Félreértés ne essék: Menczer Tamásban semmiféle potenciált nem látunk arra, hogy akár csak a pátyi Petőfi utca lakóit a rémuralma alá hajtsa két arcoskodó-tenyérbemászó Facebook-poszt jól megérdemelt szünetében. Azt sem gondolnánk, hogy kínosan kitüremkedő hajlam fedezhető fel benne némi diktátorvircsaftra. Menczer Tamás csak egy kósza paraszt a sakktáblán, akit előreküldtek rombolni: üsd-vágd, nem apád.
A gond, mint megannyiszor az emberiség bölcs hatalomátruházó igyekezetének történetében, ismét a vezérrel van, és a vezér rendszerével. Azt kellene egyszer jól bevésnünk: a vezér, aki a nemzet (szerencsétlenségünkre: a magyarok) érdekére hivatkozva tévedhetetlennek és kiválasztottnak érzi magát, bizonyoson letért a józanság útjáról. Még akkor is, ha Istent és a családot lobogtatja a feje fölött energikusan, és a haza jelszavát kántálja fáradhatatlanul.
A kellemetlen pofa
– És a haza?
– Az is – mondta Moviszter, és elakadt, mert egy jó kifejezést keresett. – Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében.
Kosztolányi Moviszter doktora érvel így az Édes Annában, de nem csak ő szemléli így az emberiesség nevében a emberiséggel és a hazával visszaélőket. A jobboldali politikai közössége embere, Wass Albert is elmélkedett már ezen. Szerinte „a hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.” Egymást szeretni a magyarok aligha fogják ebben az évezredben, gondolhatjuk, ha arra eszmélünk, hogy eléggé elítélhető módon ismét megnézzük Menczer pécsi attakját. „Úgy látszik, hogy a magyarnak hiába írták a történelmet. Nem okul semmin. Még csak saját kárán sem”, jegyezte meg Kossuth Lajos meglehetősen bölcsen. És hogy Mikszáth Kálmánt se kelljen nélkülöznünk, a kiváló prózaíró, újságíró (és nem mellesleg parlamenter) így fogta meg a magyarság lényegét: „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!”
Haza és igazság. Ki a hazafi? Mi a hazafi? És pláne (ehhez értünk jobban) ki nem az? Ki az áruló? Mit árul az áruló? Vagy kit?
A Fidesz tizennégy éves országlása egy értékrendszert árult el, a nyugatos, európai, liberális eszményekét. (Jegyezzük meg: konzervatív liberalizmus is létezik, de még hogy.) Liberálisnak lenni jó esetben annyit tesz, hogy nem kérdőjelezzük meg a másik jogát a lélegzetvételhez. Se. Orbán Viktor megérezte (megmérte), hogy a magyarokban sok száz év szívás után erős késztetés van a sikerre, akár azon az áron is, hogy „dögöljön meg a másik tehene is”. A tanárok? Egész nyáron hédereznek. A cigányok? Nem csak nyáron. A hajléktalanok? Ők tehetnek róla, és különben is, fürödjenek le. Nem vitatnánk, hogy a nemzeti konzervativizmus ezeknél sokkal nemesebb értékeket is őriz, de abban bizonyosak vagyunk, hogy a hatalom kizárólagos megtartásához ragaszkodó államrend építése nem tartozik közéjük (és nem mellesleg alaptörvény-ellenes.) Ugyancsak bajosan okolható meg egy akadémikus vitában, hogy a nemzeti konzervativizmusban, hovatovább patriotizmusban miért lesz gazdagabb a néhai brit királynőnél a miniszterelnök gyerekkori barátja. Egy gázszerelő, aki A tanú című film majd minden kliséjét visszamondja. És az is nehezen indokolható, hogy miért kell a világ pénzét elégetni egy keresztény kurzusnak a gyűlöletkeltésben jeleskedő kormánypropagandára.
Ugyanitt kell megemlékeznünk arról a tévedésről is, hogy a Fidesz/Orbán folyamatosan a magyarok nevében beszél, és a magyarok érdekéről beszél. Ez ugye roppant arrogáns.
(„A magyar érdeket senki nem védi meg helyettünk. Nekünk kell megvédenünk! – Menczer T.) Legalább kétmillió magyar van (csak a választók között), akit ez vérig sért, és szívesen igazítaná el Menczert Tamást jó közelről. De gyomra nincs hozzá, tükre viszont van odahaza.
Fidesz-harcmordor
És most térjünk vissza picit a Fidesz kommunikációs igazgatójához, hátha segítünk neki szembenézni azzal a bizonyos „kellemetlen pofával”. Az igazsággal (vagy legalább néhány szeletével: az egészet nem sajátítanánk ki semmiképp). Azt írja egy helyütt Menczer, magyarázva (de meg nem magyarázva) az elmúlt hetek kommunikációs őrjöngését, hogy „minekutána” az ellenzék dolga a hatalom megszerzése, ezért az ellenzék támadja a kormányt, tehát az ellenzék választ fegyvernemet, harcmodort. Ja, de nagy tévedés ez egy kommunikációs igazgatótól! (És ez a tévedés egyúttal sok mindent megmagyaráz.) Egy. Bizonyára feltűnt Menczer igazgatónak is, hogy a Fidesz van hatalmon, és ebbéli igyekezetében minden eszközzel (és pénzzel) démonizálja a mindenkori ellenzékét. Voltak már Brüsszelt kiszolgáló kerítésvágók, Brüsszelt kiszolgáló lakájok, és persze Brüsszelt kiszolgáló háborúpártiak (nem beszélve a globális háttérhatalom kiszolgálásáról: figyelmezzünk a Fidesz–KDNP minden elemében szélsőjobboldali Nemzeti Ellenállás Mozgalmára!). Aki sok pénzből (és keresztény létére súlyosan gonosz szándékkal) megbuherálja a magyar jelentéstant, kitekeri a szavak nyakát, és szakmányban ellenségképet gyárt a saját egyetemes és országos gyengeségének az eltakarására (euró: 415, infláció az elmúlt négy évben: ki számolja?), az bizony fegyvernemet választott, és harcmodorban jeleskedik. Ha másban nem is. Kettő: talán az is feltűnhetett Menczer-igazgatónak, hogy helyzetéből adódóan a kormány kezében összehasonlíthatatlanul több erőforrás van, mint az ellenzékében bármikor, és 1990–2024 között összesen. A közhatalmat ők gyakorolják, a törvényeket ők hozzák (sokadik éve veszélyhelyzeti-rendeleti kormányzással), a közpénzt ők költik, az államot minden hatósággal és titkosszolgálattal és kormányhivatallal (és jelentős részben a megyei, járási közigazgatással, önkormányzatisággal) ők üzemeltetik.
