Levko Esztella: – Zsuzsával ez már a második közös színházi produkciónk. Két éve mutattuk be a Pass Andrea által rendezett, Férjem című előadást (a balkáni kortárs írónő, Rumena Buzsarovszka novelláit színpadra állítva, amiről a Visszhang hasábjain is írtunk – a szerk.), és már akkor megfogalmazódott bennünk, hogy folytatjuk a közös munkát. Mivel tavaly volt Budapest létrejöttének 150 éves évfordulója, úgy gondoltuk, érdemes lenne a színpadon is megemlékezni erről az alkalomról. Elkezdtünk mélyebbre ásni a főváros történelmében, így találtunk rá ennek a két közismert nőnek a történetére.
Az előadás központi inspirációját Kunt Gergely Kipontozva című könyve adta, amelyben három, a II. világháborúban megerőszakolt magyar nő naplóját dolgozta fel.
Szerettünk volna még egy színésznőt bevonni a munkába, és mivel Laurával már mindketten dolgoztunk, rá esett a választásunk. Ami a történet személyes részét illeti, én Ukrajnában, Kárpátalján születtem, élnek ott rokonaim most is – és bár közvetlenül nem tapasztaltam meg a háború borzalmait, mégis mélyen átérzem az emberi szenvedést, az invázió okozta pusztítást.A jelenlegi helyzetben különösen aktuális és fontos reflektálni a háború mechanizmusaira, a kollektív traumákra. A legjobb pillanatban bukkannak fel és szólalnak meg ezek a nyolcvan évvel ezelőtti női hangok.
Száger Zsuzsanna: Nagyon bonyolult, érzékeny témának tartom, amit az előadásban boncolgatunk. Nehezen tudok magáról a témáról beszélni, de nem azért, mintha nekem lett volna ilyen az életemben, hanem mert mint ember, mint nő, mint anya, azt gondolom, hogy minden szó közhely csak, amit a nők elleni háborús erőszakról elmondhatunk. Aktuálisan zajlik körülöttünk a világégés, de nem tudjuk elképzelni, milyen lehet benne lenni, és azt sem tudjuk, ki hogyan reagálna egy ilyesfajta abúzusra, ki lenne képes túlélni, és ki roppanna össze a történtek súlya alatt.
Az előadásban két erős nő naplóját mutatjuk be, akik a maguk módján túléltek és feldolgozták traumáikat, sőt Polcz Alaine merített is belőle, és felhasználta későbbi munkája során.
Ami nekem fontos benne, vagyis amit próbálok emészteni és feldolgozni, az, ahogyan ők a velük megesett szörnyűségre bizonyos távolságtartással ránézve, képesek voltak azzal együtt élni a háború után. A háborús agresszió hatalmas bántalmazás az egész emberiségre vetítve, és nem csak a nők szenvedik el azokat. Most olvastam, hogy sok százezer önkéntes fiatal lép be az orosz hadseregbe, és mivel nekem fiam van, megérintett a hír.
Félve nézem, amikor 18-20 éves fiúgyerekeket bedobnak a háború poklába. Ők vajon min mehetnek keresztül, mit élhetnek át, végül mi vezetheti őket a győztesek kegyetlenkedéshez, a nők legintimebb szférájába való behatoláshoz?
De nőként is borzalmas belegondolni, mit élhetnek át azok az asszonyok, lányok. Nem látom a válaszokat. Azt érzem, ha ezeket a híreket tömegével és folyamatosan kapjuk, félő, hogy belefásulunk, és elveszítjük a szenvedők irányába a részvét képességét.
Döbrösi Laura: Azt látom a társadalmunkban, hogy ezeket a történeteket nem dolgozzuk fel eléggé, így azok csak erjednek bennünk, bomlanak szép lassan, és csak akkor robbannak, amikor valami botrány napvilágra kerül. Egyébként viszont csupán egyre mélyebbre temetjük a lelkünkbe mindannyian, ezért fontos erről beszélni bármikor és mindig, bármilyen intenzitással. Az előadás azért lesz jól bírható és befogadható, mert nem a borzalmakra akarjuk felhívni a figyelmet, nem arról beszélünk, hogyan halnak meg az emberek, hanem hogy hogyan élnek a háborúban. Jelenleg a világban olyan sok fegyveres konfliktus zajlik, amennyire az elmúlt száz évben nem volt példa. Rengeteg ember éli a mindennapi életét a háborúkban, ami egy másik létforma. Én békeidőben születtem, ezért a civil életemben nem gondolkodom ilyesmiről, de amikor egy dokumentarista művészeti alkotást látok, készítek, akkor belegondolok, megérint, és empátiát ébreszt bennem az elnyomottakkal. Tudjuk, hogy sokaknak nehéz lesz hallgatni, nézni, de meg kell ismerni ezeket a történeteket, és reménykedni benne, hogy a rálátás nemcsak oldja a múltat, de védelmezi a jövő esetleges áldozatait is.
