valami egészen kivételes, őserejű figurának sikerült volna.
A 2010-es évek fontos újdonsága, hogy a politikai kamerák előtt megjelentek civil szereplők. Folytatva a filmes párhuzamot, kicsit olyan volt ez, mint a nem hivatásos színészek, natúr figurák divatja a dokumentarista játékfilmekben. A cél is hasonló volt: megszabadulni a maníroktól, a hazug pózoktól, hamis ígéretektől. Az őszinte politizálás, az igaz érdekképviselet a polgári élethelyzetekből fakad. Az LMP, aztán évekkel később a Momentum feltűnése hozott is frissességet a közélet pártapparátus-szagú közegébe. Ugyanakkor a politizálásukban hangsúlyos szerephez jutottak az aktivistaattitűdök. Gyors reagálás konkrét eseményekre, demonstrációk, agitatív hangnem. És ahogy sok dokumentarista film nem tud erőteljesebb, fajsúlyosabb művészi szintre emelkedni a primer naturalizmustól, a civil szférából érkező politikai szereplőknél is gyakran kérdéses, el tudnak-e jutni az aktivista-alapállástól széles horizontú, különféle érdekeket, törekvéseket összehangolni képes politikusi arculatig. A 2018-as választásoknak ez meghatározó kérdése volt.
Bernadett, az aktivista.
Ő egy korábbi választási plakáton megteremtette az LMP legvonzóbb arcát. Zöld almát nyújtott felénk kedves mosollyal. Amíg nézte az ember Szél Bernadettet, bizonyos, hogy a párt szavazója volt. Amikor Schiffer András kilépése után a szervezet miniszterelnök-jelöltje lett, az került mérlegre, hogy ez a nő az egykori plakáton csak egy modell, vagy olyan személyiség, aki alakítani is képes a politikát.
Annyi tisztesség, jó szándék, tenni és segíteni akarás bugyogott benne, hogy fájó kimondani: alapvetően aktivista maradt.
Az érzelmi alapú politikai szereplésnek előnye a hitelesség megtartása, együttérzés, rokonszenv kiváltása, de aki kitart ennél a hangnál, magányosságot sugároz. Bátor, kitartó, de gyenge társadalmi változtatásokhoz.
Gergely, a romantikus.
Amikor társaival kivált a balliberális ellenzéki összefogást elutasító LMP-ből, reálpolitikusi erényeket villantott meg. Később azonban, főleg pártjának az MSZP-vel kötött szövetsége alatt kiderült, ez egy naiv reálpolitikusi magatartás. Túlárad benne a bizalom, részben jóhiszeműségből, részben kényelmességből. Nyitott, kulturált hangütése, mosolya, humanizmusa népszerűvé tette. Hiszen milyen jó lenne, ha ilyen kedvesek, értelmesek lennének a politikusok! Karácsony Gergely azonban, bár ő nem akciókban, hanem valóban a párbeszéd képviseletével tűnt ki, szintén megmaradt politizáló civilnek. Szél Bernadett-től eltérően nem fájdalmas, hanem kedélyes magányosságot árasztva. Mint aki elfogad másokat, de nem találja saját közösségét. Lehet, hogy végül külső erők beszélték le 2022-ben a miniszterelnök-jelöltségtől, de visszalépése összhangban volt személyiségével, mosolyba fojtott romanticizmusával: egy nemes gesztusért mindent odadobok.
Talán még sokáig marad kedvelt közszereplő, polgármester, de ezzel az attitűddel sohasem lesz egy országot maga mögé állító politikus.
A civil én megőrzése akadályozta Fekete-Győr András és Donáth Anna karrierjének kiteljesedését is. Bár lehet, hogy a Momentumnak csak várnia kellett volna még, inkább mozgalmi formában erősítenie magát, kezdeti fiatalos szellemét. Fekete-Győr talán sosem tudott volna politikusi szerepben felnőni. Donáth Annának viszont kitűnő adottságai voltak a feladathoz. De ő is a civil effektekre helyezte a hangsúlyt: Én egy szép, rámenős, kemény csaj vagyok, megmondom a frankót! Cseh Katalinnak végzett hasznos, odaadó uniós munkáját is afféle jótékony csínytevésnek állította inkább be. Mi kiállunk az igazságért, odapörkölünk a gaz hatalmasoknak! Egy partizán- vagy szabadcsapat vezetőjének imázsa. Regényekben és filmekben.
2022-ben az ellenzék megpróbált politikusi és aktivista erényekből összegyúrni népszerű miniszterelnök-jelölteket.
Klára, a borotvaéles.
Próbáljuk most kiszakítani Dobrev Klárát a családi kontextusokból. Az első kasztingokon jól teljesített, sokakban merült fel, hogy érdemes lenne neki adni a szerepet. Hatását éppen egy merész visszatérés jelentette a hagyományos, elitista politikusi alkathoz, ami ekkor látványos és vonzó kontrasztot mutatott a nemzeti népvezér Orbánnal szemben. Igen, itt egy határozott vonásokból faragott, attraktív női vezető.
Igazi Brünhilda, és az esze is vág, mint a borotva.
Rálát a dolgokra, széles összefüggésekben tud gondolkodni. Ebből lehetett volna építkezni. De egy közepes rendező, vagy talán éppen ő maga, eltolta kicsit a figurát populáris irányba. Mert hát most van egy ilyen trend. Ezt az „engem szétvet a tenni vágyás és a felháborodás, ébredjetek, fiaim!” tónust azonban képtelen volt hitelesen eltalálni. A megfontolt érvelés súlyos akkordjai helyett rikácsolásba csapott a beszédstílusa. Belegyengült.
Péter, az irányíthatatlan.
A sikertelen mixelésnek épp az ellenkező változatát képviselte. Márki-Zay Péter nem a népvezér, hanem a népi politikus figuráját teremtette meg a magyar közéletben. Független, viselhetően öntörvényű, pragmatikus, de képes önálló, merész megoldásokra. Ez tetszett, egyre többen álltak mögé, a fiatalok közül is, az előválasztáson bizalmat kapott. Ám mégsem érezte elég erősnek magát, szükségesnek érezte az ellenzéki pártok támaszát, amelyet azonban úgy akart megszerezni, hogy a társadalom ne érzékelje. A pártok viszont irányítani szerették volna.
Ebben a kissé tudathasadásos állapotban a kormánypártnak nem volt nehéz megroppantania, bábfiguraként láttatnia. Az alakítás utolsó részében már nem is volt világos, mit játszik.
Két dolog a tarkaság ellenére is összekapcsolni látszik a fenti sikertelen kasztingokat. Az indulók az ország vezetőjének szerepére pályáztak, és mégsem mertek kiállni az egész ország elé. Elfogadták, hogy csak a demokratikus ellenzéki oldal, s még inkább az oda tartozók választótábora a közönségük. Nekik beszéltek, kamaraszínházi státuszba lökve magukat. És mindezt a stúdiók biztonságából tették. Ahol csak kamerába, a médiára, politikai közegükre, de nem az emberek szemébe kell nézni. Portfóliójukból hiányoztak a nagy koncertopuszok.
Így most csak nézik a távolból Magyar Pétert, aki a próbafelvételen bevállalta közönségnek az egész országot, és sikert aratott. Most övé lett a szerep. Megérdemelten, amit titkon a többi induló és a számos zsugorodó párt is tud. Különben nem állnának félre előle szemlesütve a vastapsig vezető úton. De már erre is lehet pezsgőt bontani.
