- Egy lány és az ő története

A budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, a Esterhazy Magyarország Alapítvány és Polgár András partnerségével létrejövő Népszava pályázat, akár a nyolcvan évvel ezelőtti, a 16–22 év közötti korosztálynak szól iskolai végzettségtől, foglalkozástól és politikai hovatartozástól függetlenül. Az írásokat a Freeszfe Egyesület oktatóiból verbuválódott zsűri fogja elbírálni. 

Pályázatunkkal nem az irodalmi tehetség felfedezése a célunk, hanem az, hogy megértsük, milyen akadályokkal és kihívásokkal szembesülnek az életútjuk elején álló fiatalok. Milyen belső vagy külső konfliktusok határozzák meg mindennapjaikat, és hogyan birkóznak meg ezekkel. Szeretnénk hallani azokról, akiknek sikerült túllépniük nehézségeken, és azokról is, akik még keresik a céljukat. Nincs olyan, hogy érdektelen történet, mint ahogyan olyan ember sem létezik, akivel „nem történt semmi érdekes életében”. A különböző életutak sikerei és kudarcai egyaránt tanulságul és iránymutatásul szolgálhatnak, és az általuk megrajzolt kép reményeink szerint hangot adhat egy egész generáció álmainak, érzéseinek, és elvárásainak azok felé, akik nekik örökítik tovább világunkat. Nem várunk tökéletes irodalmi stílust vagy tapasztalt írói tollat. Az őszinteség, a részletesség és a pontosság azonban lényeges elemek. A pályázat mindenki számára nyitott, aki hajlandó megosztani életének fontos pillanatait, kivetíteni magát a jövőbe és leírni azt, hogy milyen világot képzel el akár tíz év múlva, és hol látja ebben a helyét.

Mai cikkünkben az 1939-es pályázatra érkezett „Edit17” jeligéjű pályázatból szemezgetünk. Írója 1921. június 30-án született Lipcsében. Valódi neve ismeretlen.

„Nem igazán tudom, hogyan kezdjek hozzá, pedig muszáj lesz, különben esetleg elszalasztom ezt a csodálatos lehetőséget, hogy leírjak valamit, amit az elmúlt években mindig is akartam, de soha nem tettem meg, mert nem tudtam mi lehetne a legmegfelelőbb forma. És most itt vagyok. És egy dolgot biztosan tudok, mégpedig azt, hogy ez a munka egy őszinte beismerés lesz önmagamról, és remélem, világosan megmutatja majd, hogy hol tévedek, és hol kell változnom. (...) Egy dologról biztosíthatom Önöket, mégpedig, hogy ez lesz a legigazságosabb szó, amit valaha kimondtam. Amikor újra elolvasom valószínűleg szégyellni fogom magam, és csak remélni tudom, hogy a hamis szégyen nem fog megakadályozni abban, hogy elküldjem.”

„Vendégségben voltunk, és hirtelen egy kis oldalajtón belépett két kutya: egy nagyon nagy és egy pici. Anyám (...) felsikoltott, és odahívott magához. El voltam bűvölve, és annyira szégyelltem anyámat. Azt hiszem, épp be akartam bizonyítani, hogy én nem félek, amikor puszta fizikai erővel, kézen fogva elvezettek. Még évekkel később is sajnáltam, hogy nem simogattam meg a kiskutyát, mert ez lett volna az egyik ritka lehetőségem arra, hogy megsimogathassak egyet. A mi városunkban nagyon kevesen tartottak házi kedvencként kutyát, és anyám nem szerette a kutyákat, sőt, határozottan félt tőlük, és ezért próbálta belénk is átültetni ezt a félelmet. Ez az egyik legkorábbi emlékem arról, hogy nem értem meg anyámat.”

„Mindenki úgy ismert, mint a legvadabb, legdurvább, legrosszindulatúbb legmegbízhatatlanabb, és a jó ég tudja, még mi mindent mondtak rólam, gyermeke a családomnak. (...)Rossz természetű voltam, mindig az ellenkezőjét tettem annak, amit mondtak nekem. Soha nem kértem bocsánatot, egyszerűen nem tudtam a bocsánat szót a számon kiejteni. Ehhez képest így visszatekintve eléggé elkényeztettek, és túlságosan is jól bántak velem. Én kaptam a legtöbb verést, és persze akkoriban örökké úgy éreztem, hogy elhanyagolnak és nem szeretnek. Ez egy elég őszinte beismerés, mert csak mostanában jöttem rá minderre.”

„Két különböző természet voltunk, Alex és én. Neki kellett volna a lánynak lennie, nekem meg a fiúnak. Most is ugyanezt gondolom, és még mindig azt kívánom, bárcsak tudtunk volna cserélni. (...) Legjobban nadrágot akartam volna hordani, és soha nem tudtam meggyőzni a bátyámat, hogy ezt megengedje nekem. Emlékszem, hogy egyszer egy nyári szünetben, a legnagyobb örömömre Alex beleegyezett, hogy egyik este felvehessem egy régi öltönyét. De csak sötétedéskor, és amikor nem láthatott meg senki. Körülbelül 8 vagy 9 éves lehettem akkor. Anya és Apa először mosolyogtak, amikor megmutattam nekik, de aztán amikor kértem, hogy mindig, vagy legalábbis alkalmanként viselhessem, a mosolyok eltűntek, és közölték velem, hogy börtönbe kerülhetek, amiért lányként férfiruhát viselek. Bármilyen hihetetlen is ma ez nekem, de úgy emlékszem, hogy akkor elhittem nekik. Nem értem, hogyan.”

