Enzsöly Kinga az élet apró dolgaiban is megtalálja a szépet, legyen az egy rovar, egy napfényben fürdő tavirózsa vagy akváriumban úszkáló halak. A Győrben és Budapesten is alkotó képzőművész szerint érdemes elmerülni a természetben, hisz sokat tanulhatunk belőle. Ő maga nemcsak a munkáiban nyúl a témához, de családjával rendszeresen megy kirándulni Szentendrére, a Pilisbe vagy az Őrségbe, ahol bejárják a túraútvonalakat vagy gombászni mennek.
Persze egy-egy ilyen kaland is megihleti, hisz a séták során is talál apró élőlényeket, melyek formájukkal és életmódjukkal inspirálják őt. Ám Kinga művészete nem a természet puszta megörökítéséről szól, mert ő a méheket, darazsakat, dongókat és a különféle növényeket nem az élőhelyükön, hanem üres háttér előtt ábrázolja, alakjukat pedig néhány precízen felvitt ecsetvonással formálja meg. És bár alanyai jobbára állatok vagy növények, rajtuk keresztül fejezi ki, hogy mit jelent embernek lenni, vagy, filozofikusabb értelemben, mit jelent a létezés.
Sziszifuszi bogarak
A Generációváltás? című sorozatában például dongó- és méhpárokat ábrázoló képeken keresztül kérdez arra, hogy milyen viszony áll fenn az egyes nemzedékek között, vajon a fiatalok hasonlók lesznek-e az elődeikhez, vagy eltérnek-e tőlük. Ezeken a műveken a két rovar közül az egyik piros, a másik fekete, és olykor szinkronban – sőt szimmetrikusan –, máskor pedig ellentétesen mozognak egymás közelében. „Amikor ezt a sorozatot készítettem, az érdekelt, hogy vajon a hétköznapokban mennyire vesszük át és ismételjük a korábbi generáció szokásait és sémáit, illetve mennyire tudjuk azokat tudatosan elhagyni” – magyarázza a művész. A 2022-es, Perpetuum Mobile (Örökmozgó) című szériájának másik szereplője a galacsinhajtó bogár lett, amely a folyamatosan dolgozó embert is szimbolizálta, de akár láthatjuk benne Sziszüphosz alakját is, akit azzal büntettek, hogy kősziklát kellett egy hegyre görgetnie, azonban az a csúcsnál mindig visszagördült, így kezdhette újra a munkáját. Kinga képein viszont a rovar egyre nagyobb földgolyót görget a hátsó lábaival, így a célját, ha lassan is, de teljesíti, így e képek még motiválók is. A művész szerint a ganajtúró elnevezés amúgy profánul hat, de egy másik nézőpontból ezek a rovarok nemesnek számítanak, hiszen az egyiptomi kultúrában szentként tisztelik őket.
De Kinga nemcsak az emberi kapcsolatokat és létezést ábrázolja a képein: egyik sorozatában globális kérdést is érintett, amikor nagy méretű papírtekercsekre festett elfolyó méheket, amelyek a klímaválság fenyegető voltát is eszünkbe idézhetik.
„Kínában már léteznek olyan területek, ahol az éghajlatváltozás miatt kipusztultak a méhek, ezért a földműveseknek kell a saját kezükkel beporozniuk a növényeket – meséli Kinga. – Kérdés, hogy hosszú távon milyen következményei lehetnek ennek, ha e munkát csak emberek fogják elvégezni, és nem a beporzó rovarok.”
Tavaly a nagyvárosok korlátozó erejére hívta fel a figyelmet egy installációjával: a nyolcadik kerületi Puccs galéria háromszor három méteres kockaterébe helyezett el egy neonból formált szöcskét, amely villogásával folyamatosan próbált „kiugrani” a fogságából – a munka a rovart hol nyugalmi állapotban, hol elrugaszkodva ábrázolta.
Tavi lemezlevelek
Kinga a lelassult időt is szereti ábrázolni, egy munkájában például fémlemezekből vágott ki tavirózsákat idéző formákat, amelyeket alulról fémszálak tartottak el a talajtól, így keltve az illúziót, mintha azok a vízen lebegnének. Később a leveleket viaszból is megformázta, és egy vízzel teli akváriumba tette, majd a levegőztetővel mozgatta azokat, a folyamatot pedig kétszer is videóra vette. Egyik alkalommal a formák külön-külön forogtak, másik alkalommal csoportokat képeztek, ami szintén elindíthat a nézőben asszociációkat, mintha csak magában álló egyéneket vagy baráti társaságokat, közösségeket látna. „A lelassulás fontos számomra, mert a mai világban ezt az őrült tempót csak ezzel lehet ellensúlyozni – érvel a művész. – Én is több szálon mozgok, hisz nekem is van civil munkám és családom, emellett doktori képzésre járok, és képzőművész is vagyok.
Mindezek ellenére próbálok időnként lelassulni, amit számomra az alkotási folyamat is nyújt, mivel festés közben teljesen beleveszek a munkába.”
E szemléletét a Vanitas (semmiség, hiábavalóság) című videója érzékletesen fejezi ki, mivel abban egy akváriumban a tudomány különféle eszközei, mint a könyv, óraszerkezet és asztrolábium (csillagóra) között úszkálnak apró halak, melyek látványába könnyű belefeledkezni. „Amikor ezt készítettem, nagyon pörgős volt az életem, mivel akkor kezdtem a doktori képzést, tanítási gyakorlatom is volt, meg dolgoztam is, ezért nem véletlenül csináltam olyan művet, ami pont a lassulásról szól. Ez az állapot ahhoz hasonlít, amikor gyerekként a természetben szemlélődtem vagy a játékba feledkeztem. Amúgy kiskorom óta festőművész akartam lenni, a nagymamám rajztanár volt, és sokat rajzoltunk nála. A házában vászonra és farostra festett olajképek függtek a falon, a polcokon művészeti albumok sorakoztak. Két kedvencem volt, az egyikben japán metszetek, a másikban Andrea Mantegna olasz festő képei voltak. Mindkettő hatott rám, ahogy később az is, amikor a Zebegényi Szabadiskola egy művészeti táborában először festhettem olajjal.”
Lisszaboni ihletés
Kinga művészetében a rovarok mellett a növények is fontos szerepet kapnak, irántuk való érdeklődése szintén visszavezethető a gyerekkorára. Édesapja mezőgazdász volt, ezért hétvégente sokszor mentek ki a földekre krumplit szedni vagy sóvirágot öntözni. „A legemlékezetesebb az volt, amikor apukám egy csigakertet hozott létre, amelyben a »lakók« kifutókon mozoghattak – mondja mosolyogva. – Ha esett az eső, akkor nagyon boldog volt, mert utána kimentünk az árokpartra, és vödörben gyűjtöttük az éticsigákat, amelyeket aztán elhelyeztünk az új otthonukba.”
Kinga legújabb növényes témájú képein trópusi egyedek tűnnek fel, amelyeket egy idei utazás inspirált. Lisszabonban részt vett egy művészeti rezidenciaprogramon, a városban pedig a trópusi botanikus kert növényei, a pálmák, a könnyezőpálmák és a banánfák megihlették, így azokat kékre alapozott poliészterre festette meg akrillal. „Inspiráló volt a déli növényvilág, és hogy a kertben hagyták a növényeket a maguk természetességében nőni. Sőt, ha elszáradtak, nem vágtak le belőlük, egyszerre láttatva a friss és az elhalt ágakat. Az elmúlás témája mindig is érdekelt, és ahogy telnek az évek, egyre központibb szerepet kap a munkáimban.”