Ezek az anyáink, nagyanyáink, dédanyáink életének pillanatképei. A vérünkben vannak az általuk átéltek. Abba bele sem merek gondolni, hogy a férfiaknak esetleg ez az apáik, nagyapáik bűne lehet, amit ők is a sejtjeikben hordoznak.
Ez pedig, ha lehet fokozni az iszonyatot, még rosszabb. Gardenö Klaudia, a rendezőnk énekes és nagybőgőn játszó zenész is. Fontos számára a zenei szövet a színpadon, illetve a három nő mellé akart egy tömeget láttatni, ami reprezentálja a többi nőt, férfit, katonát – azoknak az embereknek a történetét, akik a háborúban élnek. Őket jeleníti meg a Soharóza kórus, a zene pedig afelé tereli a nézőt, hogy befogadhassa az általunk elmondottakat.
L. E.: Amire nagy hangsúlyt fektetünk az előadásban, az a két nő megküzdési stratégiája. Milyen túlélési technikát választottak a mindennapi borzalmak ellenére a túléléshez? Az előadás szempontjából releváns, hogy nem a szenvedést akarjuk láttatni, hanem a reménysugarat csillantjuk fel. A továbblépést mutatjuk meg. Nekünk is fájdalmas lenne mindennap belehelyezkedni ebbe a szerepbe, de Klaudiának volt egy nagyon izgalmas instrukciója felénk. Azt mondta, ez egy visszatekintés. Mi nem most vagyunk a háborúban. Nem mi éltük át azt, amit elmondunk. Nem Polcz Alaine és Gyarmati Fanni ül a közönséggel szemben, hanem három mesélő nő, akik elbeszélik kettejük szenvedéstörténetét. És velük együtt több százezer nőét. Ez egyfajta kívülálló státuszt ad számunkra, hogy a próbák során, nap mint nap tudjunk dolgozni a szövegekkel.
D. L.: Nem sírunk, nem jajgatunk, nem félünk. A mi feladatunk tolmácsolni a nézőknek a két asszony felkavaró sorait, nem pedig eljátszani azokat.
L. E.: Szárazon, expliciten fogalmaznak a visszaemlékezéseikben, ezért azok nagyon megrázóak.
Sz. Zs.: Akikkel nem történt nemi erőszak a háborúban – talán nem is annyira meglepő módon –, beleestek az áldozathibáztatás csapdájába. Azután azonnal tabusították is a történteket, ezzel eltartották önmaguktól az eseményeket, hogy még csak véletlenül se kelljen azonosulniuk velük. Ilyen értelemben is nagyon fontos a szembenézés a múlttal.
L. E.: Nem vagyunk idealisták. Abban reménykedem, hogy az előadás elindít valamit a nézőkben. Beszélgetek a környezetemben élőkkel, és többen jelezték, hogy az ő családjukban is előfordult háborús erőszaktétel, felszínre bukkant a szenvedés fájdalma. Már a felismerést is nagy előrelépésnek tartom.
Sz. Zs.: Nagyon sok olyan gyerek van, aki ilyen nemi erőszakból született. Nekik is nagyon nehéz lehet feldolgozni – ha egyáltalán megtudják valaha –, hogyan fogantak. Kerestünk-kutattunk, de nem találtunk férfioldalról feljegyzést, emléket, naplórészletet sem az abuzáló, sem az abból az eseményből született gyerek oldaláról. Ezért gondolom, hogy
a férfiaknak roppant nehéz lehet ezzel szembesülni, óriási tabu lehet számukra mindkét tény.
D. L.: Egy férfinak talán még nehezebb lehet ezt a témát befogadni, kevésbé felszabadító, mint a nőknek.
L. E.: Hogy ne vegye magára azt, hogy a háborús pszichózis miatt ő is egy ilyen „állat” lehetne, ha a másik fél helyében volna.
D. L.: Érdekes módon mindkét leírásban mindkét asszony nagyon humánusan beszél a rajtuk erőszakot tévő férfiakról. Egyikük sem mondja azt róluk, micsoda szörnyetegek voltak. Inkább a körülményeket elemzik, hogy miért viselkedtek így a férfiak. Egyikük sem haragszik rájuk, hiszen ők is benne éltek a háború erőszakos, nyomorúságos szükségállapotában, így jelenségként veszik tudomásul. Ez oldhatja a nézőkben a szörnyűséges témát, de ez az oldódás is csak akkor lehetséges, ha elmondjuk és értő fülekre találnak a történetek.
L. E.: Az előadás számomra egyfajta kiáltás a mélyen elhallgatott igazságért, hangot adva azoknak a nőknek, akiknek szenvedéstörténetét a háború árnyékában elfojtották.