„Mindig (...) is szerettem a rosszaságaimat hőstetteknek gondolni. Sokszor néztem ki az ablakon, ez volt az egyik kedvenc időtöltésem. Felhúztam magam az ablakpárkányra, ám egy nap ez nem sikerült, és a térdemmel átmentem az első ablakon. Szerencsére a német házakban két üveg van, így nem zuhantam ki. A térdem 101 vágásból vérzett, de nem fájt. Anyám, a nevelőnőm és mindenki más berohant. Anyám először a plafonra nézett, hogy nem törtem-e össze a lámpát. Amikor meglátták az ablakot, kiabálni akartak, de én megakadályoztam őket azzal, hogy sikítani kezdtem és a földre vetettem magam. Ez segített. Verés helyett együttérzést kaptam, és elszállítottak az orvoshoz, aki addigra már elég jól ismert engem. Egy nagy üveg jódot öntött a térdemre, azt mondta, ez a büntetésem.”

„Regina és én egyedül voltunk a szállodaszobában. Anyám éppen a másikban pakolta ki a bőröndöket. Rábeszéltem Reginát, hogy jöjjön ki a szobánk erkélyére. Csodálatos ötletem támadt, amikor megláttam, milyen magasan vagyunk, úgy az ötödik vagy hatodik emeleten. Arra gondoltam, milyen jópofa lenne ilyen magasról leköpni az utcára az emberek fejére. Először csak akkor köpködtem, amikor nem volt ott senki, aztán egyre merészebb lettem, megpróbáltam eltalálni a mozgó célpontokat. Abban a pillanatban, ahogy valaki felnézett, eltűntünk. Regina egyébként alig köpött, csak sokszori kérésre próbálta meg. Nagyon jó móka volt, amíg észre nem vettem a lenti zűrzavart. Előtte ugyanis leköptem egy hölgy gyönyörű fehér szalmakalapját, aki meglátott, amikor felnézett és bement a szállodába panaszkodni, hogy annak a bizonyos emeletnek az erkélyén két gyerek állt és köpköd. Mivel mi voltunk az egyetlen gyerekek a szállóban, gyanút fogtak, és mivel apám éppen lent volt a hallban, szóltak neki. Mikor észrevettük, hogy a szálloda portása felnéz ránk, megéreztük a bajt, és gyorsan leültünk bent egy könyvvel a kezünkben. Éppen ekkor rontott be apám, akit nem tévesztett meg az ártatlan arcom, és kérdés nélkül jól felpofozott engem. Csak az fájt nekem, hogy olyan biztosan tudta, hogy én voltam az értelmi szerző.”

„Az osztályban ahová kerültem, a gyerekek olyan gyors franciát beszéltek, hogy én egyáltalán nem értettem meg őket. Ezért mindenre csak „oui oui”-t válaszoltam. Hamar rájöttek erre, és olyan kérdéseket kezdek el feltenni nekem, amikre gondolom én, nemmel kellett volna válaszolni, és az egész társaság hangosan röhögött. (...) Nagyon érzékeny voltam arra, hogy kinevetnek, ezért amikor anyukám értem jött, sírva fakadtam az utca közepén, és többé nem voltam hajlandó újra iskolába menni.”

„Emlékszem, hogy volt ott egy nagyon kedves fiatalember, Nem mintha akkor ez annyira nagyon érdekelt volna. Nagyon jó volt mindenben, golfban, úszásban és tornában is. Azt hiszem, még testedzeni is járt a tengerpartra. Nagyon jóképű volt és lebarnult, és ha lehetett, igyekeztem sokat tartózkodni a golfpályán. Sokszor tettem úgy, mintha valami nagyon nem menne, hogy neki kelljen egy új ütést vagy valamit mást megtanítania nekem.”

„A bátyám (...) német állami iskolába járt. Ő és még egy fiú voltak az egyetlen zsidók az osztályában. És az a fiú, akit most nevezzünk Walternek, egy patkány volt. Igazi német zsidó származású volt, 99%-ban német és talán 1%-ban zsidó. Ha jól emlékszem, még meg is keresztelték. Hitler hatalomra kerülése előtt még beszélő viszonyban volt Alexszel, de csak olyan felületesen, ahogyan egy idegennel szokás. De Hitler érkezésével valószínűleg szigorú utasításokat kaphatott otthonról, mert Alexet onnantól leprásként kezelte. Ő volt az első fiú, aki azt mondta, hogy nem akar az idegen mellé ülni. Nos, ennek a fiúnak az apja egyike volt azoknak a német zsidóknak, akik aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben gratuláltak Hitlernek, és őszintén remélték, hogy most már elkezdi kidobálni az azokat az idegeneket, akik Németország-szerte összegyűltek, és a német zsidók majd segítenek neki, amennyire csak tudnak. Természetesen mindezt csak néhány évvel később tudtam meg.”

A többi már történelem.