Hatalmas, kék árnyalatokban vibráló vászon előtt foglal helyet erzsébetvárosi műteremlakásában Harka Ágnes képzőművész, kinek képén mintha tenyérlenyomatok is kirajzolódnának. Nem káprázat, erősíti meg, hiszen gyakran puszta kézzel alkot, akárcsak Rembrandt. A fluxus, a folyamat izgatja, alkotás közben szinte módosult tudatállapotba kerül. – Hedonista vagyok, az örömre igyekszem fókuszálni. Mindent megfestek, ami megérint a létezésével, vagy aminek érzékelem a hiányát, vannak nagyon konceptuális munkáim is. Nem végeztem tanár szakot, amikor a képzőművészeti egyetemre jártam. Úgy voltam vele, hogy nekem kérdéseim vannak, és ha tanítanék egy katedrán, tekintélyszemélyként, akkor válaszokat kellene adnom, a kérdéseim befagynának, és nekem a kérdések fontosabbak. Már csináltam ezt egy ideje, amikor éreztem, hogy ki kell mondanom, hogy én tanítani szeretnék. Elmentem a csillaghegyi Banán Klubba, elmondtam, hogy én ezt szeretném, és kezdőként ingyen kaptam egy termet egy évre, nagy szerencsém volt – mesél a kezdetekről.
Tanítványainak nem nyom rögtön ecsetet a kezébe, előbb meghallgatja őket. – Először el akarják mondani, mit csináltak eddig, én is megkérdezem, hogy honnan indulunk. Sokszor a körülményeket, a részleteket mesélik el, de a lényeg úgysem itt jön ki. Megszoktam a szabadegyetem alatt, hogy »száz képet nézek egyszerre«, olyan vagyok, mint egy pásztor. Ilyenkor már arra fókuszálok, merre van a következő lépés, miben tudunk előrehaladni, mi az, amt örömként él meg, miben látom a fejlődés fonalát. Csinálok érettségire, felvételire felkészítő kurzusokat is. Van, aki akár évekig jár hozzám, erre igénye van, aki aktuálisan nyugdíj előtt áll 10-15 évvel, jó a szakmájában, például szájsebész, cégjogász, felért a társadalmi ranglétrán, és egyszer csak ott áll, hogy de ennyi az élet? Vagy van valami más, valami több? Akkor ott jelentkezik egy hiány. És eszébe jut, hogy gyerekként mennyire szeretett rajzolni, vagy egyszer felvételizett a Kisképzőre, ez motoszkál bennük, így jutnak el hozzám.
Azt mindig nagyon szerettem, hogy nálam teljesen tág a korhatár, a csoporton belül a fiatalok és az idősek szeretik egymás társaságát. Itt mindenkivel tegeződünk, a 82 éves a 16 évessel is, és ahogy belépnek az ajtón, elkezdik egymásban az embert látni.
A fehér vászon szabadsága
Az első, amit Ágnes megtanít, az a látvány után rajzolás. Vannak például csodás virágzó orchideái és sok színes bögréje is, beállítási tárgynak, színtanulmánynak. Azt figyelik ilyenkor a tanítványokkal, mit fejez ki, ha ide toljuk, oda toljuk, ha sötétebb, ha világosabb. Ezután viszi bele őket az alkotói folyamatba, amikor már „valami belső” is láthatóvá válik, akár már az első alkalmon.
„A legnagyobb szabadság, ami egyben a legnehezebb is, egy festő töprengése a fehér vászon előtt. Bármit festhet, de ha nincs a döntésének súlya, mer választani.
Választ egy formát, akkor megkérdem, vannak-e társai. És távolabb vagy közelebb? Lépésről lépésre haladunk, és mindig csak egy dologra figyelünk. Így tudnak kijönni a lelki mélységek, nem is kell ennek a tudatában lenni. Olykor feljöhetnek triggerpontok, elakadások is, amikor például valaki rossznak, csapnivalónak tartja a munkáját. Ilyenkor nem győzködni kell őt, hogy de igenis jó, amit csinál, hanem picit meghagyni neki ezt az érzést. Én tudom, hogyha alszik rá egyet, másnap már másképp fogja látni” – mondja Ágnes. Közben a mappáiból rengeteg alkotást mutat, a csendélettől az absztrakton át a „firkákig”, mindet a tanítványai készítették. Akadnak köztük akár galériában kiállítható alkotások is, de a fejlődés nem a profizmus szintjét célozza, nincs is ilyen méricskélés. Amikor vetít nekik vagy kiselőadásokat tart egy-egy témáról, művészeti korszakról, ott sem az évszámok számítanak, hanem az élmény és az örömkereső attitűd.
