- Harka Ágnes képzőművész: Az én életfeladatom az öröm

Hatalmas, kék árnyalatokban vibráló vászon előtt foglal helyet erzsébetvárosi műteremlakásában Harka Ágnes képzőművész, kinek képén mintha tenyérlenyomatok is kirajzolódnának. Nem káprázat, erősíti meg, hiszen gyakran puszta kézzel alkot, akárcsak Rembrandt. A fluxus, a folyamat izgatja, alkotás közben szinte módosult tudatállapotba kerül. – Hedonista vagyok, az örömre igyekszem fókuszálni. Mindent megfestek, ami megérint a létezésével, vagy aminek érzékelem a hiányát, vannak nagyon konceptuális munkáim is. Nem végeztem tanár szakot, amikor a képzőművészeti egyetemre jártam. Úgy voltam vele, hogy nekem kérdéseim vannak, és ha tanítanék egy katedrán, tekintélyszemélyként, akkor válaszokat kellene adnom, a kérdéseim befagynának, és nekem a kérdések fontosabbak. Már csináltam ezt egy ideje, amikor éreztem, hogy ki kell mondanom, hogy én tanítani szeretnék. Elmentem a csillaghegyi Banán Klubba, elmondtam, hogy én ezt szeretném, és kezdőként ingyen kaptam egy termet egy évre, nagy szerencsém volt – mesél a kezdetekről.

Tanítványainak nem nyom rögtön ecsetet a kezébe, előbb meghallgatja őket. – Először el akarják mondani, mit csináltak eddig, én is megkérdezem, hogy honnan indulunk. Sokszor a körülményeket, a részleteket mesélik el, de a lényeg úgysem itt jön ki. Megszoktam a szabadegyetem alatt, hogy »száz képet nézek egyszerre«, olyan vagyok, mint egy pásztor. Ilyenkor már arra fókuszálok, merre van a következő lépés, miben tudunk előrehaladni, mi az, amt örömként él meg, miben látom a fejlődés fonalát. Csinálok érettségire, felvételire felkészítő kurzusokat is. Van, aki akár évekig jár hozzám, erre igénye van, aki aktuálisan nyugdíj előtt áll 10-15 évvel, jó a szakmájában, például szájsebész, cégjogász, felért a társadalmi ranglétrán, és egyszer csak ott áll, hogy de ennyi az élet? Vagy van valami más, valami több? Akkor ott jelentkezik egy hiány. És eszébe jut, hogy gyerekként mennyire szeretett rajzolni, vagy egyszer felvételizett a Kisképzőre, ez motoszkál bennük, így jutnak el hozzám. 

Azt mindig nagyon szerettem, hogy nálam teljesen tág a korhatár, a csoporton belül a fiatalok és az idősek szeretik egymás társaságát. Itt mindenkivel tegeződünk, a 82 éves a 16 évessel is, és ahogy belépnek az ajtón, elkezdik egymásban az embert látni.

A fehér vászon szabadsága

Az első, amit Ágnes megtanít, az a látvány után rajzolás. Vannak például csodás virágzó orchideái és sok színes bögréje is, beállítási tárgynak, színtanulmánynak. Azt figyelik ilyenkor a tanítványokkal, mit fejez ki, ha ide toljuk, oda toljuk, ha sötétebb, ha világosabb. Ezután viszi bele őket az alkotói folyamatba, amikor már „valami belső” is láthatóvá válik, akár már az első alkalmon.

Választ egy formát, akkor megkérdem, vannak-e társai. És távolabb vagy közelebb? Lépésről lépésre haladunk, és mindig csak egy dologra figyelünk. Így tudnak kijönni a lelki mélységek, nem is kell ennek a tudatában lenni. Olykor feljöhetnek triggerpontok, elakadások is, amikor például valaki rossznak, csapnivalónak tartja a munkáját. Ilyenkor nem győzködni kell őt, hogy de igenis jó, amit csinál, hanem picit meghagyni neki ezt az érzést. Én tudom, hogyha alszik rá egyet, másnap már másképp fogja látni” – mondja Ágnes. Közben a mappáiból rengeteg alkotást mutat, a csendélettől az absztrakton át a „firkákig”, mindet a tanítványai készítették. Akadnak köztük akár galériában kiállítható alkotások is, de a fejlődés nem a profizmus szintjét célozza, nincs is ilyen méricskélés. Amikor vetít nekik vagy kiselőadásokat tart egy-egy témáról, művészeti korszakról, ott sem az évszámok számítanak, hanem az élmény és az örömkereső attitűd.