Jegyezzük meg itt: ha a kormány (a rendeltetésszerű használatból eredően) kormányozna, akkor talán a feje se fájna. Vagy legalább nem a tétlenségtől.
A pénzügyileg kivéreztetett, választási akadálypályákon átvergődött, kövér propagandamédiával vegzált ellenzéken számon kérni a magyarság minden nyűgét s nyilait – nem túl elegáns. Európában. Kérdés, sikerül-e Európát oroszbarát közeggé tenni, mert ha igen, akkor Orbán illiberális öröksége élhet, mint Marci hevesen, csak az országnak lesz „konyec”.
Egy bizonyos szint alá
És itt most adózzunk egy percig Menczer Tamás hamvába holt eleganciájának és békességének. A kommunikációs igazgató élete velejéig nehéz. Képzeljük magunkat a helyébe! Valakinek tántorogva leüvöltjük a fejét az utcán, személyeskedünk, és távol maradunk a rokonszenv minden elemétől, mert a politikai közösségünk (és persze a haza) ezt várja tőlünk. Eljön a másnap. Megesz bennünket a szégyen, nem tudunk előmászni a föld alól, de nem úgy Menczer Tamás! Ő ezt nagyon élvezi. Azt mondja, azt írja ő. „Támad elemző, újságíró, influenszer, színész és sok ezer (!) troll. Érdeklődéssel figyeltem, hogy mindez milyen érzéseket vált ki bennem. Megvan a válasz. Nagyon élvezem! (Röhögő emoji.) Akárhányan jöttök, mindig erősebb leszek! A közösségemet mindig meg fogom védeni!” Bayer Zsolttal szemben a tévében így elmélkedik. „Az elmúlt napokban többször találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá. Ez igaz. Ha csak rólam van szó. Ha rólam van szó, én lehetek nagyvonalú. De ha egy politikai harcban a közösségem és a hazám jövőjéről van szó, akkor én nem lehetek nagyvonalú! Akkor nekem mint a Fidesz szóvivőjének semmi más választásom nincs, mint az, hogy ha oda megyek le, és az ő fegyverével és az ő stílusával győzöm le.” Már a Demokratában is tanúságát adta a kommunikációs igazgatói kinevezésekor tavasszal, jelezve, hogy a „hazaszeretete” határtalan, nem ismer se istent, se embert. „Én a célt nézem, azt, hogy a hazámért harcolok… Ha tehát azzal tudom segíteni a hazámat, hogy harcolok, akkor minden szükséges csatát meg fogok vívni, és erre buzdítok mindenkit, aki a politikai közösségünkhöz tartozik!” Menczer buzdítása nem volt teljesen eredménytelen, egy kaposvári Fidesz-aktivista a „féreg” megdobálására hívott a minap, burgonyával, paradicsommal, tojással, kutyaszarral hajigálta volna meg szíve szerint kedélyes tömeg tagjaként Magyar Pétert (a nemzeti konzervativizmus örök dicsőségére).
A haza fogalmát sokan vették a szájukra hiába, és indokolatlanul. Toroczkai László, a Fidesz által belakott szélsőjobb mi hazánkos vezére beszélt arról két éve, október 23-én, hogy a magyar haza továbbra is veszélyben van, és a különböző hatalmaktól kell megvédeni. Akkor mesélte, hogy egy általuk meghívott bolgár politikust egyszer egy magyar vendéglőbe vitt el ebédelni, és ott „egy indiai migráns” volt a pincér. (A londoni magyar pincérek céhétől a nevében is elnézést kérünk.)
És ha már emigráció, Máraival dicsérnénk a napot, és bíznánk a sorait olvasván egy olyan másfél évben, amikor a közszolgák nem mennek birokra a haza nevében se a Házban, se a gyermekotthon előtt. „A hivatalos hazában, a történelmi hazában, a címeres és törvénytáras, a rendőrös és katonás, a lobogós és jelszavas hazában mindig, újra, egyre makacsabbul, egyre fájdalmasabb figyelemmel, kitartással, gyöngédséggel és elnézéssel kell megkeresni az igazi hazát, amely talán a nyelv, talán a gyermekkor, talán egy utca, melyet platánok szegélyeznek, talán egy kapualj, ahol álltam valamikor, s egy dallamot hallgattam, mely az emeleti lakás nyitott ablakán át szállongott a világba, talán ez a szó: »esthajnal!…« mindig keresem ezt a hazát, annál makacsabb szeretettel és figyelemmel, ahogy a másik, a hivatalos és történelmi, a címeres és lobogós, elfedi előlem.”
A teljes felvétel, annak minden tanulságával (Forrás: Magyar Péter oldala)