Nála is szépen megférnek egymás mellett a falon a régi, klasszicizáló családi festmények és a színpompás kortárs művek. Köztük azok a portrék, amiket kerekesszékes sportolókról festett. „A környékén volt egy faültetés, ahol rengeteg, fogyatékkal élő ember gyűlt össze.
Megláttam ezeket a másfajta testeket, hogy mennyi lelki erő van bennük, és leomlott a teljes világrendem. Nagyon fontosnak találtam, hogy őket megfessem, egyébként is testeket festeni jó. Élvezem ezt is, flow-ban vagyok, aztán végül azért hagytam abba a sorozatot, mert eljutottam olyan nyomorokig, amit már nem lehet úgy megfesteni, hogy ne legyél hellenisztikus vagy epikus.
Ez túl leíró jellegű már nekem. Amit csak úgy félútig engedsz le magadban, az olyan, mint a kútvíz. Az absztraktban nagyon mélyre kell lemenned, hogy meg tudd festeni, teljesen át kell szűrnöd magadon, hogy olyan legyen, mint az ásványvíz” – érzékelteti a különböző minőségeket, és akkor még az MI-ről nem is beszéltünk.
„Sokszor művelt értelmiségi emberek, köztük művészettörténészek is megosztanak olyan tartalmakat, hogy nem veszik észre, ezek hamis életérzést mutatnak. És akkor én bekommentelem, hogy »AI: négy lábfejből három rosszul áll«. De senkit nem érdekel, mert az emberek álmokat akarnak a cukiságról szőni, és abban elmerülni – magyarázza Ágnes. – Például nemrég láttam egy képsorozatot Picassóról, hogy milyen jó fej meg laza volt.
Megkérdeztem a tanítványaimat, miből tudhatjuk, hogy ez MI? És akkor sorolták, hogy a képen az egyik alaknak hiányzik a fél agykoponyája, és mindenkire másképp esik az árnyék.
Én még hozzátettem, hogy általában Picasso nem állt ilyen széles terpeszben, nem mutatkozott hiányos öltözetben, hiszen régi vágású férfi volt. A hetvenes években nem voltak még ilyen fürdőköntösök, és ami volt, azt sem húzták a földön, hanem megbecsülték, emellett nem hordott ilyen drága órát sem. Nem vette körbe magát gyerekekkel és nőkkel, éppen hogy lealázta az unokáit, a feleségeit és a szeretőit is, elolvasható minden életrajzában. Erre jön ez a hollywoodi giccs meg címlapromantika, és ezt most már tömegek hiszik el. Én még sok képen látom, felismerem a hibákat, de idővel ezt is ki fogják javítani. Innentől pedig már nem fogjuk tudni, mi a valóság” – jelzi előre a képzőművész.
Erő és szépség
A szépséget kultiváló társadalmunkban a közvélekedés szerint a szép ellentéte a csúnya. Harka Ágnes erről másként gondolkodik, van is erről egy alkotása, két kerek vászon kifeszítve, az egyikre a szépség szót hímezte, a másikra az erőt. „Van, amikor a szépség az efemerségből, a mulandóságból fakad, csak akkor tudják az emberek megtisztelni a figyelmükkel.
Mert attól lesz valami szép, hogy a figyelmedet meg a gyönyörödet ajándékozod neki, ez nem belőle, magából a dologból jön. Miután én a gyönyör állapotában leledzem, nekem az erő, az erőteljes a szép.
Fogtam a két vásznat, és egymásnak hátat fordítva, betűről betűre összevarrtam, hogy ne lehessen szétválasztani. A hímzőöltések maguk tartották meg a szerkezetet. Kutatásokat is végeztem, elmerültem a kémiában, hogy mivel itassam át a fonalakat, mert akartam róla egy röntgenképet csinálni, megmutatni azt, ami soha többé nem látható. Aztán elmentem egy szilveszteri buliba, és az első ember, akivel megismerkedtem, egy röntgenasszisztens volt, akivel később megcsináltuk a képet” – meséli kalandos életét, melyben a művészet mellett a szerencsés találkozások is fontos szerepet játszanak. Nevezhetjük vonzásnak, teremtésnek vagy (ön)elfogadásnak is. Ebben segíti, támogatja tanítványait is, akár egy jó személyi edző. „Egy ismerősöm mondta rólam, hogy az én életfeladatom az öröm, ennek megélésére, átadására törekszem az alkotásban és a tanítás során is. A tehetség, ami minden emberben ott van, meg akar nyilvánulni, alkotni akar. Ha elnyomod magadban, az fáj, és beleszürkülsz a hétköznapokba. Az élet nem akarja, nem támogatja, hogy fél gőzzel élj” – idézzük az alkotó intelmét.
